Bedobozolt pszichiátria

A „Lipót”, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet felszámolása igazi sikertörténet. Legalábbis a ma divatos felfogás szerint: nincs múlt, nem számít a jelen, a jövő pedig ködbe vész. Történet, amelyben orvos, beteg, könyvtár és műszer nem más, mint leselejtezhető, dobra verhető áru. Az ellátás és felügyelet nélkül maradt kritikus állapotú, másokra veszélyes betegek pedig a főváros kóborlóinak számát növelik.

Drámai jelenetek zajlottak le az áthelyezések során. A síró betegeknek az ápolók nem tudták megmondani,
hova viszik őket. Hármasával ültették be őket a mentőautókba, és megkezdődött a fuvarozásuk körbe-körbe.

Január van, új esztendő. Errefelé, a budapesti Hűvösvölgyi út környékén ropogós hó borít mindent. Zúzmara a fákon, békesség, nyugalom. Másféle a csend a tekintélyes épületegyüttes, a Lipót körül. A portán ülő férfi előtt gyakran csörren a telefon. Betegeket keresnek rokonaik, mások orvosuk iránt érdeklődnek riadtan. A férfi szomorúnak látszik. Napjában többször ismételgeti: „Nincs itt már semmi, kérem.” Aztán hozzáteszi, talán ha tudják az orvos nevét, az előtte lévő füzetből kisilabizálja, hol lehet most megtalálni. Böngészi a lajstromot, olykor sikerül segítenie. Újabb telefonhívás. Most a stroke-központot kérik. Már szinte szabadkozik. „Tessék elhinni, nincs itt senki és semmi. Holnap talán mi sem leszünk.”
Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI), a hétköznapokban ismertebb nevén a Lipót száznegyven éves múlt után immár nem létezik.
Hogy mi történt az intézmény megszűnése után, hogy miképp szóratott szét egy szakmai közösség, miképpen tűntek el szem elől súlyos betegek, drogfüggők, ezt a történetet több volt ottani orvos és szakember, valamint az állampolgári jogok biztosának jelentése alapján próbáltuk rekonstruálni. (A megkeresett orvosok közül nem mindenki volt hajlandó nevét adni az elmondottakhoz, mivel félnek a retorziótól.)
A maga területén egyedülálló intézményben olyan speciális tevékenységű osztályok, részlegek voltak, amelyek hazánkban e színvonalon egyáltalán nem vagy csak elvétve működnek. Nemzetközi hírű tudósai, kiváló orvosai a pszichiátria és a neurológia különböző szakterületeit hangolták össze napi munkájuk során. Kutatásaikhoz az utóbbi időben nemzetközi pályázatokból maguk teremtettek elő egymilliárd forintot. Itt építette ki munkatársaival Nagy Zoltán professzor – európai színvonalon – az agyérkatasztrófák (a stroke-betegek) speciális ellátását végző központot. (Évente ötvenezer ilyen eset fordul elő Magyarországon, 18 ezer halálos kimenetelű.) A depresszió és a pánikbetegségek gyógyítására és gondozására szintén speciális osztályok, részlegek szakosodtak. A parkban lévő egyik épületben kapott helyet az egyetlen budai, jelentős területet ellátó drogambulancia is.
A néphiedelem szerint április elseje a bolondok napja. Ezen a napon a bizarr ötletek, a furcsa viselkedés is belefér az életbe. Épp 2007. április elseje volt az a dátum, amikor a kapuk zárva maradtak az új betegek előtt, és megszüntették az intézmény állami finanszírozását. Voltaképp ekkor ébredt rá az ott dolgozó csaknem ezer ember, hogy sem a szellemi értékek, sem a betegeik élete, emberi méltósága nem tétel. Nem számítanak az eredmények, a nemzetközi tekintély. Az intézmény szétdarabolását úgy hajtották végre, hogy a szakmai műhelyek széthullottak. Szilágyi Júlia, az Országgyűlési Biztos Hivatalának főtanácsosa szerint ez úgy tűnik, mintha a hazai pszichiátriát és a hozzá kapcsolódó ellátórendszert nem több évtizeddel, hanem egy évszázaddal vetették volna vissza.
Ma néhány biztonsági ember és a porta őrzi a 47 hektáros ősparkon álló védett épületet. Talán ők sem tudnak arról, hogy néhány magatehetetlen beteg, akiknek azóta sincs helyük, még január elején is ott vegetált a kísértetkastélyban. Ma már egy beteg sincs ott.
