A társadalmi káosz kikerülhetetlensége

Számtalan szociológiai elemzés és vélemény megegyezik abban, hogy a mai magyar társadalom lassan az elkerülhetetlen káosz felé halad. Ebben nyilván az is közrejátszik, hogy a kormányzat láthatóan képtelen a régóta mélyülő szociális válság bármiféle értelmezésére, sőt minden tettével azt erősíti. Az erről a lejtőről való visszatérés egyre reménytelenebb. A társadalom gyarapodó csoportjai megállíthatatlanul marginalizálódnak, aminek következtében egyre kevésbé beszélhetünk a társadalmi kohézió bárminemű fenntartásáról. S noha ezrek életfeltételei nyilvánvalóan javulnak, több millióan vannak azok, akik helyzetüket minden szempontból kilátástalannak érzik. Egyre növekvő számban találhatók olyanok, akik nyomorban, de legalábbis elképesztő anyagi szűkösségben élnek. Bővül azok köre, akik menthetetlenül távolodnak a minimális javak megszerzésétől. Míg az országban szinte kizárólag a rendezetlen, önző érdekek dominálnak (beleértve a kormányzatit és a gazdaságit is), addig semmiféle változásra nem számíthatunk. Közben nemcsak a közösségi szempontok szorulnak háttérbe, hanem a demokratikus normák is. Egyre illuzórikusabbnak látszik az együttes cselekvés hosszú távú stratégiája körüli összefogás, mivel még a minimális egyetértés is kiveszett. Mi sem bizonyítja jobban mindezt, hogy megállíthatatlanul szétroncsolódtak a hétköznapi lét olyan elemi együttműködési normái, mint a bizalom, az együttérzés, a szolidaritás. Hasonlóképp napról napra fogyatkoznak a társadalmi tőke felbecsülhetetlen értékű készletei. A társadalom jószerével olyan szociálpszichológiai állapotba került, ahol a fékezhetetlen agresszivitás és a látszólagos megbánás jegyei érvényesülnek. És minden olyan társadalomban, ahol az egyenlőtlenségek mélyülnek, előbb-utóbb az emberi önbecsülés is sérül.
Mindenki részére legalább olyan minimumjövedelemet kellene biztosítani, amely megakadályozza, hogy például a gyermekek elfogadhatatlan körülmények között éljenek, mivel ez a szociális helyzet szükségképpen a társadalmi létből való kiszoruláshoz vezet. Az elemi megélhetésről van szó. Az utóbbi időben tapasztalhatjuk, hogy bár különböző módon és mértékben, de felerősödött a depriváció (az anyagi és szociális ellehetetlenülés) folyamata. Hiszen mindahányan szociális és kulturális hátrányok közegében élünk. De amíg a közterhek viselésére való készség hiányzik, a felszínre kerülő lopások miatt a köztulajdon tisztelete végképp megingott, és ahogyan a konfliktuskezelési kultúra megfogyatkozott, a jogkövető magatartás motivációja is csökken. A kívánatos igazmondást legfeljebb ideig-óráig helyettesítheti az alig leplezett kormányzati hazudozás. A kormányzat már azt a képzetet sem képes erősíteni a társadalomban, hogy valaha is bármiféle megoldást találjon az egyre halmozódó bajokra.
A kormányzati ideológiában minduntalan olyan hamis értelmezési keretek és fogalomkészletek nyernek teret, amelyek nemcsak követhetetlenek, hanem egyszersmind a teljes káosz elfogadása felé visznek. Az előző évtizedben – a környező országokhoz képest is – hazánkban nőttek a legdinamikusabban a társadalmi egyenlőtlenségek, és a végzetesen leszakadó társadalmi csoportokhoz tartozók létszáma növekszik. Az alsó tizenöt százalékot kitevő „páriatársadalom” közösségei gyarapodnak. Így merő illúzió, hogy a társadalom többsége például további hitelfelvételekkel átvészelheti a jelenlegi helyzetet.
Mára éppen azok a demokratikus közösségek kezdik elveszíteni létalapjukat, amelyek alkalmasak lennének az együttes fellépésre, a dialógusra, a közös ügyek tárgyalására. Bármilyen irányultságú is a véleményformáló értelmiség, a demokratikus közvélemény erejét és szerepét egy pillanatra sem helyettesítheti. Ha a jogállamiság keretei között nem a konszenzuális elvek és normák érvényesülnek, hanem a kizárólagos és fékevesztett hatalomvágy, ezzel egyidejűleg pedig a nyers, önző érdekek, akkor a társadalmi káosz valóban elkerülhetetlen.

A szerző szociológus, egyetemi oktató