Sportsikerekben gazdag 2008-at kívánok!

A 2008-as év érdekesnek, izgalmasnak, sűrűnek ígérkezik a sport világában. Júniusban labdarúgó Európa-bajnokság (Eb) lesz egy olyan országban (is), amelynek közelsége miatt szinte bárki kiutazhat élőben megnézni az eseményt, a nyár végén pedig a pekingi olimpia küzdelmeit követhetjük figyelemmel. Az olimpia éve mindig is rendkívüli, hiszen ilyenkor az egész ország sportlázban ég, emberek ezrei rendelik alá a szabadságukat és nyári programjukat az ötkarikás eseményeknek.
Ami meghatározhat külföldön
Egy ilyen izgalmas év elején joggal tehetjük fel a kérdést, hogyan áll a magyar sport és mennyire vagyunk részesei ezeknek a kiemelt eseményeknek, s egyáltalán hol a helyünk a globális sportban. Úgy hat-hét évvel ezelőtt az International Management Group londoni alelnöke tartott előadást egy fórumon a magyar sport lehetőségeiről. Egyértelműen fogalmazott, amikor a magyar sport legfontosabb szereplőit kellett kiemelni: labdarúgó-válogatott, Ferencváros és olimpiai csapat. Ez az a három fogalom, hazai márka, vagy marketingnyelven brand, amely meghatározhat minket külföldön. Ezek lehetnek azok az állami szinten is menedzselt hungarikumok, amelyek felrakhatják az országot a globális sporttérképre a nemzetközileg kiemelkedő eredmények segítségével.
Ha azonban a magyar labdarúgás jelenlegi helyzetét nézzük, lesújtó képet kapunk. Csak az elmúlt néhány év botrányainak rövid leírása szinte önálló publikációt jelenthetne a Puskás jótékonysági mérkőzés elszámolásától a Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) vezetőváltásán át a Bozsik-program szétveréséig. Gyakorlatilag húsz éve nem sikerült egyetlen jelentős labdarúgó-eseményre sem kijutnunk, s csoportbeosztásunk alapján a következő világbajnokság selejtezőin is mindössze az lehet a reális cél, hogy legalább ne legyünk utolsók. Még mindannyian emlékszünk rá, hogy tavaly a hatalmas beharangozás után milyen óriási pofára esés volt az Európa-bajnokság megrendezésére kandidálásunk, ahol szégyenszemre, szavazat nélkül vesztettünk az azóta is elszámolatlan százmilliókba kerülő pályázatunkkal. Nyertünk viszont gyorsan egymilliárd forintos költségteherrel egy futsal-Eb-rendezési jogot (ugye, ez az a sport, ami olyan, mint a foci, csak kevésbé pattan a labda). Ez azonban az elbukott labdarúgó Eb-pályázat fényében körülbelül olyan teljesítmény, mintha a sportvezetés a junior gombfoci-világkupa megszerzését ünnepelné. A magyar futballban továbbra sem látszik még a csírája sem a felemelkedésnek, a válogatottnak pillanatnyilag kapitánya sincs, és bár az utánpótlás fejlesztéséért tenni kívánó magán-sportakadémiák elkezdték bontogatni szárnyaikat, a lomha és tehetetlen állami sportvezetés mintha észre sem venné, hogy minden hosszú távú építkezésnek itt van az alapja, mert erős utánpótlásprogramok nélkül sosem leszünk nemzetközileg eredményesek.