*
A drága diagnosztikai eszközök (mint például az MRI) használatlanul várnak, míg másutt több hónapos a velük végzett vizsgálatokra a várakozási idő. A nemrégiben még itt dolgozó orvosok nevét a hátramaradt adminisztráció személyiségi jogokra (!) hivatkozva nem adja ki, pedig vannak olyan orvosok és betegek, akiknek a kapcsolatfelvétel létfontosságú lenne.
Idézzük most vissza az elmúlt hónapok történéseinek főbb mozzanatait, s főképp a módszert, ahogyan a „kórházreformnak” ez a része lezajlott.
Az Egészségügyi Minisztérium honlapján 2007. január hetedikén jelent meg a lista, amely az OPNI-nak az addigi 849 ágy helyett 704-et engedélyezett. Az intézmény vezetősége rögtön elkezdett dolgozni a szervezeti átalakításon. Ám mint kevéssel ezután kiderült, a minisztériumnak ez a mérsékelt variációja korántsem elégítette ki a „reform” másik főszereplőjét, a Közép-magyarországi Regionális Egészségügyi Tanácsot. Erre utalt a tanács elnökének, Havas Szófiának a kijelentése, miszerint addig semmiféle döntést nem hoznak, amíg a minisztérium a saját hatáskörébe tartozó országos intézetek között nem tesz „rendet”. Hogy mit érthetett ezen? Feltehetően, ami bekövetkezett. Az OPNI és a Szabadsághegyi Gyermekkórház teljes fekvőbeteg-ellátásának megszüntetését, a felszámolást. Bár az eseményekből az is kisejlik, hogy a minisztérium és a regionális tanács a megszüntetés miatti felelősséget igyekezett egymásra hárítani. (A grémium összetétele: Demszky Gábor, Szűcs Lajos, Petrétei József, Kóka János, Szekeres Imre és Horváth Ágnes.)
Ami az OPNI-t illeti – mindezt több forrásunk is megerősítette –, a vezetőség az akkori egészségügyi minisztertől, Molnár Lajostól többszörös ígéretet kapott arra, hogy a „szétosztott” betegek méltányos körülmények közé kerülnek, emberi jogaik nem sérülnek. Folytatódhatnak a folyamatban lévő programok, a szakmai teamek együtt maradhatnak. Többek között szó volt arról, hogy az OPNI jogutódjaként fővárosi fenntartású pszichiátriai szakkórház létesül.
Eközben persze a több száz alkalmazott azt latolgatta, ki hova kerül, és hogy eleget tegyenek az előírásoknak, a fekvőbeteg-osztályokról sorra küldték „haza”, akit csak lehetett. Az idézőjel nem véletlen: a zárójelentések többnyire így szóltak: javult állapotban otthonukba bocsátjuk. Csakhogy a pszichiátereknek – mint ahogy ez több orvossal folytatott beszélgetésünkből is kiderült – semmiféle kompetenciájuk nem volt arra, hogy ellenőrizzék, a betegek irataiban szereplő lakcím valós otthont fed-e. Kétséges, hogy a „javult állapot” meddig tart, s lesz e hozzátartozó, aki ellenőrzi a gyógyszerek rendszeres szedését. Időben jelzik-e a betegek, ha baj van?

Menekülési útvonalak

Tehát 2007 tavaszán vagyunk. Kiderült, a „felszámolók” az OPNI fekvő betegeinek elhelyezésére úgy jelöltek ki más kórházakat, hogy azokban egyáltalán nem volt hely, egyszerűen nem tudtak több ágyat bezsúfolni az épületekbe.
Az OPNI személyi, tárgyi kiürítésének műveletét Tasnádi Zoltán minisztériumi biztos vezényelte, s ekkor még Nagy Zoltán volt a főigazgató.
Két nappal az április elsejei minisztériumi verdikt elrendelése után Lenkovics Barnabás, az állampolgári jogok országgyűlési biztosa állásfoglalást tett közzé. Megállapította, hogy az intézmény bezárásának módja alkotmánysértő, mert veszélyezteti a betegeknek, illetve az ellátandó lakosságnak a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez fűződő jogait. Felkérte az Országgyűlés két érintett bizottságát, hogy rendkívüli ülésen tekintsék át a döntés jogi, szakmai és gazdasági hátterét. Kérte egy szakmai grémium felállítását, s azt is, hogy hallgassák meg a Nemzetbiztonsági Hivatal főigazgatóját, mert a felszámolás motivációinak körében felmerült a szcientológia érintettsége is. (E magát egyháznak nevező tömörülés az általa működtetett civil szervezet – a hangzatos nevű Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért – révén valóságos kampányt folytat a pszichiátria ellen, és mivel lobbiképessége jelentős, felmerült, hogy a bezáratásban a szcientológusoknak is szerepük lehet.) Lenkovics Barnabás javasolta többek között, hogy amíg az OPNI-ban lévő betegek megfelelő elhelyezése bizonytalan, függesszék fel az átalakítást. Mindez eredménytelen maradt. A későbbiekben nagy nehezen sikerült egy helyszíni vizsgálatot elérnie.
