Amit a néphagyományból tanulhatunk

A hetvenes évek elején feltűnt egy gitáros srác, és a később szintén elismert népzenésszé vált Halmos Bélával népdalokat énekeltek. Akkor még senki sem gondolta, hogy éppen ő lesz a küszöbönálló táncházmozgalom egyik kulcsfigurája. Sebő Ferenc tevékenysége azonban szélesrétű: a népzene mellett a magyar költészet remekeit is beemelte a köztudatba legendássá vált versmegzenésítéseivel. Az előadóművész és népzenekutató a globalizációról, a technicizmusról, káros hagyományainkról beszélt, valamint arról, hogy mit tanulhatunk a néphagyományból.

Sebő Ferenc: Nem a kultúrát, nem a népzenét kell megmenteni, hanem magunkat

Hallottam egy előadását, ahol a különböző korok tánczenéiről beszélt, és arról, hogy a mindenkori költők ezekre a dallamokra írták a verseiket. Ezek után kíváncsi vagyok a véleményére: helyes-e könnyűzenét is okítani az iskolai énekórákon?
– Tanítani magát a zenét kell. Se nem egy korszakot, se nem egy stílust. Ezt bizonyítja az élet is: az összes könnyűzenészünk a Kodály-iskolában tanulta az ének-zenét, és olyan általános zenei műveltséget szereztek, amivel később azt a stílust tudták játszani, ami nekik tetszett. A zenélés titkát, az írás-olvasást, ha hangszerről van szó, annak a technikáját kell tanítani, és csak ha már van egy bizonyos készség, akkor tud választani az ember az irányzatok közül. Kodály egyébként azt gondolta, a legelemibb szinten a néphagyományból lehet a legegyszerűbb patronokat megtanítani, amit aztán tovább kell fejleszteni. Nem azt mondta, hogy csak a népzene kell, abból fejlődve bele kell nőni az írásbeliségbe.
– Tehát az egyszerűtől a bonyolultabb felé. Klasszikus induktív megismerés.
– Még csak az sem. A néphagyományból nem ezt tanuljuk. A néptánckutató Martin György mindig azt kérdezte a táncosoktól, mikor tanulta, és melyiket tanulta előbb. Ha az egyszerűtől a bonyolultabbig haladunk, akkor az ember azt gondolja, hogy a kétlépéses csárdással kezdjük, aztán jön esetleg a körtánc és a legbonyolultabb a legényes. És mit felelt a táncos, mit tanult meg legelőször? A legényest, 12 éves korában. És a páros táncot? Ja, az a semmi tánc a nővel, az már magától is ment. Na, ezt helyezzük bele a pedagógiai elképzelésekbe! Ez a XIX–XX. századi pedagógia legalapvetőbb tévedése. Ezért nem tud Magyarország nyelveket. Nem beszélni tanítanak, hanem grammatikát, ragozásokat. Én fél év alatt tanultam meg németül, amikor Németországban éltem, és beszélni akartam. Ha nincs késztetés a kommunikációra, akkor nyelvet sem lehet jól tanulni. A zenéléssel és a tánccal is így van. Ezeket a fiúkat egy dolog izgatta – ezt a híres lőrincrévi táncostól, Karsai Zsigától tudom –, hogyan lehet a lányok közelébe jutni. S ennek az ő körükben egyetlen módja volt: minél jobban táncolni és énekelni. Tánc közben aztán sokkal jobban kiismerték egymást.
– Manapság viszont alig van lehetőség az ilyen táncalkalmakra.
– Ezzel nem az a gond, hogy a fiatalok nem csinálnak valamit, amit régen csináltak. Az a baj, hogy ők lesznek szegényebbek. Kimaradnak abból, hogy megismerhessék a szóba jövő partnereket, s ennek kapcsán fejlesszék ki a saját kommunikációjukat, kultúrájukat. Ezt a modellt elvetni, és azt mondani, hogy van helyette más, hazugság. Agócs Gergelyt egyszer egy riporter megszorongatta, hogy igenis van helyette más, például a számítógép. Azt válaszolta: nem, mert az az akulturálódás, valaminek az elvesztése. A tánccal olyasmit tudtak meg egymásról az emberek, amit beszéddel nem lehet, sőt nem is illik. Az énekkel ugyanígy. A parasztok nem tekintették a népdalt kollektív dolognak, a legszemélyesebbnek tartották. Mindenki ismerte a kész patronszövegeket, dallamokat, de úgy rakta össze, hogy az ő személyes mondanivalója legyen. Így a legegyszerűbb embernek is módja volt arra, hogy kiengedje magából a feszültséget.
