Akik megpróbálták, azt mondják, ha valakinek nem túl magasak az elvárásai, két-három hét alatt el tud helyezkedni. A magyarországihoz hasonló munkakört, azonos pozíciót találni azonban – már csak a nyelvi különbségek okán is – igen nehéz. Sok magyar szerint egy Európa keleti feléből érkezett munkavállaló előrejutási esélye nem azonos egy brit vagy akár egy nyugat-európai dolgozóéval. Sokan hozzáteszik, nehéz olyan állást találni, amelyet brit is szívesen betöltene. Anyagi téren azonban mindenki elégedett: honfitársaink ugyanis a magyarországi minimálbér hétszeresének megfelelő legalacsonyabb keresetnél – ha csak tíz-húsz százalékkal is, de – többet visznek haza. És vannak, akik tizenötször többet kapnak, mint otthon.
„Puha párna”
Dr. Bózsik Béla annak az orvosgenerációnak a tagja, amely elsődleges célpontjává vált a kilencvenes évek végén hazánkban fiókirodát nyitó orvosközvetítő cégeknek. Az 1998-ban diplomázott aneszteziológus ismerősén keresztül került kapcsolatba az ügynökséggel, amely alkalmankénti kéthetes nagy-britanniai munkavégzést és mindehhez mesés fizetést ígért. Az orvosegyetemet megelőzően angol–magyar szakon tanuló szakorvos a szükséges angol nyelvvizsga letételét követően „puha párnára érkezett” – mint fogalmaz. Teljes költségtérítés, így repülőjegy, szállás, bérautó és személyi kísérő is dukált ahhoz a fizetéshez, amely egy napra leosztva is több volt, mint otthoni havi fizetése. Egyetlen kikötés volt, hogy rendelkezésre kellett állnia eseti, munkaidőn túli riasztásra is. Neki azonban mindez nem jelentett nehézséget, otthon ugyanis, hogy magát és gyermekeit eltarthassa, négy párhuzamos állása volt.
Kezdetben szabadságát fordította kéthetes angliai útjaira, ám 2005-ben meghozta a végső döntést: családjával Nagy-Britanniába költözött, ahol azóta főállású konzultáns szakorvosként dolgozik. Az akkor nyolc- és kilencéves gyermekei angol nyelvtanulása éppoly fontos szempont volt döntésében, mint saját karrierje, amellyel kapcsolatosan – mint mondja – már az elején sem voltak különösebb illúziói. Saját tapasztalatából és mások elmondásaiból is pontosan tudta, mi vár rá. Sokra viheti, bizonyos pozíció fölé azonban, mert szakmai gyakorlatát nem Nagy-Britanniában töltötte, és mert Európa keleti feléből érkezett, csak nagyon nehezen juthat.
Bózsik Béla a MÁV Kórházban dolgozott főállású aneszteziológusként, majd az irgalmas kórház kardiológiai osztályára került. A váci kórházban is szükség volt rá, ott vállalkozóként alkalmazták. Éjszakánként mentőzött, üres estéire pedig angol fordításokat vállalt. Mióta Skóciában él, élete öszszehasonlíthatatlanul kiegyensúlyozottabb, gondtalanabb, nyugodtabb. Szakmai előrejutása az ok, amiért most mégis hazavágyik. Azt mondja, ha valaki Magyarországon tehetséges, előre juthat. A minőségi orvosi munka terén mindenképpen. – Ennek lehetősége Nagy-Britanniában nem adott, legalábbis nem a magunkfajta számára – teszi hozzá.
Bózsik doktor egy Aberdeen mellett található magánklinikán, a Stracathro Kórházban dolgozik. E privát intézmény arra jött létre, hogy az állami biztosítótól szerződés keretében átvett betegeken végezzen el bizonyos beavatkozásokat. Nagy-Britanniában, ahol egybiztosítós az egészségügyi rendszer, gyakorlat, hogy azokat, akiket csak igen hosszú várakozási időn belül tudna ellátni az állami biztosító, pályázat útján kiválasztott magánintézményben, az állami alap költségén kezeltetik. Bózsik doktor ilyen kórház szakorvosa, és mint megannyi honfitársa, magáncég foglalkoztatásában áll.
A szakmai előrejutás lehetőségét azonban – és a közel negyedével magasabb fizetést, vagyis a magyarországinak mintegy húszszorosát – csak az állami biztosító nyújthatná. Annak alkalmazásába viszont szinte kizárólag azok kerülhetnek, akik a diploma megszerzését követően szakmai gyakorlatukat Nagy-Britanniában vagy legalább egy úgynevezett összehasonlítható munkaerőpiacon, például egy másik, az angol szaknyelvet használó országban töltötték. Ilyenek többek között a pakisztáni és indiai származású orvosok is, akik számára különböző csereprogramok révén egyenes út vezet a brit szakmai gyakorlathoz, és később az állami szférában történő elhelyezkedéshez. Annak ellenére utasítják el rendszerint Bózsik és megannyi Nagy-Britanniában praktizáló magyar kollégája állami posztokra benyújtott pályázatait, hogy évek óta szinte kizárólag az állami biztosító betegeit kezelik.