Az alkalmazottak egy része ekkor még mindig reménykedett, lesz másutt helyük, mások menekülési útvonalakat kerestek, helyezkedtek – ahogy lenni szokott. Hogy későn ocsúdtak fel, s nem tudták a szakmai önvédelmüket megszervezni, annak a szakma megosztottsága éppúgy oka volt, mint az egzisztenciális félelem. Más, általunk megkérdezett orvosok azt mondják, évekkel korábban kellett volna észrevenni, azzal, hogy az intézmény közvetlenül a minisztérium irányítása alá került, teljesen kiszolgáltatottjává vált a politikai döntéseknek. Ám az OPNI mint országos intézet mindig a minisztérium közvetlen irányítása alatt állt. Kinek jutott volna eszébe, hogy épp ez a tény jelent majd veszélyt a pszichiátriára nézve?
A felszámolással kapcsolatban a minisztérium a nyilatkozatok jogát magának tartotta fenn, ami voltaképp hírzárlatot jelentett. Ennek ellenére kiszivárgott, hogy az orvost, beteget egyaránt páriává tevő felszámolási folyamatot különösen kaotikus és embertelen események kísérik. Két alkalommal civil szervezetek, köztük az Élőlánc is tiltakozó megmozdulást szerveztek. Egyre világosabbá vált, hogy nemcsak a hazai pszichiátria fellegvárának szétzúzásáról, ötven év szakmai munkájának eltörléséről van szó. Ne feledkezzünk el a szerényen harmincmilliárd forintra taksált műemlék épület és hatalmas őspark „felszabadításáról”, ami a jövőbeli értékesítéséhez vezethet.
Szilágyi Júlia ma is aktív pszichiáter. Budapest kilencedik kerületében rendel, így jól ismeri a hétköznapok elesettjeit, azoknak a családoknak az életét, ahol mentális problémákkal küszködnek, vagy valamilyen elmebetegségben szenvedő hozzátartozó van. Személyesen szeret meggyőződni az intézmények valós helyzetéről, az emberek sorsáról, ezért sokat utazik az országban. Pályáját a Lipóton kezdte, tizenöt évet töltött ott, így van némi rálátása arra, hogy milyen jelentőségű volt az ott folyó munka, és mivel jár, ha ezt az ellátórendszert megbolygatják.
Amikor először találkoztunk, 2007 őszén, már több hónapnyi harc, helyzetjelentés, tárgyalási kísérlet volt mögötte. Minden erejével azon dolgozott, hogy jobb belátásra bírja a döntéshozókat, legalább menet közben korrigálják a hibás számításokat, lépéseket. S hogy mentse, ami menthető. Ám akárcsak Lenkovics Barnabás vagy az intézet nagy hírű orvosai, falakba ütközött. Pedig még nevének ismertségét, magasabb szintű közéleti kapcsolatait is latba vetette. Az interneten közzétett egyik levelében jelzi, hogy a jelenlegi egészségügyi miniszter, Horváth Ágnes kifejezetten megtiltotta államtitkárának, hogy a pszichiáterek küldöttségével szóba álljon.
Ami Szilágyi Júliát illeti, jó ideig ő is azt hitte, kreált hír, sajtószenzáció az OPNI teljes megszüntetésének terve.
– Nem találtak egyetlen elfogadható szakmai érvet sem a döntéshozók arra, hogy miért kellett ezt megtenni. De ha megfelelő indokokkal alátámasztották volna, a módszer akkor is embertelen, egy demokratikus berendezkedésű országban megengedhetetlen – szögezi le.
Hogy jobban megértsük, a döntés milyen tényeket hagyott figyelmen kívül, érdemes néhány adatot megemlítenünk.