– Azért ne felejtsük el, hogy a motivációk is változtak ebben a politikai közegben.
– Ez világtendencia, ne gondoljuk azt, ha egy másik politikai rendszer jön, akkor minden azonnal megoldódik.
– Talán azért politikai kérdés mégis, mert a politika rá akar ülni.
– Én inkább abban látom a bajok okát, hogy a technikai fejlődés nyomán ma már olyasmit is megengedhetünk magunknak, ami nem jó nekünk, és nem csak az atombombáról van szó, bár azzal példázható a legjobban a jelenség. Az egyik zenészem informatikát tanít. Egy nyári táborban este megy föl ellenőrizni, hogy mindenki leoltotta-e a villanyt. Az egyik teremben látja, hogy ott ül egy lány és egy fiú, az egyik az egyik gépnél, a másik a másiknál, és pornóképeket nézegetnek. Hát ez már a vég! Olyan eszköztár vesz minket körül, hogy eltelik az idő a játékkal, s közben a fiatalok elfelejtenek megtanulni énekelni, táncolni, beszélni.
– Ön a globalizációt és a technicizmust okolja. Mondok egy másik példát. Tavaly éppen a Magyar Nemzetben jelent meg egy riport a kolumbiai barranquillai fesztiválról, ahol három-négy napon keresztül folyamatosan dobolnak és táncolnak a helyiek. A kollégánk azt a hasonlatot hozta fel, hogy ez olyan, mintha nálunk az Erzsébet hídtól a Keleti pályaudvarig vonulnának a népzenészek, s mögöttük ott táncolna több százezer budapesti. Ez Magyarországon, különösen ebben a politikai környezetben elképzelhetetlen. Mutogatnának rájuk, hogy mi ez a magyarkodás.
– Én nem a nagy kampányokat hiányolom. Egy óriásfesztivál nem ugyanaz, mint a hét végi tánc, amikor egymásra figyelünk nyolcvanan. Sokan azt hiszik, ha az évi egyszeri tömegrendezvényre vagy egy-egy együttes támogatására összehozzák a pénzt, akkor minden ki van pipálva. Szívesebben látnám, ha azok a kis helyek tudnának normálisan működni, ahol össze tudnak jönni az emberek. Sohasem szaladgáltam azért, hogy a Sebő együttest támogassák. Az már tényleg piaci kérdés, hogy ki hogyan fogadtatja el magát a közönséggel. Amiért viszont mindig lobbiztam, az a táncház volt meg a kis fórumok, hogy legyen hol játszani az együtteseknek.
– Ha az egyiknél elfogadjuk a piacot, akkor mi van a másikkal? Ha nincs marketing, nem jut el az emberekhez. Egy jól elkészített tévésorozat, olyasmi, mint amilyet a komolyzenében Bernstein csinált, például segíthetne.
– Erről friss élményeim vannak. A televízió épp most vált meg tőlem mint népzenei szerkesztőtől, mert a jelenlegi műsorstruktúra nem tart igényt az általam képviselt ismeretekre. Most az a trendi, ha nem oktatjuk a közönséget.
– Talán magától rájön mindenre?
