Amikor erre a beszélgetésre készültem, elolvastam azt az interjút, amelyet a 80. születésnapon egy hetilapnak adott. Akkori szavai, gondolatai fegyelmet, büszkeséget és fájdalmat sugalltak. Mi rakódott rá az elmúlt tíz év alatt?
– Azt hiszem, keserűség.
– Miért?
– A nyolcvanadik születésnap azért nevezetes, mert a temetői koszorúzáson az akkori politikai elit teljes létszámban képviseltette magát, ugyanígy a pártok is, kivéve a Fideszt. Ott volt például a vitézi rend vezetője vagy az uram szülővárosának, Eperjesnek a polgármestere, egy szlovák ember, s ettől meghatódtam. Az ünnepség Tökölön, az egykori szovjet laktanya előtti kopjafánál folytatódott.
– Mi lesz az idén?
– Nincs tudomásom semmiről. Ezért kezdtem arra emlékezni, hogy mi volt tíz évvel ezelőtt. Akkor az ország vezetői talán még úgy gondolták, illik vagy időszerű Maléter Pál emléke előtt fejet hajtani, és nem szabad elfelejteni. Annyit hallottam, hogy a Nagy Imre Társaság emlékülést kíván tartani szeptember végén Maléter Pál, Gimes Miklós, Szilágyi József és Vásárhelyi Miklós tiszteletére, abból eredően, hogy mind a négyen 1917-ben születtek.
– Érdekes egybeesés. A történelem néha produkál ilyen véletleneket. Ezzel együtt, véleményem szerint, Maléter emlékét nem úgy ápoljuk, ahogy kellene.
– Az elmúlt húsz év alatt egyetlen kérésem volt: Maléter Pál nem örülne utcának, térnek, szobornak – mondtam –, de ha egy méltó katonai objektumot neveznének el róla, például a Budaörsi úti Petőfi laktanyát, azt biztosan elfogadná. Ezért kardoskodtam. Egyelőre sikertelenül. Utoljára Sólyom László köztársasági elnök úrnak mondtam el a vágyamat. Tavaly kaptam egy kitüntetést, de külföldi utam miatt csak később tudtam átvenni, s akkor módomban állt a Sándor-palotában az elnök úrral beszélgetni. Nagyon kedves emlékem ez.
– Mit mondott az elnök úr az óhajára?
– Odajött az egyik munkatársa, és arra kért, írjam meg levélben, hogy mit szeretnék, de Sólyom elnök úr leintette, mondván, nem fogja elfelejteni. Ma reggel is bemondta a rádió, hogy a Petőfi laktanyánál nagy a dugó, és csak lassan haladnak a járművek. Ilyenkor mindig eszembe jut, istenem, ha azt mondanák: a Maléter laktanyánál… Ezt az egyet szerettem volna.
– Tíz évvel ezelőtt a tököli repülőteret Maléter Pálról nevezték el, és felállítottak a helyszínen egy kaput. Volt ott egy repülőezred is. Megvan ez még?
– Ma már nincs ezred, s a kapu, amelyet az összes történelmi egyház képviselője megáldott, valószínűleg a fémgyűjtő telepen landolt. El tudja képzelni, hogy élem ezt meg?
– Mintha Maléter neve, 1956-os vállalása, politikai credója, mártíromsága halványodni látszana, nem csillog úgy, mint 1989-ben. Vajon miért?
– Sokszor elgondolkoztam ezen. Maléter Pált egyik oldal sem tudja hová tenni. A baloldalnak nem volt illegális kommunista, hanem Ludovikát végzett ember az átkosban, horthysta, fasiszta katonatiszt, a másik oldalnak pedig vörös kommunista. Így látom. Bárhogy csűrjük-csavarjuk, sok igazság van ebben.
– Leegyszerűsített képlet, de lehet, hogy a lényeg valóban ez. Tavaly ünnepeltük a forradalom ötvenedik évfordulóját, és nem hallottam, hogy Maléter-emlékülést tartottak volna. Ahogy – nagyon örvendetesen – Nagy Imréről, a forradalom miniszterelnökéről több konferencián is megemlékeztek, a honvédelmi miniszter személye árnyékban maradt. Van például Maléter Pál Társaság? Van Maléter Alapítvány?
