A dózsék és Casanovák városa

Véget ért az idei karneváli szórakozás. Míg 1400–1580 között a farsang csak vasárnaptól keddig tartott, a XIX. században a háromkirályoktól egészen hamvazószerdáig ünnepelték. A szó eredete pedig az ünnep elmaradhatatlan kísérőjével, az evészet-ivászattal függ össze. Az északnémet „karnevale” a böjt előtti lakomát, kolostorokban a „karnevalament” jelentette.

A sípoló-doboló kosztümös felvonulások szerte a világon elterjedtek, a legtitokzatosabbak azonban mégiscsak Velencében, ahol Henry James szerint „örökké folyosókon, szalonokban jársz, nem a szabad ég alatt”. A Canale Granden, a világ legszebb országútján és a két harangozó mór által őrzött Szent Márk apostol terén, (Napóleon szerint a világ legszebb báltermében) Loredan dózse úgy találta, hogy a „karneválidő farsangot jelent az örök velencei farsangban”. Velence egész Európa történelmi szórakozóhelye lett, főképp karneválidőben. Maszkok és parókák, kacér, fátylas nők, feketébe öltözött nobilék, papok és utcalányok, taláros doktorok, jelmezes bohócok, zsivaj és lökdösődés mindenhol. Le-fel hullámzó maskarás tömeg, amelyet bekebelez egy-egy étterem, kaszinó vagy színház, mint Vivaldi és Goldoni korában.
Hogy mulat az igazi velencei? Akárcsak a Serenissima fénykorában, a társadalmi rétegek külön-külön. A mai bennszülött, ha teheti, zárt körű társaságokban karneváloz éttermek, kávéházak földig érő kirakatablakai mögött, Canova, Goethe, Lord Byron, Dickens, Marcel Proust és más hírességek emlékét idéző vörös plüssfotelekben. A tartás és az évszázadokon át kialakult mozdulatok önmagukért beszélnek, akárcsak az elefántcsonttoronyba merülő zárkózottság, amellyel tudomást sem vesznek a zsibongó külvilágról. Nem úgy a madárcsőrű pestisálarc mögül kikacsintó orvos, aki egy vizsgálat természetességével lebbenti fel a leplet Pulcinella mezítelen kebleiről a szomorkodó Arlecchino és a kívül rekedt turista-paparazzi örömére.
Az igazi felső tízezer azonban az idén is magánpaloták zárt ajtói, hatalmas muránói csillárok százgyertyás fényében ünnepelt, ahova névtelen gyilokjárók vagy gyertyafényben imbolygó pallók vezetnek egyenesen a lagúnákon hangtalanul sikló gondolákból. A Mocenigo-palota bejáratában hét dózse utóda, IV. Alvise köszönt utánozhatatlan eleganciával, e célra beöltöztetett alkalmi udvartartásával. Halk francia szavak, Serenissima korabeli szalonok, diszkrét kézfogások Velence fénykora egykori hírességeinek leszármazottaival: röpködnek a történelmi nevek, Barbarigo, Dandolo, Farsetti, Pesaro, Foscari, Grimani, Pisani. – A Palazzo Zenobio freskódíszes falai között a kulturális arisztokrata értelmiség találkozik. A házasulandóknak romantikus esküvői kulisszát nyújtó Palazzo Cavalli, a festői Kelet és csábos Afrika színorgiáját kelmékben kínáló Rubelli-palota, a világhírű kiállításokról nevezetes Palazzo Grassi, de még a férfifaló Peggy Guggenheim egykori otthonaként szolgáló Venier-palota is lampionos fényben ragyogott.
Petrarca szerelmes szonettjein tűnődve átadod magad e hatalmas élő commedia dell’ arténak, és engedsz Tiziano Scarpa kortárs író sétára csábításának: minden érzékeddel átéled e sajátságos város atmoszféráját, eldobod a kulturális kliséket, névtelen sikátorokba tévedsz, hogy megérintse szíved Velence ezernyi rejtélye. Realitásként elegendő a töltött olajbogyók, rákroládok, polpettik, saltimboccák, bigolik, sütemények, Frascatik és nemes Chiantik földi zamatának kísérete.