A Ferencváros vesszőfutása
A labdarúgás áldatlan helyzetéhez szorosan kapcsolódik a Ferencváros vesszőfutása. Az, hogy évek óta mi történik a Fradival, már önmagában elszomorító, de az, hogy ezt csöndben végigasszisztálják az éppen felelős sportpolitikusok, egészen elképesztő. A folyamatosan kudarccal végződő állami pályázatok a létesítményre, a szégyenletes kizárás és másodosztályú szereplés egy olyan csapattól, amely megfelelő módon felépítve könnyen Közép-Európa egyik kiemelt együttesévé nőhetné ki magát, egyaránt jellemzi a magyar sport stratégia és koncepció nélküli sodródását. Apropó, stratégia és koncepció. Az előző kormányzati ciklusban két sportminiszter és vagy fél tucat szakállamtitkár az utolsó év végére összehozott egy, a parlament által is elfogadott, valójában helyzetelemzésnek tekinthető anyagot Nemzeti sportstratégia címen. Bár már az is hihetetlen, hogy egy hivatal négy év alatt készíti el azt a dokumentumot, amelyben megfogalmazza, hogy mit kellene, vagy inkább kellett volna csinálni, még meglepőbb, hogy az elmúlt egy évben egyetlen olyan elképzeléssel, programmal vagy projekttel nem volt szerencsém találkozni, amely ebből a stratégiai dokumentumból származna.
Az olimpiai mozgalom szégyenfoltja
Az ember talán jogosan teszi fel a kérdést: egyáltalán mi történik az Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztérium sporthivatalában? Aztán gyorsan eszünkbe jut a válasz, nyilván már az olimpiára készülnek. És minden bizonnyal rövidesen indulnak a találgatások, hogy hány arany lesz, hol leszünk az érem- vagy a ponttáblázaton, megvédheti-e címét a vízilabdacsapat. Nem szabad megfeledkeznünk azonban arról az esetről, amelyet jogosan tekinthetünk a magyar olimpiai mozgalom legnagyobb botrányának és szégyenfoltjának. Bár az athéni doppingbotrány után négy éve volt a magyar sportvezetésnek, hogy megteremtse annak a lehetőségét, hogy ehhez hasonló skandalum soha többé ne fordulhasson elő, mégis az olimpiai felkészülés célegyenesébe úgy fordulunk, hogy valójában semmi biztosítékunk sincs erről. Az egészségügy módszeres szétverésével ugyanis a kormány a sportkórház működését is a csőd, az ellehetetlenedés határára sodorta. Ennek következtében megszűnt többek között az a doppingellenőrző laboratórium is, melynek feladata pontosan ebben a munkában volt kulcsfontosságú. A leépített belgyógyászat és a kevesebb mint felére csökkent aktív ágyszám mellett gyakorlatilag szétesett az az országos sportorvosi hálózat is, amelynek eredményeképpen a dopping elleni küzdelem helyzete nemhogy javult, hanem jelentősen romlott 2004-hez képest. Eközben különös, új szereplők jelentek meg az olimpiai mozgalom háza táján is. Bár a Budapesti Olimpiai Mozgalom (BOM) funkciójáról, szerepéről és hasznáról sportberkekben mindenki szemérmesen hallgat, mára egyértelművé vált, hogy ez a szervezet semmilyen hozzáadott értéket nem adott a magyar sportnak és az olimpiai mozgalomnak, hiszen a szponzori pénzek szemfüles lefölözése mellett gyakorlatilag egyedüli tevékenysége saját maga reklámozása. A BOM-nak egyébként érdemes elolvasni az alapszabályát, amelyben még csak említést sem kap például az olimpiai alapokmány, a charta fogalma. Ez a szervezet ezzel az olimpiai mozgalmon kívül helyezi magát, sem utánpótlást, sem létesítményeket, sem sportágfejlesztési programokat nem támogat, nem invesztál a sportba, hanem egy hatalmas PR-lufit fújva látványosan hirdet, időnként pedig bejelenti, hogy éppen melyik olimpiára nem fogunk pályázni. Persze egy lehetséges olimpiarendezés lehetőségét tényleg egyre nehezebb komolyan venni, hiszen mindannyian a saját bőrünkön érezzük a gazdasági megszorításokat, a folyamatos leépítéseket, amelyeket mostanában szinte hetente óriási presztízsberuházások bukásával tetéz a kormány. (Gondolok itt a négyes metró projektre és a kormányzati negyedre kiírt pályázat csúfos végére.)
