Szent István-napi leckék

Olyan régóta egy helyben lévő, egy évezreden át szilárd országhatárral, pontosan kiszabott területtel, államformával, közigazgatási, törvényhozási és képviseleti rendszerrel bíró országban, mint amilyen a miénk, valóban nem könnyű egy emléknapon megünnepelni minden (számunkra) fontos állami és nemzeti hagyományt. Augusztus huszadika nemegyszer került már úgy a Magyarországon éppen aktuális hatalomgyakorlók terítékére, hogy az illetékesek nemhogy megemészteni nem bírták az ünnep történelmi velejét, de hozzá sem tudtak kóstolni. Illetve, amennyiben mégis volt merszük hozzá, abból mindig szánalmas, visszataszítóan idegen, egyszerre nevetséget és félelmet keltő produkció született. 1919. augusztus 20-át Kun Béla és tanácskormánya (értsd: legfelsőbb szovjetje) már nem érte meg a hatalomban, de amit nem sokkal korábban műveltek, abból pontosan kikövetkeztethető a Szent István király napjára tervezett ünnepi programjuk. Kun és a többiek 1919. május elsején az úgynevezett munkásosztály nemzetközi ünnepét figyelmet érdemlő stílusérzékkel a Hősök terén celebrálták. A maguk ízlése szerint: vörös drapériával vonták be a magyar millennium esztendejében felállított királyszobor-galériát és az égbe meredő allegorikus szoboralakokat, szintén vörös lepellel beburkolt, ácsolt deszkaépítményt állítottak a tér közepére, amelyen a vörös színben tündöklő, hatalmas földgömb elé csődítették a proletárokat, megáldoztatni őket a globalizmus e korai ünnepén. Ki csodálkozik ettől fogva azon, ha sok magyar embert – a családi hagyományokra és történelmi tapasztalatokra hagyatkozva – ma is kiráz a hideg, amikor politikai pártot vörösbe vont díszletek, vörös drapériák, zászlók és jelképek között lát önmagát ünnepelni?
Kissé megértőbben, engedjük meg, hogy ezzel az ünnepnappal valóban nem könnyű közjogi szempontból és „politikailag korrekt” módon szembenézni. Aligha van még olyan ország a világon a miénken kívül, amelyikben egy államot és nemzeti egyházat alapító, az egyetemes egyház szentjei sorába emelt uralkodót a neve napján hivatalosan egy köztársaság főméltóságai tisztelnek meg. „Államalapító Szent István király ünnepén felvonták a Kossuth téren a Magyar Köztársaság lobogóját” – hallható a hírekben, s amikor az ember a mondatot lefordítja külföldi vendégének, az illető értetlenül kérdez vissza a tévesnek vélt kifejezésekre. Király alapította köztársaság? Na ne… De hát a mi Magyarországunk már csak ilyen ország, bámulatosan hosszú és színes történelemmel, ámde sorra elintézetlen, félbehagyott politikai és közjogi kérdésekkel. Ez is egyféle báj a mai világban.
Rákosi Mátyásék – szovjet fedezettel – 1946-ban újra bevezették a népköztársaságot, a Szent István-ünneppel azonban nem tudván mit kezdeni, az új kenyér meg az alkotmány ünnepének keresztelték át augusztus 20-át. 1949-ben hatalmi szóval betiltották a Szent Jobb nyilvános tiszteletét, elhurcolták és bebörtönözték az ország bíboros-prímását, felszámolták az egyház karitatív és oktatási intézményeit, majd üldözték a papságot, és mindezzel a kérdést elintézettnek hitték. 1989. október 23-án a még egyeduralmat gyakorló pártállam köztársasággá nyilvánította Magyarországot, a következő évi rendszerváltozás után pedig a parlamenti erőviszony döntötte el a szent koronás, illetve a Kossuth-címer emblematikus kérdését. A politikai vita odáig fajult a kérdésben, hogy a liberálisok egyik szellemi vezetője „micisapkának” nevezte a sok száz éves királyi koronát. A botrány után sokáig óvatosabb, cizelláltabb hangnemben, körmönfontabban fogalmazva közelítettek a tárgyhoz a baloldali és liberális nézeteket vallók a nyilvánosság előtt. A stílus csak az utóbbi időben, a Gyurcsány Ferenc nevéhez kötődő országvezetés idején durvult el újra, egyben süllyedt eddig nem tapasztalt retorikai és szakmai mélységbe.