Szcientológusi győzelem

Európában mintegy száz évre vezethetők vissza a használható statisztikák a különböző betegségek előfordulásáról. Ezek az adatok kimutatják, hogy az úgynevezett endogén pszichózisok – skizofrénia, paranoia, mániás depresszió – a lakosság egy százalékát, a depresszió a hazai lakosság nyolc–tíz százalékát érinti. Az orvostudomány ma az utóbbit szervi betegségnek tekinti, amelyen a megfelelő gyógyszer sokat segít, de ezzel párhuzamosan szükség van egyéb pszichiátriai módszerekre is a hatékony kezelés érdekében. Következetes terápiával a betegek 85–90 százaléka meggyógyítható. A pánikbetegség mintegy 350 ezer embert és családtagjaikat érinti ma hazánkban, amúgy szorosan összefügg a depresszióval. Intő jel, hogy gyakorta már fiatalon, nagyobb idegi megterhelés után jelentkezik.
Az említett adatok ismeretében mégis kinek lehet az érdeke, hogy szétziláljon egy jól működő, számtalan területre kiterjedő rendszert? Erre konkrét válasz nincs, ám az tény, hogy a szcientológusok által működtetett pszichiátriaellenes szervezet, amely hosszú ideje háborút folytat a hazai pszichiátria ellen, győzelemként könyvelheti el az OPNI bezárását. Ők már régóta azt hangoztatják, hogy elmebetegség nem létezik, ez csak egy állapot, s a pszichiátriai szakma érdeke, hogy ezeket az embereket elzárja a világtól. Szilágyi Júlia azonban felhívja a figyelmet: az említett szervezet nem lép túl a tagadáson, és nem kínál alternatívát a betegek számára. Nem vesznek tudomást például arról, hogy létezik a pszichiátriának egy ága, az úgynevezett közösségi ápolás, amely szakszemélyzet bevonásával a betegek otthoni gondozását szorgalmazza. Leszögezi: ha valóban értük szeretnének tenni, ezt teljes erővel támogathatnák, mindenkinek a javára válna. Kétséges az is, hogy az amerikai idea itteni terjesztői tisztában vannak-e azoknak a magyar családoknak az anyagi és egyéb körülményeivel, amelyekben bármilyen súlyos betegségben szenvedő felnőtt embert ápolnak. Vajon az elmebetegek otthoni gondozásához kiépültek-e azok a szakmai hálózatok, amelyek mindkét részről lehetővé teszik az elfogadható, veszélytelen életet? És hol képezik azokat a civileket, akik az adott pillanatban képesek megfékezni egy dühöngő embert? A válasz: ezek a lehetőségek nem adottak a mai Magyarországon. Sőt e téren nincs prevenciós tevékenység, és az ilyen családok szegénysége sokszorosa az átlagosnak.
A szcientológia befolyásának, a pazar anyagi háttérnek is betudhatóan egy időben Olaszországban is teret nyert az antipszichiátriai szemlélet. A betegeket ellátó nagy intézmények helyett alternatív megoldásokat kerestek. Ám mindezt számos negatív egészségügyi és társadalmi jelenség kísérte, így újra fel kellett építeniük azt, amit leromboltak. Kanadában a hetvenes években szintén hasonló folyamat játszódott le. A kórházakból elbocsátott betegek nagy része kikerült az utcákra. Ezzel egy időben számos „megmagyarázhatatlan”, erőszakos bűncselekmény történt Toronto bizonyos negyedeiben. Köztudottá vált, hogy az indok nélküli, váratlan támadásokat a magukra hagyott pszichiátriai betegek követik el. Itt is vissza kellett állítani az intézményeket, részben, hogy a védtelen állampolgárokat megóvják, de azért is, hogy a betegek ne a sikátorokban vegetáljanak és pusztuljanak el.

Zárt osztályok

Jó ideig senki sem akart arról beszélni, mit élt át az OPNI kiürítésével kapcsolatban, hogy miként történt mindez. Mit mondtak a betegségük jellege miatt a helyükhöz, az orvosukhoz különösen ragaszkodó embereknek? De ahogy egyre üresebbé vált a hatalmas épület, hangot kaptak a félelmek. Az orvosok lázasan keresték a helyet betegeiknek, mialatt a helyszínen szorgoskodó hivatalnokok már lajstromozták a berendezést. A kórtermeket magukban foglaló osztályok ajtajára lakat került. Megtörtént, hogy az orvos egyik napról a másikra nem mehetett be a szobájába. Személyes holmijaihoz, irataihoz, könyveihez a mai napig nem jutott hozzá. A kitelepítést a szemtanúk így idézik vissza: ha az egyik osztályon maradt húsz beteg, a másikon pedig tizenkettő, összevonták őket, csökkentett létszámú személyzet gondoskodott róluk.
