Negyven év

Utazni jó: ha Krúdy Gyula neszét vette, hogy Szepesbéla vasúti restaurációjában új konyhaséf kezdi gyakorolni művészetét, a regényes nevű stációba utazott, hogy megkóstolja az új szakácsné új főztjét. Ó, boldog békeidők! – az újságírók akkoriban még százszázalékos első osztályú kedvezményt kaptak a korabeli MÁV-tól. És most hallom egy nagyon is mai ebéd közben Sárközi Matyitól, Molnár Ferenc unokájától, hogy A Pál utcai fiúk szerzőjének szokásában volt némely esti órákon kiballagni a Nyugati térre, fölszállni egy éjszakai vonatra, az újvidéki gyorsot kedvelte leginkább; a párnás osztályon aludni egyet, majd az ellenvonaton zötyögve-szundikálva reggel frissen és kipihenten érkezni a székesfővárosba.
Utazni jó: sokan megírták már, a Nyugat első nemzedéke óta a vonat bezakatolt, beíródott az irodalom lapjaira – művek helyszíne, különös szereplője; a szerzők és szereplők körbeutazták, felfedezték a Kárpát-medencét, a Monarchiát – ó, a fiumei gyors! Aztán Bécset, Párizst, Rómát, Berlint, a fürdőhelyeket, tengerpartokat, az Adriát, a hegyeket, főleg Karlsbadot. Egész Európát. Első osztályon, sokszor étkezőkocsival, ahol mindenféle kalandok estek, mint például Esti Kornéllal azon a bizonyos fiumei gyorson, túl a gyékényesi stáción, ahol az éjszakai vonatban Estit először csókolta szájon egy leány. Vagy emlékezhetünk szintén Kosztolányi bolgár kalauzára, amikor Esti a bábeli nyelvzavar édes rémületét élvezi. S persze ismét a fiumei gyorsra – itt lőtte szíven magát Péterfy Jenő, a nagy magányos esztéta.
Ahogy az elsuhanó bakonyi tájat szemlélem a Göcsej intercity egyik (nem étkező) kocsijából, gyakran gondolok Kosztolányi, Krúdy, Babits, Ady régi utazásaira – ó, persze, Gőzösről az Alföld. Váratlanul számolgatásba kezdek. Távolságokat, menetidőket adok össze, reménytelen csatlakozásokat veszek számba, külön figyelemmel a kocsárdi kitérőre, amely Dsida megrendítő versében szerepel. Aztán felötlenek a saját utazásaim: összeszorzom a végigutazott éveket – lényegében azt kapiskálnám, mennyi időt tölthettem vasúti kupékban egyvégtében utazva. Már ha minden alkalmat sikerülne összegereblyéznem. És szinte hinni sem akarok a kijött adatnak. A végösszeg úgy bukik elő, úgy hangzik, mint valami húzós bírósági ítélet: kerek tizenkét hónapot, azaz egy naptári évet számoltam össze. Amikor nem passzióból, nem „munkaként”, vasutasként, de nem is hivatásos utazóként a vonaton utaztam. Nem napszámban, nem szakmányban, nem kedvtelésből és főleg nem első osztályon – csak úgy. Valahonnét valahová tartva. Legtöbbször oskolákból (középiskola, egyetem), katonaságtól, munkahelyekről az otthonba. A szülői házba, az élet új „állomáshelyeire”. Haza. Meg vissza. (Most is így gurulok Budapest s a nem kifejezetten poétikus nevű Boba állomása között ingázva minden héten, épp tizenhárom éve.) Nem dicsekvésből, nem mártíriumból és nem is önsajnálatból írom le a kövér, kerekre sikerült büntetést – így hozta az élet.
Aztán persze kételkedni kezdek. Mert hát hervasztó a gondolat: 1964 óta kerek egy évet, annak minden percét, éjt nappallal egybemosva egyetlen vasúti kupéban töltöttem. Hát így is jó utazni? Ha előre tudjuk, január elsején felülünk és szilveszter napján lekászálódunk a Magyar Államvasutak egyik viharvert kocsijáról? Hogy életünkből kerek egy esztendőt kell(ene) odaadni a MÁV-nak?