A magát kétségkívül ügyesen miniszterelnökké trükköző Gyurcsány nyilvános közszerepléseit, a fontos alkalmakkor és kérdésekben elhangzott mondandóit a hozzá nem értés halálos biztonságával kinyilvánított, fellengzős butaságok, semmitmondó sületlenségek jellemzik. Relatív súlyuk csak a „gondolatok” gazdájának közjogi pozíciójából van. A miniszterelnök augusztus huszadika alkalmából arról elmélkedett hivatalos minőségében – a közrádió hírösszefoglalójából idézve –, hogy a magyarok a történelmük során sokszor választottak rosszul, sokszor döntöttek hibásan, emiatt sok sebet őriznek… Érdemes végigmérni ennek a gondolatnak a laposságát, semmitmondását, hisz Gyurcsány biztosan nem az ő megválasztására célzott, ellenben szokása szerint valami nagyot, érdekeset vélt mondani. Erre a szellemi bagatellre hamarosan jócskán rálicitált. Szent István király ünnepének másnapján és jeles helyen: a magyar Parlament épületében, a német kancellár asszony hivatalos fogadása alkalmából, amikor vendégét az épületben kísérte. Az Országház kupolacsarnokában őrzött, eredeti Szent Koronára vonatkozó megjegyzése szerint a szóban forgó tárgy nem megfelelő helyen van. Nem egészen világos, mire gondolt Gyurcsány – az hihető volna, hogy őneki útban van, a puszta látványa is zavarja –, azonban efféle ad hoc megjegyzésnek semmiképpen sincs helye ilyen fajsúlyú kérdésben. Nem csoda hát ezek után, hogy Gyurcsány koalíciós politikus partnere, a hozzá hasonlóan gyönge képességű SZDSZ-es Gusztos Péter úgyszólván provokatív hangnemben megfogalmazott, az MTI által nyilvánosságra hozott kérdéssorozatot zúdított a kormányfőre annak örvén, hogy az augusztus 20-án a Hősök terén megtartott katona- és határőrtiszt-avatáson, az ünnepélyes eskütétel színhelyén jelen volt a magyar Szent Korona másolata, miközben a végzett és diplomát szerzett tisztek hivatalosan a Magyar Köztársaságra, annak törvényeire és védelmére esküdtek fel. Gusztos választ vár arra az ellentmondásra, amely szerinte Gyurcsány elkötelezett köztársaság-pártisága és az efféle, általa eltűrt, logikátlan protokoll között van. Kíváncsian várjuk Gyurcsány akkurátus tudományos válaszát erre a legalább ötvenezer forintos kérdésre. Addig pedig elgondolkodhatunk azon az egylényegű történelmi párhuzamon – avagy vizuális ellentétpáron –, amely a Hősök terén 1919-ben történtek, illetve egy jelenkori liberális politikai provokáció közt megmutatkozik. Az idei ünnepségsorozat további hivatalos műsorszámai közül szót érdemel még, hogy a ki tudja, hányadik magas állami kitüntetéssel elismert írók (Esterházy, Nádas) és Sárközy Tamás között az a hasonlóság: mindhárman elismeréssel szóltak a kormányfő hírhedt őszödi beszédéről; továbbá az, hogy a szabad demokraták szintén jeles gondolkodó hírében álló pártelnökének véleménye szerint az Európai Unióhoz tartozó országokban „nem időszerű az autonómia és a kollektív jogok emlegetése”. Kóka János szavaiból magyarul újrafogalmazva az következik, hogy a milliós számban Erdélyben élő magyarok vagy a Szlovákiában lakó több százezer magyar önrendelkezése, alapvető közösségi joga a hazai liberálisok szemében közömbös kérdés.
Ez az „ünnepi” kijelentés felér a másfél évtizeddel ezelőtti, parlamenti micisapkázással.