A betegek közül sokaknak nem volt hova menniük. Akadtak, akik a főváros körüli erdők kalibáiba vették be magukat. Mások a pesti, budai hajléktalanok közé vegyültek, feltéve ha megtűrték az új jövevényeket. A Podmaniczky utcai női éjszakai szálláson rémisztő jelenetek játszódtak le. Az addig ott lévők nem akartak odamenni a „bolondok” miatt, vagy ordítottak, hogy nem alszanak velük együtt. Több verekedés történt, az egyik súlyos fejsérüléssel végződött. Ismert az az eset is, amikor a Lipótról a Szent János Kórházba átszállítottak közül egy fiatal férfi agyonverte idős társát.
– A tapasztalatok azt bizonyítják, hogy bizonyos pszichiátriai betegek nem rendelkeznek belátási képességgel – magyarázza Szilágyi Júlia. – Elbocsátásuk után abbahagyják a gyógyszerek szedését, nem mennek el maguktól az ideggondozóba, így hamar romlik az állapotuk. Orvosi ellátás és felügyelet nélkül a főváros kóborlóinak számát növelik. Az utóbb történt változtatásoknak „köszönhetően” ezren is lehetnek majd a pesti utcákon. Betegségük természete miatt kiszámíthatatlanok, potenciális veszélyt jelentenek másokra. Váratlanul, a pillanat törtrésze alatt támadnak. Statisztikai tény, hogy minden ilyen szituációban megszaporodnak az erőszakos bűncselekmények.
Jó lenne hinni, hogy túl sötéten lát. Sajnos nem így van.
Egy fiatal nő, S. Anikó 2007 júliusának végén ismerősével az Erzsébet körúton sétált. Felelős munkakörben dolgozik, épp szabadságát tervezte.
– Délután fél hat lehetett, amikor egy férfi ordítva elkezdett rohanni felém. Teljes erőből nekem jött, a földre kerültem, elvesztettem az eszméletemet. A férfi továbbrohant, s a következő villamosmegállónál álló békés csoportból egy másik nőt támadott meg, ott többen voltak, sikerült megfékezni.
Anikó agyrázkódást szenvedett, öt napig volt kórházban, két hónapot töltött betegállományban. Jó ideig fejfájással küszködött, s a városban járva, bár nagyon óvatos, még mindig szorong. A rendőrségi eljárás során kiderült, hogy támadója egy volt sportoló, akit skizofréniával kezeltek az OPNI-ban, és a közelmúltban bocsátották el onnan. Ugyan már több erőszakos cselekményt is elkövetett, de büntetőeljárást még nem indítottak ellene.
– A rendőrségen megjegyezték, hogy legközelebb majd akkor foglalkoznak vele, ha rosszabbul végződik a dolog. Mindebből nemcsak az én sérelmem olvasható ki, de az is, hogy ebben a városban, fényes nappal, egyetlen ember sincs biztonságban – vonja le Anikó a keserű tanulságot.
Egyébként a szcientológusok antipszichiátriai szervezete, az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért a honlapján hosszasan sorolja a tragédiákat, amikor a kórházon, pszichiátriai osztályon kívül tartózkodó, súlyos állapotú elmebetegek szó szerint lemészárolták hozzátartozóikat, vagy ismeretleneket öltek meg. Igaz, ők mindezért az orvosokat és a „nem megfelelő gyógyszerezést” teszik felelőssé.

Szétszórt betegek

Próbáljuk meg elfelejteni a horrort, inkább kövessük, hogyan alakult a részben magatehetetlen, krónikus betegek sorsa Budapesten.
A forgatókönyv szerint a Semmelweis Egyetem Kútvölgyi úti pszichiátriai klinikájának 94 beteget kellett volna átvennie, de legfeljebb harmincat tudtak befogadni. Úgy fél évig tartott, amíg a Kútvölgyi úti kórházban helyet szorítottak a „többletnek”. A kerepestarcsai kórházban húsz embert helyeztek el, a Szent Jánosba 26-ot zsúfoltak be. A Szent István Kórház Gyáli úti részlegét szánták egy nagyobb befogadóhelynek, 260 rehabilitációs ággyal. Itt viszont az állapotok olyan nyomorúságosak, hogy e megoldást még a legvégső esetben sem lehetett elfogadni. (A Szent István Kórház korábban 300 millió forintot kapott a kórházösszevonásokkal járó átalakításokra, de ez az összeg időközben elfogyott.) Az ország egyetlen gyermekpszichiátriai osztályának elhelyezésére a Heim Pál Gyermekkórház egyik félig romos pavilonját szánták. Felújítása csak 2008 őszére várható.