– Nincs egyik sem. Az ötvenedik évforduló alkalmával, hála istennek, nekem megadatott, hogy meghívtak több helyre is. Persze külföldön. Voltam Stuttgartban, Karlsruhéban, Brémában. Nem a személyem volt a középpontban, hanem a forradalom. Ettől függetlenül mindenhol meginterjúvoltak, és elbeszélgettek velem, én pedig örömmel beszéltem Maléterről. A meghívást azonban úgy fogadtam el, hogy október 23-án föltétlenül itthon akarok lenni. Elhatároztam, hogy végigjárom azokat a helyeket, amelyek nekem az ötvenedik évforduló kapcsán jelentőségteljesek: életem egyik legfantasztikusabb délutánját a Bem téren éltem át, aztán elmegyek a Kilián laktanyához, végül a temetőbe. A programot délutánra időzítettem, elkerülendő a hivatalos koszorúzásokat. Addigra azonban már kitört a zűrzavar. S mivel a belvárosban lakom, a délutánom azzal telt, hogy az ablakot nyitogattam, és azt néztem, megvan-e még az autóm. S miközben az ablakot nyitogattam, áradt be a könnygáz, úgyhogy folyt a könnyem. Persze nem csak ezért sírtam. Végül is nem voltam sehol.
– Hívták valamelyik hivatalos ünnepségre?
– Nem. Egyetlen meghívást sem kaptam. Az operaházba azonban szívesen elmentem volna, ahol az októberi ünnepségeken az Antall- és a Horn-kormány alatt mindig jelen voltam. De azóta nem. Néztem a televízióban, hogy kik ülnek ott, és megkérdeztem magamtól: Maléter Pál özvegye nem méltó arra, hogy jelen legyen…? Büszkén vallom, hogy igenis méltónak érzem magam erre, mert ápolom ötvenhat emlékét és az uramét.
– Jó beszélni róla, vagy fájdalom mindig?
– Fájdalom, de jó beszélni róla. Állandóan jelen van. Nagyon sokszor elgondolkoztam azon, hogy ha – most már 15 éve – nem az ’56-os Intézetben dolgoznék, vajon akkor is ennyire napi gondolat lenne a forradalom és az uram személye? De azt hiszem, akkor is. Mert minden évfordulón, legyen az születésnap, névnap, házassági évforduló, húsvét, karácsony, elmegyek a 301-es parcellába, hiszen harmincvalahány évig nem mehetett az ember. Nem vagyok öreg temetőbogár, de ezek az utak fontosak nekem. A képe ott van a komódon, és időnként, valamilyen kis közös ünnepünkön – amely nem nyilvános –, meggyújtok az arcképe előtt egy szál gyertyát. Nem csak a temetőben keresem fel, jelen van otthon is.
– És a megpróbáltatások fájnak-e még?
– A hatalom gyűlölete Maléterrel szemben rajtam csapódott le. Nem engedtek elhelyezkedni, az egyetemről kivágtak, két ízben költöztettek el az otthonunkból, csak 1986-ban kaptam útlevelet, pedig minden évben kértem. Nem akarok hasonlítgatni, de amikor azt hallottam, hogy Nagy Erzsébet a hatvanas években Svájcban járt látogatóban Gimes Miklós feleségénél, vagy a Szabad Európa Rádióból megtudtam, hogy Kopácsi Sándor kivándorolhatott Kanadába, enyhén szólva meglepődtem. Hogyan lehetséges ez? – tettem fel a kérdést. Nem értettem. A fél életemet odaadtam volna egy féléves snagovi együttlétért! A kiszabadultak közül senki sem vette a fáradságot, hogy felkeressen. Ezek az emberek az utolsó pillanatait látták, miért nem meséltek róla nekem? Amikor Maléter Pál segédmunkás özvegyét az emberek felismerték, a szeretetük kísért. A csodálatos küllemű parasztember, Nyúl bácsi például így fogadott: „Ne féljen fiatalaszszony, lesz ő még a Parlamentben!” Vagy amikor bekereteztettem a fényképét, a képkeretező felkiáltott: „Lesz ez a kép még a Nemzeti Galériában!” Úgy éreztem: akik átélték ezeket az éveket, vagy hallottak róluk, nem felejtenek.
– Maléter–Pongrátz kérdés. Évekkel ezelőtt nagy vita folyt a sajtóban ötvenhatos szerepükről. Hogy élte meg ezt a hadjáratot?