– Sajnos, gyakori az a nagyon is provinciális jelenség, ha valahol látnak valamit, rögtön meg akarják itthon is csinálni. Csak azt nem értem, miért kell minden gagyi trendnek felülnünk? Okosabbak lehetnénk, már csak a hagyományaink miatt is. Inkább nekünk kellene eladni szabadidő-alternatívaként ezt a lehetőséget. A táncházmozgalmat azért tudtuk elindítani, mert mögöttünk 150 évnyi magas szintű tudományos kutatómunka állt. Vikár Bélával kezdődött, őt követte Bartók és Kodály, Lajtha László, Veress Sándor, Domokos Pál Péter, Lükő Gábor, Győrffy István, Rajeczky Benjámin, Kerényi György, Járdányi Pál, Vargyas Lajos, Sárosi Bálint, Martin György, Andrásfalvy Bertalan, a Pesovár testvérek, Domokos Mária, Paksa Katalin, Bereczky János, Dobszay László, Szendrei Janka egymásnak adták a stafétát. Így tudott igazán halmozódni a tudás, Martinék színrelépésével pedig betetőződött, hiszen a népzenében is minden a tánc körül forog, mert amíg azt nem tudjuk értelmezni, a zenét, a szövegeket sem lehet a helyére tenni. Különben az a szöveg, hogy az emberek nem szeretik, ha kioktatják őket, nem mai keletű. Már ’72-ben ezen vitatkoztunk. S mi rejtőzött mögötte? Akik ezt szajkózták, nem akartak munkát fektetni bele. Akkoriban a néptáncegyütteseknél nem volt szokás magát a néptáncot megtanítani. Az együttesek vezetői sem tudták. Kiemeltek egy-egy motívumot, és arra építették önmegvalósító koreográfiájukat. Ha tanítani kellett volna, szégyenben maradtak volna, inkább kitaláltak hozzá egy ideológiát. Az ő táncházaik egy-két alkalom után el is haltak. A miénk viszont éppen a táncok tanítása miatt megmaradt. Eleinte Halmos Bélával mi is csak egy produkciót akartunk összehozni. Öt-hat széki dallammal vágtunk bele a táncházi muzsikálásba, s kínos volt, amikor rákérdeztek a táncosok, nem tudunk-e ennél többet? Elővettük Lajtha László partitúrába lejegyzett széki hangszeres gyűjtését, hogy újabb dallamokat tanuljunk. Martin látta ezt, és megkérdezte, akkor most akarunk rendesen muzsikálni, vagy nem? Mert ha igen, akkor ez a zenészekkel való személyes találkozás nélkül nem fog menni. Itt vannak a címek, irány Erdély. Kallós Zoltán várt minket az állomáson. Mentünk Székre, Ördöngösfüzesre, Visába magnóval. Én akkor építész voltam, éjt nappallá téve dolgoztam, és minden hiányzott, csak a népzenegyűjtés nem.
– Ma mégis ezt csinálja…
– Eleinte rémálomnak tűnt a kutatás a poros papírok között. De a lendület elsodort. A felvételeket leadtuk a nagy gyűjteménybe és nyakig merültünk a lejegyzésbe, tanulásba. Aztán ebből lett a hangszeres népzenei megújulás, a táncházmozgalom.
– A politika hogyan viszonyult a mozgalomhoz?
– Mostanában sokat foglalkoztam Csokonaival. Jordán Tamás rendezésében bemutattuk a kőszegi Várszínházban a Tempefőit. Ki ad pénzt Magyarországon a kultúrára? Kőkemény politika, csak éppen a XIX. században. Ez is mutatja, nem mai keletű a probléma. A korrupció mellett a hagyománynak az a része, amit nem kellene tovább ápolni.
– Mit keresett a Sebő együttes ebben a produkcióban?
– A darabhoz zenéltünk élőben. Sok olyan zenei anyagot kellett összeszednem, amire Csokonai a verseit írta. Ahogy ránézek az egyik kottára, jé, milyen ismerős! Egyszer csak beugrott, hogy Agócs Gergővel pár éve voltunk Kassán táncházban. Megkérdeztem a tizenöt éves prímást, tudnak-e valami magyart. Persze, mit szeretnénk, kalotaszegit, gyimesit? Úgy játszották a kalotaszegit, ahogy kevés magyar zenekar tudná. Utána jött egy Krucena (forgatós) Kelet-Szlovákiából. Feltűnően szép dallamát meg is jegyeztem. Most, Hovánszky Mária gyűjteményét lapozgatva tudtam meg, hogy ez egy közkeletű sláger volt, amelyet már Pálóczi Horváth Ádám is följegyzett. Erre a dallamra írta Csokonai a „Gyenge rózsabokor kesereg magába” kezdetű versét. Köszönet a szlovákoknak, hogy élő formában megőrizték ezt a dallamot nekünk is. (A térképen jól látszik, hogy a Kárpátok keleti hajlata mentén összefüggő sávon áll össze a marosszéki forgatós, a román Invirtita – forgatós, majd a kelet-szlovák Krucena.) Erről szól a történet.
– Eltanulták egymástól?
– Meg kellene értenünk végre: a magyar állam megalapításától egységes vámterület volt, nem fejedelemségekből állt, mint Itália vagy a Német–római Birodalom, amelyeknek régiói szinte napjainkig alig értik egymás helyi nyelvét. Az egységes vámterületen belül etnikai hovatartozástól függetlenül vándoroltak az emberek. Az, hogy a mi nyelvünk és a népzenénk is ilyen kevés dialektusjelenséget mutat, példa nélküli Európában.