Drámai jelenetek zajlottak le az áthelyezések során. A síró betegeknek az ápolók nem tudták megmondani, hova viszik őket. Hármasával ültették be őket a mentőautókba, és megkezdődött a fuvarozásuk körbe-körbe. Az egyik súlyos állapotú beteg egyheti hányódás után a csepeli kórházban kötött ki, ott halt meg. Megtörtént, hogy két-három intézményben is át szerették volna adni a beteget a mentősök, de nem sikerült. Végül visszavitték őket a kiindulópontra. Ahol eközben folyamatosan zajlott a feleslegesnek ítélt személyzet eltávolítása.
A káoszra jellemző, hogy 2007. október elsején még mindig 400 ágy működött az OPNI-ban, köztük a teljes stroke-ellátás is. Ugyan beteget már nem vehettek fel, más intézmények mégis ide irányították a speciális ellátásra szorulókat. Nem véletlenül.
A főigazgatónak, Nagy Zoltánnak azt ígérték, hogy az európai nívójú stroke-központ megmenekül, s másutt kap helyet. Minden ésszerű megoldást vállalt, hogy fennmaradhassanak. Jól tudta, mi forog kockán.
Az úgynevezett agyérkatasztrófa, a stroke évente ötvenezer embert érint hazánkban. A hipertónia egyik szövődménye miatt az agyi vérnyomás kórosan csökken. Az agy egyes részein infarktus vagy agyvérzés következik be, emiatt bizonyos agyi területek elhalnak, nem regenerálódnak. A betegek kisebb részét az első harminc nap alatt elveszítik, a túlélőknek maradandó testi károsodással kell számolniuk. A betegség miatti halálozás tekintetében Európában az elsők vagyunk, s maga a stroke jóval fiatalabb korban jelentkezik nálunk, mint másutt.
Az életben maradás esélyének szempontjából alapvető, hogy a beteg három órán belül (!) speciális ellátáshoz jusson. Az OPNI-ban kifejezetten erre szakosodtak, nem szólván a prevencióról. Biztonságot nyújtottak a nagy kiterjedtségű budai övezet lakosainak. Nos, az a döntés született, hogy mindez luxus. Az osztály százhúsz ágyát hetvenre csökkentették, s az Országos Idegsebészeti Tudományos Intézetbe kívánták az erősen limitált tevékenységű központot áthelyezni harminc ággyal. Az ottani főigazgató, Nyári István 2007 nyarán tiltakozott a „megoldás” miatt, s Nagy Zoltán ismételten szót emelt a működésképtelenséget előidéző helyzet ellen. Nyári professzort még a nyáron, Nagy Zoltánt pedig az ősszel nyugdíjazták. (Nagy Zoltán egyelőre nem kívánt ez ügyben nyilatkozni a Magyar Nemzetnek, de információinkat megerősítette.)
Érdemes megjegyeznünk, hogy két nagy tudású, hazai és nemzetközi viszonylatban elismert gyógyító és kutató személyiségről van szó. (Talán az is árnyalhatja a képet, hogy Nyári István helyét Gusztonyi Ágnes vette át, a szintén megszüntetett Szent Margit Kórház exfőigazgatója, aki egyben az OPNI felszámolási ügyeinek is egyik felelőse „negyedállásban”. Jellemző, hogy a kényszerhelyzetbe került orvos vezetők egymás munkahelyének megszüntetését vezénylik le.)
Egy ideig úgy tűnt, hogy a budai oldalon egyedül a Szent János Kórház lesz az a helyszín, ahol a megszüntetett ellátás egy részét végezni tudják. Időközben kiderült, hogy a túlterheltség, zsúfoltság miatt ez nem járható út.
Az Országgyűlési Biztos Hivatalának idevágó anyagában is megfogalmazódik az aggály: a mai kaotikus forgalmi viszonyokat ismerve hogyan jutnak majd el Buda távolabbi részeiről a betegek Zuglóba, az Országos Idegsebészeti Tudományos Intézetbe? Hangsúlyozandó, hogy a stroke-nál a három órán belüli beavatkozás szó szerint létkérdés. De még ha időben oda is érkeznének, a befogadóképesség korlátozott, e speciális betegeket szolgáló új épületnek csak a tervei vannak meg.
Eltörölték az OPNI-ban működő szakambulanciákat is. Pedig nem csupán a helyi diagnosztikai és fekvőbeteg-ellátáshoz kapcsolódtak szorosan. A bonyolultabb esetekben biztos hátteret jelentettek a területi rendelőintézetek orvosainak.