– Nagyon nehezen. 1983-ban, halálának 25. évfordulóján Krassó György kérdezte tőlem: hallottam-e Pongrátz Gergely könyvéről? A Corvin közről hallottam természetesen, de név szerint Pongrátzról nem. Aztán elolvastam a könyvét. Olyan volt az élmény, mint a fejbe rúgás. Először találkoztam azzal, hogy valaki gyűlölködve beszélt róla. Ez valami elképesztő volt, főleg egy olyan ember tollából, aki vidáman élte az életét nyugaton, s aki a Kádár-korszak megtorló intézkedéseit nem szenvedte végig itthon. Nem akarom Pongrátzot halálában sem megbántani, de meg vagyok győződve róla: nem tudta elviselni, és hiúsági kérdést csinált abból, hogy egy párttag ezredes hírneve – az övé mellett – olyan villámgyorsan az egekbe emelkedett. Maléter tényleg nem harcolt az oroszok ellen úgy, mint Pongrátzék, viszont nem tiltotta meg a katonáinak, hogy ugyanezt tegyék.
– Erre a következtetésre jutott a már elhunyt Gosztonyi Péter történész is nagy hatású, Mondom, tanú vagyok, láttam című 1993-ban megjelent írásában.
– Azért állítom ezt meggyőződéssel, mert Maléter Pálból sugárzott az emberszeretet, a humánum, a segíteni akarás, a határozottság, ami ezt a fantasztikus népszerűséget eredményezte. Felmerül bennem, ha valaki olyat leír, hogy Maléter kvázi önkezével lődözte le az ő embereit, akkor miért vacsorázik vele a november 3-i tárgyalásokat megelőzően? És még Pongrátz figyelmezteti, hogy a csapdába megy… Dokumentumok árulkodnak arról, hogy „Falábú Jancsi” sem az ő karjaiban halt meg, ahogy írja. 1989-ben, a nagy temetés előtt, eljött hozzám egy ember, akit minden bizonnyal Pongrátz küldött, és megkérdezte tőlem, hajlandó lennék-e a barátjával beszélgetni. A válaszom az volt, hogy: nem. Nagyon kérem önt – javasoltam a hírvivőnek –, mondja meg Pongrátz Gergelynek, hogy egyet tehet: fogjon egy szál virágot, menjen ki a 301-es parcellába, és tegye le Maléter Pál sírjára. Még egyszer felhívott az illető telefonon, és megkérdezte: jól meggondoltam-e a válaszom. Jól meggondoltam – feleltem –, nem akarok Pongrátz Gergellyel találkozni. Erre a közvetítő azt válaszolta: ezt még nagyon meg fogom bánni!
– Mi volt Maléter szemében a legnagyobb bűn?
– A hazugság. Titokban naivul hittem például a kirendelt védőről is, hogy valamennyire igazat mond. Talán lehet benne bízni. S ő mindig megnyugtatott, amikor havonta kétszer-háromszor fölkerestem. Abban a pillanatban szólni fog, amint történik az ügyben valami. Az volt az elképzelésem, hogy ha megindul a per, a külföld tiltakozásával valamit talán elérhetünk. Volt rá példa, mondjuk Obersovszkyék esetében… Írt nekem egy levelet a védő 1958. június 17-ei dátummal, amelyet másnap vagy harmadnap kaptam meg. Azt írta: „Nagyon kérem, keressen fel az irodámban!” 17-én bemondta a rádió, megírta az újság, hogy kivégezték őket. Nem vagyok hisztérikus alkat, de akkor éppen nem voltam abban az állapotban, hogy rögtön odamentem volna hozzá. Körülbelül egy hét múlva azonban felkerestem. Valamilyen módon megtehette volna, hogy fölkészít a történtekre – mondtam neki. Megvan a levele, és megvan a nyugta is, amely igazolja, hogy pénzt kért tőlem. Pedig kirendelt ügyvéd volt… Nem volt állásom, és csak részletekben tudtam a 4000 forintot kifizetni, ami nagy pénz volt akkoriban. S ez a Révai Tibor nevű ügyvéd elmondta, hogy Maléter Pál nagyon fegyelmezetten fogadta az ítéletét, s utána közölte vele, hogy a Gyorskocsi utcában letétbe helyezett holmijai között talál egy takarékbetétkönyvet, amit tekintsen honoráriumának. Képzelje el, hogy az az ember, akinek a szemébe mondják a halálos ítéletet, azon elmélkedik, hogyan hálálja meg a kirendelt ügyvédnek a semmit. S amikor azt mondtam: „Ügyvéd úr, úgy is értesíthetett volna engem a per kezdetéről, hogy nekem fogalmam sincs arról, maga áll a háttérben.” Azt felelte erre: „Értse meg, nekem gyerekeim vannak!”
