Thomas Bata az 1930-as években cipőgyárat akart építeni valahol Magyarországon. Egy utazása során véletlenül talált Martfűre, ahol jó kereskedelmi adottságként a vízi és a közút, valamint a vasút egy ponton találkozott. A terület 1939-ben került a tulajdonába: az ötszázkilencvenhárom katasztrális hold birtokot 325 ezer pengőért vásárolta meg. A Cikta Rt. 1942-ben megkezdte a termelést házicipők gyártásával. A háborút követően sok veszteséget könyvelhettek el, 1949 augusztusában a Cikta Rt. a Tisza Cipőgyár Nemzeti Vállalat nevet vette fel. Az 1950–60-as években nagy mennyiségben készültek bakancsok a honvédelmi és a belügyi tárca megrendelésére, illetve a Munkásőrségnek. 1970 decemberében a Tisza Cipőgyár beadta új logójának engedélyezési kérelmét, amelyet 1971 első hónapjaiban megkapott, majd elindult a sportcipők gyártása. Ebben az időben a Tisza Cipőgyár volt Magyarország legnagyobb cipőgyára – ahol évente tízmillió pár cipőt gyártottak, ebből hárommillió pár volt tornacipő. Az 1976-os Budapesti Nemzetközi Vásáron a Tisza Cipőgyár szabadidő cipőcsalád termékeivel vásári nagydíjat kapott. A francia adidas cég többéves szerződést írt alá sportcipők gyártására, az angol piacon is megjelentek a gyár termékei, valamint megállapodás született az első amerikai cipőexportra is. A Tisza Cipőgyár az 1990-es évek közepéig gyártott tornacipőket, majd inkább az utcai női, férfi- és gyermekcipők gyártásával foglalkozott.
Ma már a martfűi vállalat tevékenységei között nem szerepel a cipőgyártás: a cégpapírok szerint egyetlen tevékenysége a vagyonkezelés.
A divat ismétli önmagát
Vidák László, a Tisza cipőket forgalmazó Clash Kft. ügyvezetője korábban Siófokon élt, és egy speciális divatcipő forgalmazásával foglalkozott. Mint mondja, 2002– 2003-ban érezhető volt, hogy bizonyos közönség fogadókész lesz a hetvenes évek hangulatára, a régi márkákra. Arra gondolt, hogy a nyugatról érkező trend ugyan tetszetős, hangulatos, de valamit nekünk is hozzá kellene tennünk, olyasmit kellene kitalálni, ami nekünk, magyaroknak többet jelent, mint az aktuális, már megint külföldről importált stílus követése. Vidák László saját elmondása szerint egy, a Deák téren sétálgató férfi lábán megpillantott viseletes Tisza cipő hatására döbbent rá, hogy az erősen megkopott honi márkát lenne érdemes leporolnia. Az ötletet azonban elsőre majd mindenki fenntartásokkal fogadta.
A fiatalember 2002 januárjában ment el először a cég martfűi gyárába. Kiderítette, hogy az egykori hatalmas állami vállalat maradványcége javarészt bérmunkából tartja fenn magát, illetve különböző közbeszerzési eljárásokon próbál megrendeléseket szerezni. A martfűi sportcipővonal ekkor már bő másfél évtizede nem létezett, így a martfűi cégvezetők is kétkedve hallgatták az akkor még utópisztikusnak tűnő elképzelést.
– Legtöbben azért nem láttak benne fantáziát, mert arra emlékeztek, hogy a márka egy időben – amikor Magyarországra már megérkeztek a nagy nyugati gyárak első termékei – kifejezetten cikis lábbelinek számított. Én viszont minden ellenkezés ellenére hittem abban, hogy mivel a hazai forgalmazók kizárólag uniformizált külföldi cipőkkel árasztják el a piacot, igenis helye van egy minden ízében magyar terméknek – fogalmazott Vidák László.
A megállapodás szerint Vidák társaságáé, a Clash Kft.-é lett az emlékezetes T betűs logó, és az erre a márkára vonatkozó kizárólagos kereskedelmi jog. A fiatalember megvásárolta a vágószerszámokat és a kaptafákat is.