A Budapest harmadik kerületében dolgozó Till Erzsébet neurológus gyakran küldte oda betegeit további vizsgálatokra. A szellemi hanyatlásban szenvedő időseket, a középkorúakat, akiknek összpontosítási problémáik voltak, például az ott működő memóriaklinikára. Mint említi, hihetetlenül humánusan foglalkoztak az epilepsziás betegekkel, de ha valaki krónikus fejfájással küszködött, szintén jó kezekbe került. Rendszeres volt a tapasztalatok közös megbeszélése, az utógondozás, s ha krízishelyzetet jelzett, azonnal a megfelelő helyre került a páciens. Most mindez nehezebb, több idejébe és energiájába kerül, magyarázza. Hozzátéve, az utóbbi hetek fejleményeit tekintve nem tudni, Óbudáról, Csillaghegyről, Békásmegyerről hova utalják majd azokat a neurológiai betegeket, akiknek kórházi ellátásra van szükségük.
December elején még hetven olyan önellátásra képtelen embert gondoztak a Lipóton, akik elme-szociálisotthoni elhelyezésre vártak. További sorsuk bizonytalan. Felmondtak a még ott lévő orvosoknak és asszisztenseknek. Az utolsó munkaköri feladatok közé tartozott, hogy a betegek kórrajzait bedobozolják és szekrényekbe tegyék, mielőtt azokat az Egészségügyi Készletgazdálkodási Intézet (EKI) raktárába szállítják. Mindezt Rigó Péter, az OPNI volt orvosa és Szilágyi Júlia szavaiból rekonstruáljuk, beszámolójuk csak annyiban tér el egymástól, hogy Rigó doktor nem dobozokra, hanem kosarakra emlékszik…
Nem akarom elhinni, háromszor is rákérdezek. Igaz lenne, hogy a betegek nagy része úgy került más intézményekbe, hogy az ottani kezelőorvosok nem tudtak tájékozódni az előzményekről, az addig alkalmazott terápiáról, a gyógyszerezésről? Igen, ez a helyzet. Az is megtörtént, hogy a leszázalékolást kérők ügyében e hiány miatt nem tudtak döntést hozni.
December közepén még működött a telefonközpont és egy kvázi titkárság.
Hogy a vezető orvosok közül ki hova került, a szakrendelések miképp folytatódnak, arról csak külön engedélyekkel szerezhettem volna némi információt. „Tudja, a személyiségi jogok” – ismételgették a titkárságon. Néhány telefonszámhoz azért hozzájutottunk, s kibomlott, mi áll a kuszaság és a hallgatás hátterében.
Az intézmények, amelyek a többletágyakhoz és azok fedezetéhez jutottak, kevéssé vagy egyáltalán nem tartottak igényt az OPNI-ból kikerült kollégákra. Ám akit átvettek, az is keserűen említi: „Onnan kidobtak minket, az új helyen betolakodóknak számítottunk, akik miatt az ottaniak állása került veszélybe.”
Vannak, akik kényszernyugdíjba vonultak, tanácsadóként helyezkedtek el, vagy a magánpraxisból próbálnak megélni. Többen elmondták, hogy a skandináv országokban különösen kedvező feltételekkel várják őket, de akit idekötnek a betegei, a félbehagyott elméleti munkája, inkább kivár, hátha jobbra fordulnak a dolgok.

Akiket a ledobóba szántak

A XIII. kerületi Nyírő Gyula Kórház az egyetlen, ahol a papíron leírtak megvalósultak. Negyven aktív és ötven rehabilitációs ágy kapott helyet. Viszonylag szerencsésnek mondható Rigó Péter, akit négy kollégájával vettek át az OPNI-ból. Mint mondja, az itteni főigazgató korrekt velük, igyekeznek folytatni a félbeszakadt munkát. Az épületben, ahol az ötvenágyas részleg működik, előzőleg időseket ápoltak. Miután őket máshová helyezték, a nővérek maradtak, bár szakmailag tanácstalanok voltak, és féltek. Rigó doktor tanítgatta őket, időközben egy tanfolyamot is elvégeztek. Az idős embereknek nehézséget okoz, hogy nincs lift. Az ablakokat meg kellett erősíteni az öngyilkossági kísérletek miatt. A folyosókra, kórtermekre ráférne a festés, de amúgy próbálják barátságossá tenni a helyet. Decemberben már telt ház volt.
– Lehet, hogy ma Magyarországon feleslegesek vagyunk, de mégis hozzánk fordulnak, ha idős, szenilis ember van a családban, ha a férj delíriumos állapotba kerül, ha a fiatal pánikbetegsége miatt nem mer kimenni az utcára, ha valaki többször kísérel meg öngyilkosságot – mondja Rigó Péter. – Mi is hibázhatunk a munkánk során, de erre a „generálbüntetésre” nincs magyarázat.