– Mint a hegeli gyümölcs. Alma, körte van, de olyan növény, hogy gyümölcs, nincs.
– Pontosan. De ezen már rég túl vagyunk. Magyarország mint birodalom kezdettől egységes volt, már lezajlott egy nemzeti szintű globalizáció.
– A tavalyi Kodály-emlékév legnagyobb eseménye a Zeneakadémián elindult népzenei tanszék volt. Annak idején ön volt az első, aki a népzenészként azért ment oda tanulni, hogy a komolyzenei szakma és a zenetudomány elfogadja partnernek ezt a területet is. Feltételezem, hogy sok sztereotípia és előítélet fogadta. Azzal, hogy hivatalosan is a tantárgyak közé került a hangszeres népzene, ledőltek a falak?
– Ezen még folyamatosan dolgozni kell, tettekkel bizonyítani, hogy ezzel csak gyarapodhat mindkét fél. A zene világa egy és oszthatatlan. Az írásos és a szájhagyomány csak két eltérő forrás ugyanarról a folyamatról. Kiegészítői egymásnak, amit Kodály már az 1900-as évek elején leírt. A népzenei hagyományból kiolvasható ismeretekből, az improvizált zene elsajátításából a régi és a klasszikus zene előadói egyaránt nagy hasznot húzhatnak. A népzenével foglalkozóknak életkérdés a nagy zenéhez, annak elméleteihez való kapcsolódás. Sokszor elmondtam már: nem a kultúrát, nem a népzenét kell megmenteni, hanem magunkat. Nekünk van szükségünk ezekre a csodálatos kommunikációs eszközökre, hogy könnyebben, bölcsebben és boldogabban élhessünk.
– A Hagyományok Háza anyagi gondokkal küzd. Lehetséges, hogy kellő anyagi és szellemi támogatás híján olyan értékek vesznek el, melyeket még megmenthetnénk a jövőnek?
– Nem könnyű ez egy olyan országban, ahol annak is évszázados hagyománya van, hogy inkább költünk kampányra, mint kultúrára, tudományra. „Nagy magyar család a Mineka- és Mánmögint-familia” (Móra Ferenc), de nem erre a hagyományra gondoltunk, amikor a Hagyományok Házát megalapítottuk. Bízunk benne, az idő nekünk dolgozik, és előbb-utóbb olyan elitje lesz az országnak, amely a jövőre is gondol.
– Mit lehet ezért tenni?
– Ez elsősorban oktatás – és nem kioktatás – kérdése, mert ha nem az igazságra tanítjuk a gyerekeinket, nem fogják érteni, miért van az, hogy mi mindent olyan jól csináltunk eddig, és mégis itt tartunk. Hogyan vonják le a következtetést, ha még a problémát sem értik? A magyar társadalom, főleg a hatalomért versengő elitje, kettéhasadt. Az egyik fele pontosan tudja, hogy itthon mi újság, de fogalma sincs arról, mi van külföldön. A másik Amerikában tanul, mindent tud a világról, de nem tudja, itt mi van. Ez a két fél egymásnak feszülve fogyasztja a még megmaradt energiát. Ezt így nem lehet. Móra írta egy 1927-es vezércikkében: „Klebersberg miniszter úrral én soha nem beszéltem. De egyszer hallottam beszélni, s akkor úgy tapsoltam neki, vagy még talán jobban, mintha én is rá szavaztam volna a követválasztáson – pedig én nem vagyok tapsikolós ember, s leginkább csak az unokámnak szoktam tapsolni, akinek a politikájával igazán mindenben egyetértek. A miniszter úr azt mondta, hogy mi nagyon drága helyén lakunk Európának, valamikor karddal verekedtük ki magunknak ezt a helyet, ma azonban már ez a jogcím nem elég. Világrészünk többi lakói elvárják tőlünk, hogy ezen a drága helyen, Európa belvárosában a kultúra szalmás viskói helyett európai palotákat emeljünk. Hát ennek tapsoltam én szívből és tapsolok ma is. Új világ készül a régi helyén, el is fog jönni, ha mégoly illusztris két magyar főrend áll is elébe, és ebben az új világban csak az a nemzet kaphat lakhatási engedélyt, amely a maga képét viselő európai kultúrával fizet érte.”