Dakar-rajt rózsadombi zsúrfiúknak
A szocialista sportvezetőket azonban kemény fából faragták, és ha figyelemelterelő villámpropagandáról van szó, mindig előkerül egy nagyszabású projekt és egy éppen aktuális ötlet az emberek hülyítésére. A legújabb ász a kormány kártyái között a Párizs–Dakar-autóverseny magyarországi indulása. Ennek az elképzelésnek már a megszületése is zavaros, hiszen véletlenül pont akkor ajánlották fel nekünk a Grand Départ lehetőségét, amikor az idei versenyt törölték, és többen megkérdőjelezték az egész kezdeményezés jövőjét. Olyan ez, mint a lejárt szavatosságú levespor, amit azért fél áron még valakire talán rá lehet sózni. A kormány szerint közel egymilliárd forintot kellene költeni erre az eseményre, amelynek közvetett vagy járulékos bevételei viszont profitot termelnének – talán. Ez a modern sportmarketing alapjait teljesen ignoráló okfejtés természetesen azonnal megbukna már az első éves sportmenedzsment-hallgatók között is, hiszen a kormánynak, mint a sportszféra más szereplőinek is, csak olyan látványeseményeket szabadna finanszírozni gazdasági recesszió idején, ahol a költségek a jegybevételből, a közvetítési díjakból és a nevezésből azonnal megtérülnek. Az e fölött keletkező profitot pedig hazai sportágfejlesztésre lehet fordítani. A Dakar esetében itt van a legnagyobb probléma, hiszen a magyar résztvevők esetében nincs mit fejleszteni. Nem sportról beszélünk ugyanis, hanem a téli uborkaszezonban egy ügyesen összerakott médiaeseményről, amelynek résztvevői javarészt gazdag rózsadombi zsúrfiúk, akik tízmilliókat költenek hobbijukra, saját maguk szórakoztatására. Ebben a játékban pedig a magyar sportvezetésnek és költségvetési forintoknak semmi keresnivalója nincs, még akkor sem, ha Ujhelyi István szuggesztíven nyilatkozza egy kereskedelmi tévében, milyen jó lesz majd nekünk, mert az összes versenyző autópálya-matricát fog vásárolni, ami bevételt jelent a kiadások mellett. Lenne azonban bőven helye a hirtelen elővarázsolt egymilliárd forintnak, például a hazai szabadidősport támogatásában. Mert az tényleg elképesztő, hogy valaki négy nap alatt egy hatalmas benzingőzös porfelhő közepette eltapsolna ennyi pénzt, miközben a jelenlegi költségvetésben alig 300 millió forint áll rendelkezésre a szabadidősport fejlesztésére, amiből több millió embert érintő országos programokat kellene szervezni.
Rendet tenni a Nemzeti Sporthivatalban
Az Európai Unióban sereghajtók vagyunk a szabadidő aktív eltöltésében, s szomorú, de évek óta élen járunk mind a betegségi, mind a halálozási statisztikákban is. Egy olyan országban, ahol a népesség mindössze 9 százaléka sportol, érthetetlen, hogy miért nem olyan programokra költenek, amelyek hozzájárulhatnak ennek a tragikusan alacsony számnak a növeléséhez. Akik a Nemzeti sportstratégiát írták, feltételezem, pontosan tudják, hogy a sport a legjobb primer prevenciós eszköz. Általa nemcsak a magyar emberek egészségi állapotát javíthatjuk, hanem közvetlenül,
hosszú távon gazdaságunk teljesítőképességét is növelhetjük.
Most már tényleg ideje lenne, hogy valaki rendet tegyen a Hold utcai Nemzeti Sporthivatalban, és a döntések végre valóban a magyar sport fejlesztését szolgálják. Ez a munka nem köthető olimpiai ciklusokhoz, világversenyekhez, s főleg nem fedhető el szükségtelen, ostoba és méregdrága propagandaeseményekkel. Sportsikerekben gazdag 2008-at kívánok mindenkinek!

A szerző sportközgazdász