Ha csak az nem, hogy a döntéshozók nem akarnak tudni az elesettekről, és őket éppúgy a „ledobóba” szánják, mint azokat, akik a maguk lehetőségeivel próbálnak meg segíteni rajtuk. Rigó Péter napi munkája során igyekszik elfelejteni, amit az OPNI-ban a közelmúltban átéltek. Ott egy pszichiátriai osztályt és a külön épületben lévő drogambulanciát vezette. Az utóbbi megszüntetése felett ma sem tud napirendre térni, hiszen szervezetileg nem is tartozott az intézethez, csak ott adtak helyet nekik. Mégis rohamtempóban kellett befejezniük a rendelést, s mivel a Nyírő Gyula Kórház addiktológiáján is sok az előjegyzés, csak néhány fiatalnak tudtak helyet szorítani. A többieket elvesztették a szemük elől. Így a teljes budai rész ellátatlan maradt.
Nagyjából ez a helyzet az emberi sorsok tekintetében. Most próbáljuk megvizsgálni, hogy anyagilag eddig milyen előnyöket hozott a döntés. Fogadjuk el, hogy a hatalmas műemlék épület fenntartása, működtetése nem oldható meg gazdaságosan. A gépészeti, fűtési felújításra pedig nincs pénz.
Megjegyzendő, hogy korábban a vezetőség több alternatívát ajánlott fel a területileg is szerényebb működésre, azt tartva a legfontosabbnak, hogy az egymásra épülő tevékenységek együtt maradhassanak. Ha már mindenképpen a gazdaságosság és az ingatlan felszabadítása volt a cél, a minisztériumnak ki kellett volna jelölnie egy másik intézményt a fogadásukra.
Ehelyett a legdrágább megoldást választották. Olyan helyszíneket, amelyek átalakítása, felújítása, a feladatokhoz alkalmassá tétele annyiba kerül majd, amennyiből az OPNI fűtési rendszerének a felújítása fedezhető lett volna, szerepel Borza Bea és Szilágyi Júlia az ombudsmani hivatalnak írt elemzésében.
Csak néhány példa.
Az OPNI-nak nem volt adóssága. A felszámolás első két hónapjában viszont több mint százmillió forint adósság halmozódott fel. Ezt a tárca gyorssegélyként rendezte.
A befogadóhelyek átalakítása, ha megtörténik, szintén több százmillió forintot tesz ki.
Az intézet tizenöt éves szerződést kötött egy magáncéggel az MRI diagnosztikai berendezés működtetésére. Mivel ebből csak másfél év telt el, az egészségügyi tárca többmilliós kártérítési igényre számíthat.
Vannak más értékes diagnosztikai műszerek, gépek, amelyeket nemzetközi pályázatok révén szereztek be. Ezeket szintén az állami vagyon részének tekintik, és éppúgy az EKI raktáraiba kerülnek, mint bármi más. Hogy mi lesz a sorsuk? Elárverezik őket az értékük töredékéért, s talán némely magánzó már tudja is, mennyit kell fizetnie egy-egy tételért.
Itt működött a néhány főt foglalkoztató országos statisztikai információs rendszer. Adatbázisa ötven évre visszamenőleg mutatja, hogy Magyarországon a különböző típusú mentális betegségek milyen arányban fordultak elő. Ezt a népegészségügyi és orvoslási szempontból rendkívüli fontosságú támpontot feleslegesnek ítélték. Az ötfős informatikai elemzőcsoportot elbocsátották, a számítógépeket leszerelik, eladják.
Félbemaradt a műemlék kápolna freskóinak restaurálása, amelyre az orvosok alapítványt hoztak létre.
Nem kímélték azokat a szellemi, kulturális és orvostörténeti értékeket sem, amelyek nem hoznak kézzelfogható hasznot. Az épület két évig változtatási tilalom alatt van a II. kerületi önkormányzati döntés értelmében. Logikus lett volna, hogy amíg a helyhez kötődő értékeknek a szakma méltó helyet talál, azok ott maradhatnak. Minden ilyen kérést elutasítottak. Szétszóródik, romlik a száznegyven esztendőt átfogó szakkönyvtár, a rajzokkal, fényképekkel illusztrált kórtörténeti gyűjtemény. Ez rendkívüli dokumentáció, hozzá hasonló nincs Európában, de másutt sem. A muzeális értékeknek tekinthető régi iparművészeti tárgyak, bútorok, festmények szintén az EKI készletét gyarapítják. Legalábbis egyelőre…
Ennyi volt. Kész a leltár.