Amalfi

Itália a vérünkben van; noha többen vagyunk olyanok, akik nem szerepelünk a hillerista reneszánsz év talányos elvek szerint összetákolt védnöki testületében. Bizonyára viszontláthatunk majd néhány remek festményt, amit az azúr ég alatt volt módunk megcsodálni, ám ettől még nem éljük bele magunkat Mátyás humanista udvarának lelkivilágába. Ahhoz például azt is érzékelnünk kellene, hogy Visegrád egyik előző koronás ura, Nagy Lajos miként dúlta fel könnyed eleganciával Nápoly kora reneszánsz városát. Az én Itáliám nem csupán a vásznakon, hanem az álmaimban is ott van. Dante elorzott sírja Ravennában, az Ördög Hídja a Lucca feletti folyóvölgyben, az Angyalvár rámpája, Pisa tengerpartjának márvány hullámtörői, és így tovább: lehetnek-e méltóbb helyszínei a szürreális éji történéseknek? De azért fontosak a csinált képek is, ha nem is feltétlenül vászonra kenték őket. Mostanában elő-előveszem Gáborjáni Szabó Kálmán itáliai fametszeteit, s azokon folytatom a képzeletbeli kalandozást. Tehetem, mert Péter fia, az építész-filmes utód megajándékozott velük: az eredeti száz- példányos, 1939-es, magyar–olasz nyelvű kiadást nemrégiben fakszimile küllemben, immár ötszáz példányban nyomták újra az értékeit számon tartó Debrecenben.
Gáborjáni Szabó nevét én a Debreceni Református Kollégium elementáris tűzvészábrázolásáról, a Könyvtármentés freskójáról ismerem: a cívisváros évszázadokon át kilátástalanul küzdött a veres kakassal. E tucatnyi metszettől viszont mi sem áll távolabb, mint a láng nyaldosta ideiglenesség. Amalfiban soha nem jártam, e lapokról mégis ismerni vélem. Erődszerű utcája úgy kanyarog a tengerparti gáton, mintha a kínai fal kistestvére hívogatna; építőkockaszerű házai és templomai között egy háromtagú családot kivéve csupa magányos, mégsem boldogtalan ember bolyong. De ugyanezt a furcsán barátságos elidegenedést sugallják a római, perugiai, nápolyi és taorminai fekete csendéletek is. A Tevere horgászai és az Adria hajóvontató halászai pedig mintha valami túlvilági dolgokban ügyködnének.
Gáborjáni Szabó Kálmán, akinek grafikai tehetségét maga Lyka Károly fedezte fel, Veres Péter barátjaként tevékenykedett az Ady Társaságban, s a Parasztok című fametszetsorozata tette széles körben ismertté. A harmincas években – köszönhetően Klebelsberg Kunó előrelátó és felvilágosult kultúrstratégiájának – a büszkén vállalt népi kötődés kéz a kézben járhatott az európaisággal: Gáborjáni Szabó egyike lehetett annak a száz alkotónak, akit a Római Magyar Akadémia hosszú tanulmányutakra látott vendégül a reneszánsz országában. A kétszeri olaszországi tartózkodásnak pazar művészi termése lett: a Visioni d’Italia metszeteinek közreadását elragadtatott olasz kiadó vállalta magára.
A milánói nemzetközi kiállításon is díjazott, nemzetközi karriert befutott xilográfiák a művész születésének 110. évfordulójára immár Magyarországon is hozzáférhetők Tamus István gondos szerkesztésében. Elő lehet venni, és nézegetni Minorit, Braccianót, a tramontói öblöt vagy San Bartolomeo szigetét. Az embernek belesajdul a szíve, hogy Gáborjáni Szabó mennyire ott volt saját korában az európai képzőművészet élvonalában, s – jó néhány más művésztársával egyetemben – mennyire sikerült ezt a tényt a honi publikum elől eltitkolni. Ez még akkor is így van, ha 1929 és 1953 között, korai halálát megelőzően, Európa és Észak-Amerika huszonhét nagyvárosában állították ki műveit. Lehet, hogy nem stimmel a kor, de Itália-szerelme miatt mindenképp megérdemelne egy-egy kamaratárlatot a nagy felhajtással megrendezett kiállítások árnyékában Gáborjáni Szabó Kálmán is, ez a reneszánsz ember.