Nem jellemző, hogy a betegek előítéletesek lennének a kelet-európai térségből érkezett gyógyítókkal szemben. Bózsik doktor csupán egy-két incidensről tud, amikor a műtét megkezdése előtt az operálni készülő magyar orvostól engedélyei, diplomája bemutatását követelte a beteg. A hatóságokat azonban igen előítéletesnek tartja, más okát nem látva a paradoxonnak, miszerint a Nyugat-Európából és a brit rendszerrel jobban harmonizált orvosképzéssel rendelkező ázsiai országokból való doktorok is a magyarokénál jobb eséllyel indulnak a pályázatokon.
A fizetés: megbecsülés
Bózsik doktor nem szereti, ha a brit és a hazai jövedelmeket összegszerűen hasonlítják össze. Az orvosfizetés kérdését ő kontextuson kívül, közgazdasági megközelítésben szereti vizsgálni. Szerinte, mivel az orvos nem állít elő semmilyen terméket, a fizetés mértéke csupán társadalmi konszenzuson alapulhat. Az összeg egyetlen dolgot fejez ki: azt, hogy az adott társadalom mennyire becsüli gyógyítóit.
Az egyéni fejlődés, a továbbképzés lehetőségének hiányában azonban Bózsik Béla minden bizonnyal visszatér Magyarországra. Idővel ugyanis a szakmai fejlődés fontossága hihetetlenül felértékelődik, és eltörpül a tény, miszerint itt ő tizenötszörös fizetésével három év alatt többet kereshet, mint Magyarországon egész élete során. Bózsik doktor hozzáteszi: azért is keserű mindez, mert nem szeretne az a Horváth Ágnes által sokat emlegetett mintaorvos lenni, aki pár évet külföldön dolgozik, hogy azután hazatérjen, és tapasztalatokkal gazdagítsa az otthoni szakmát. Nem ezért jött, és ha hazatér, nem szeretné, ha bárki így tekintene rá. Bózsik Béla története hasonlatos számos külföldön dolgozó magyar orvos történetéhez. A hazatérés okai különbözhetnek, az azonban nem: egyikük sem fogadja el, hogy hazatérését bármilyen politikai célra használják fel.
Kizárt a hazatérés
Krista Emőke és Farkas Zoltán egy hónapja mondták ki az „I do!”-t, vagyis a boldogító igent Skóciában. Három éve, a munkaerő-piaci nyitást követően, kölcsönpénzen vásárolt repülőjeggyel érkeztek Londonba. Az érettségizett, akkor 24 és 28 éves fiatalok heteken keresztül mindhiába kerestek munkát, míg végül utolsó fontjaikon északra utaztak. A sors kegyes volt hozzájuk, hiszen szinte azonnal el tudtak helyezkedni. Az első évben takarítóként alkalmazták őket, mára azonban Emőke egy exkluzív autószalon igazgatói aszszisztenseként, Zoltán pedig egy vegytisztító cég sofőrjeként dolgozik. Elképzelni sem tudják – mint fogalmaznak –, mi lett volna velük, ha szülővárosukban, Kondoroson maradnak. A lehetőségek teljes hiánya késztette őket arra, hogy mindenüket feladva Nagy-Britanniába költözzenek, ma pedig ugyanezen oknál fogva tartják elképzelhetetlennek, hogy valaha hazatérjenek. Azt mondják, aki itt szorgalmas, igazán sokra viheti. Úgy érzik, mindaz, ami velük történt, döntésüket igazolja.
Csak egy éve érkeztek, de Tamási László és Gál Annamária is már biztosak abban, maradnak. Angol nyelvtudásuk hiányában, évtizedes gyakorlatuk ellenére sem tudtak szakmájukban – kamionsofőrként, illetve fodrászként – elhelyezkedni. Az egykor Miskolcon élő, jelenleg takarítócég alkalmazásában álló pár reméli, előbb-utóbb azt csinálhatják, amihez igazán értenek. Annamária azt mondja, legnagyobb álma az volt, hogy lányuk külföldi egyetemre járhasson. A jelenleg tizenöt éves, a középiskola első osztályát már Nagy-Britanniában végző Tícia szülei úgy érzik, lányuk számára mindazt biztosítani tudták, amire Magyarországon csak az igazán tehetősek képesek.
Ukrajna
Ukrajna csatlakozott a Nemzetközi Büntetőbírósághoz