Krúdyt nem zavarta az utazás – akár konflison, batáron, postakocsin és delizsánszon, netán vonaton, neki édes mindegy volt, nem számolt, nem nyavalygott. Podolin és Késmárk és a messzi Szepesség vagy Sáros így lett a mindennapi irodalom része. Mert végül is lehet gyönyörködni az éjszakai mozdony röppentyűiben – ahogy Kosztolányi alteregója tette –, amikor a „miriád és miriád” szikra valóságos tűzbokrétákat rajzol az éjszakában, majd hamarost kialvó hullócsillaggá alakul. Vagy ahogy Mészöly Miklós szövegének szekszárdi mozdonyfüstje ott ragad a város fölött kitartó lebegéssel.
A fiktív naptár azért mégsem igazi meglepetés, mert negyven éve utazom. Leginkább rendszeresen. Amikor kezdődött (ma már szinte vasúti kőkorszak), különös expedíciónak számított az utazás: ha valaki például Gyuláról Szegedre ment a sebesvonattal, alig helyezkedett el a régi kocsiban, rögtön szalonnázni kezdett, vagy kolbászt és csirkecombot rántott elő – felkészülendő a százhúsz kilométer legyűrésére. (Egyáltalán, a vonaton mindenki evett – mégpedig régi szokások szerint: vulkánfíber bőrönd le, pakk ki, szalvéta és bicska elő. Akkoriban büfékocsi vagy mozgóbüfés egyáltalán nem létezett.) S persze utazni kellett a naptár kínálta élvezetek idején – hóförgetegben fűtés, kánikulában szellőzés nélkül, árvízkor átbillegve az ingatag, alámosott töltéseken. Pályaépítések idején „vonatpótló buszokkal” (feleségemmel végigélvezhettük például a Déli pályaudvar és a Boba közti szakasz évekig nyúló teljes villamosítását), gázolásos balesetek helyszíneléses veszteglései között (legutóbb Ajka ipartelepnél ütöttünk el egy Trabantot, három halott), bombariadók alkalmával, amikor kényszerből kiürítenek egy teljes pályaudvart, és a menetrendnek és a későbbi átszállásoknak annyi, ahogy mondani szokás. De vonatkisiklásoknál és persze vasúti tragédiák szomorú látványakor is. (Sosem felejtendő az 1968. karácsonyi, Mende és Sülysáp közti tragédia tucatnyi halottjával – diákként a Keletiben csak a véletlenek szerencsés összjátéka miatt késtem le ezt a vonatot, de a brutális nyomokat később jól láthattam.)
Ha rendszereznünk kéne egy ilyen negyven évet, és miért is ne, akár így is írhatnánk: nagyszerű magyar vasútépítési tradíciók kontra örökké sivár jelen. Az utasok kaleidoszkóp világa – a szemben ülő, Max Webert olvasó úriembertől a leszerelő katonák vagy a „futballhuligánok” részeg és eszelős randalírozásáig. Vasutasok, mozdonyvezetők, ellenőrök. Bliccelések a szegedi gyorson. És néha: rendőrök a vonaton. Ezzel szoros összefüggésben az elhárítás sötét, örökifjú világa. (Erről csupán annyit, ha véletlenül nem tudná valaki, hogy 1990-ig minden vonatra, már amelyik a veszélyesnek gondolt határállomások felé húzott, a célállomás előtt felszálltak a civilbe öltözött, de könnyen felismerhető BM-es nyomozók, felvillantották igazolványukat, és leginkább primitív keresztkérdéseket tettek fel. Róluk, az ő vasúti világukról külön fejezeteket lehetne írni – engem kétszer, Szegeden és Nagykanizsán is begyűjtöttek, és be is cipeltek az „őrsre”.)
Utazni jó: még így is, még akkor is, ha minden egyes utazás más történet, más rejtélyek, más regény. („Pontos történetek útközben” – mondja Mészöly.) Talán éppen ezért jó. S hogy közben eltelik kerek negyven esztendő? Ó, igen – talán maga az egész élet.