– Ferenczy Béni szobrászművész özvegyének otthonában láttam egyszer egy iratgyűjtőt, amelyre ez volt ráírva: „Kincseim, néha belenézni.” Tudom, hogy egymásnak írt leveleik nagy részét a házkutatáskor elvitték…
– Azért maradt valamennyi.
– Ezeket néha előveszi, vagy maradtak olyan személyes tárgyai, amelyek sokat jelentenek?
– Ez is egyik gondom, hogy mi lesz a sorsuk. Az emberi élet véges. Nem akarok erről beszélni, de gondolni kell rá. Gyerekünk nem lett, neki az első házasságából van három gyermeke, akik Amerikában élnek. Egyiküknek sincs utódja. Hála istennek állandó kapcsolatban vagyok ifjabb Maléter Pállal, és már eljuttattam neki azt a pecsétgyűrűt, amely a nemesi család egyik ékessége és öröksége. A forradalom alatt az uramnál maradt, az órazsebében felejtette. Egy elszakadt, malteros egyenruhában, amelyet később a Hadtörténeti Múzeumnak adtam. Október 30-án jött először haza, és akkor öltözött át egy másik ruhába. Amikor a börtönben másodszor tudtunk beszélgetni, és az őr éppen az ablakhoz ment, odasúgta: „Nézd meg az órazsebet!” És megtaláltam az elrepedt kövű pecsétgyűrűt. Vagy volt egy pipája. Kié legyen? Vigyem el Amerikába? Magyarországon kellene maradnia. Nem Magyarország mártírja? Ha már hősnek nem fogadják el. Volt az íróasztalán egy bronzplakett Széchenyi István képével, s a felírás rajta: „Merjünk nagyok lenni!” Nem egyértelmű ez? 1944-ben úgy gondolta, harcolnia kell azok ellen, akik szövetségesnek mondják magukat, de megszállták a hazáját. S bár fölszabadítóknak fogadta el a szovjeteket, 1956-ban azonban hozzátette: „Igen, úgy néztem őket, de 12 év után nincs az a hadsereg, amelyik felszabadító lenne – az megszálló hadsereg. S ez ellen hajlandó vagyok harcolni.”
– Nemrégiben riportsorozatot írtam a rádió archívumáról, és a rádiós kollégák megismertették velem Maléter hangját. Határozott hangra emlékezem, katonás és mégis egyedi megszólalásra. Különös érzés volt hallani őt annak fényében, hogy ismerjük az életútját.
– A felvételt őrzöm én is. Felhívás munkára. Igen, benne van a határozottság, de benne van az is, hogy nem szeretett szerepelni. Kicsit a feszélyezettséget érzem ki belőle. Nagyon szerette az embereket, szeretett velük foglalkozni, segíteni őket, ezért mondom mindig, hogy nagyszerű orvos vált volna belőle, mert annak indult.
– Eljátszottam azzal a gondolattal, hogy a parlamenti ülés kellős közepén a 90 éves Maléter Pál megjelenik a telt széksorok között, lesétál a lépcsőn, és körbehordja a tekintetét. Mi történne? Megijednének? Tapsolnának? Éljeneznének? Vagy gyorsan kiszaladnának a házból a képviselők?
– Azt hiszem, csak meghökkennének. Mint ahogy a beszélgetés elején mondtam: nem tudnák hová tenni. Tehát nem tudnák, hogy most hogyan viselkedjenek. Örüljenek vagy pfujoljanak? Éltessék vagy a pokolba küldjék?
Már kikapcsoltam a magnetofont, amikor Gyenes Judit arról beszélt, hogy 1958. június 16-a után is, minden születésnapon ajándékot vett az urának, és a születésnapi kártyát néhány sorral megtoldotta. Egy alkalommal Shakespeare-szonetteket ajándékozott neki. A költő írja: „Az vagy nekem, mi testnek a kenyér / S tavaszi zápor fűszere a földnek; / Lelkem miattad örök harcban él, / Mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg”. Itt van kinyitva a könyv.
origo.hu
Így telt Gyárfás Tamás első napja a börtönben