Modellek új bőrben
A gyár és az ötletgazda megállapodása után lázas kutatómunka indult. Előkerültek az egykori modellekről készült archív felvételek és nem utolsósorban az egykori munkatársak, tervezők, akik szívesen kapcsolódtak be a munkába.
A koncepció egyértelmű volt: a modell a régi, a minőség azonban a jelenkor kihívásainak felel meg, legyen rugalmas, korszerű és kényelmes, ami – őszintén szólva – a régi változatra kevésbé jellemző. Egyes alapanyagokat külföldről hoznak, de az előállítás minden fázisa itthon zajlik.
Fél év elteltével készült el az első retrolábbeli. A régi-új Tisza cipő fazonra tökéletesen megegyezett korabeli társával, csupán a gyártáshoz használt anyagok jelentették a különbséget; a kollekcióból például teljes mértékben hiányoztak a műbőr cipők. Az első széria darabjait Vidák szétosztogatta a barátai között, és kérte, mondják el, hogy milyen visszajelzéseket kapnak.
A felújított branddel a vállalkozó azt a lázadó, fiatal réteget célozta meg, amely elutasítja a fogyasztói kultúrát, és amelyet inkább irritálnak, semmint vásárlásra buzdítanak a reklámhadjáratok. Éppen ezért a népszerűsítés nem szokványos módjait (gerillamarketing) választotta: a Tisza karrierjét néhány gondosan elhelyezett szórólappal alapozta meg, és máris felfigyelt a média. Később a megcélzott szubkultúra számára hiteles zenészeket, DJ-ket – például a Belga zenekart – öltöztetett Tiszába, a márka képviseltette magát a Volt fesztiválokon és más hasonló rendezvényeken is. A termék viszonylagos drágaságát (16–20 ezer forint) Vidák azzal magyarázza, hogy olasz és spanyol alapanyagokból Magyarországon folyik a gyártás, ráadásul nagyon kis szériában. Amúgy sportcipőt rajtuk kívül már szinte senki sem gyárt Európában, hiszen annyival olcsóbb az ázsiai munkaerő. Miközben sorban zárnak be a különböző cipőgyárak Magyarországon, a Tisza cipőket két Marftű közeli üzemben manufaktúrák állítják elő. Az újragyártást kezdeményező Vidák koncepciója szerint a Tisza cipő minőségben felveszi a versenyt az adidasszal vagy a Pumával, ugyanakkor a magas előállítási költségek és a presztízsérték miatt a Tisza nem akar az olcsó termék kategóriájába kerülni.
Filmsztár vevő
Nem ritka az, hogy a szülők a boltban így szólnak a gyermekükhöz: „Anyád rejtegette a lábán a cipőt, te meg ezt akarod.” Egyre több a külföldi vásárlójuk is, ezért rövidesen Berlinben és Prágában nyílhat üzletük. Nemrég Selma Blair amerikai filmsztár (Édes kis semmiség, Doktor Szöszi) vásárolt az üzletükben három pár cipőt.
– A kis szériának van még egy előnye: hozzászoktatják a vásárlókat ahhoz, hogy ha egy nekik tetsző cipőt látnak, akkor vegyék meg, mert másnap már lehet, hiába mennek vissza az üzletbe – vélekedett Vidák László.
Nemrég egy gazdasági lap hírt adott arról, hogy a martfűi gyárat megint privatizálni próbálják. Ebből annyit tapasztaltak, hogy volt, aki berohant és több pár cipőt vásárolva elárulta az alkalmazottaknak: „lehet, hogy meg fogtok szűnni”. Vidák László hangsúlyozta, hogy a múlt és a jelen különválasztása számukra fontos dolog. A fiatalokból álló társaság november közepén a M betűs, metrós kollekcióval rukkol elő. A piros, kék és sárga lábbelik oldalaikon a három fővárosi metrójárat nyolcvanas évek környéki megállóinak rajzát mutatják majd be.
origo.hu
Brutális zivatarok jönnek: jégeső, felhőszakadás és villámárvíz is lehet csütörtökön – videó
