Az adóhivatal esernyős trükkje

Sokan ismerik a Górét a környékünkön, hamar észrevenni, amint araszolva baktat hazafelé az Attila úton. Úgy tudom, régen, még legénykorában, valami ostoba vízi balesetben veszítette el ez egyik lábát, hosszú műláb segíti a lépegetésben. Hendikeppel indult az élet versenyében, túl van a pálya felén, már őszül. Él, ahogyan tud. A rokkantnyugdíjából nem sokra telik, többnyire a közeli pincekocsmába ül be egy-egy sörre, meccset néz a nagyképernyős tévén, vagy csak beszélget valakivel. A vendégek kedvelik, a fiatalok ragasztották rá a Góré nevet, eléggé találóan, hiszen mi sem idegenebb tőle, mint főnöknek lenni. Legfeljebb a kutyájára parancsol rá, ha leviszi a Horváth-kertbe, de azt is csak halkan, ahogyan beszélni szokott.
Pedig tényleg főnök. Egy kis üzlethelyiséget bérel a főútvonalon, reggeltől délutánig ott tölti a hétköznapjait. Esernyőket és kerti bútorokat javít, fakeretes nyugágyak, fémvázas napozóágyak, támlás és karosszékek, teraszra, strandra való napernyők vásznát erősítgeti meg, cseréli újra, ha kell. Tavasztól őszig van munkája, aki még ragaszkodik a régi, kényelmes nyugágyához, nem vesz egyből újat a szakadt kempingszéke helyett, viszi hozzá megjavítani. A Górét csak akkor lehet „gonoszságon” érni, amikor nyáron a fekete fellegeket nézi, s a markát dörzsöli, a szélvihar, zivatar neki dolgozik, most pár napig hozzák a kifordult ernyőket. A kínaiak és a Moszkva téri cigányok már olcsóbban adják az esernyőt, mint amennyit ő elkér egy régi javításáért. – Azok egyszer használatosak – mondja fölényesen.
Ősztől tavaszig alig akad munkája, a Góré csak azért sántikál el az üzletbe, hogy ne otthon teljen a napja. Ahogy drágul az áram, meg minden más, a fűtésre, világításra való sem jön össze, épphogy csak megél a nyári keresményéből. Segélyt nem kér, még adót is fizet.
Nem szokott panaszkodni, legutóbb is csak csöndesen, keserűen kifakadt belőle a bosszúság, miután közénk kéretőzött negyediknek a szerda esti ultipartiba. – Bejött egy nő napközben – meséli –, láttam az ablakon át, hogy kocsival érkezett. Egy esernyőt hozott javíttatni, egészen kis hibája volt, mondtam, hogy meg is várhatja. Pár perc alatt megcsináltam, háromszáz forintot kértem a munkáért. Átadta a pénzt, várt egy percet, azután elővette az igazolványát. A szomszéd kerületi adóhatóságtól jött ellenőrizni, és megbüntetett harmincezer forintra, mert nem adtam neki nyugtát. Elmegy rá minden tartalék pénzem – tette hozzá lemondóan.

A prózai történethez érdesebben megfogalmazott kommentár kívánkozik. Olyan, amilyenre korunk kényes ízlésű és erkölcsű uralkodó osztályából egyből ezt szokták rávágni: – Eh, micsoda demagógia! Piha! Én viszont úgy gondolom, hogy nincs még egy olyan ország Európában, de talán a világon sem a miénken kívül, ahol ez az eset, ilyen módon megtörténhetne. Nincs az romlott lelkű adóellenőr, aki ilyen körülmények között, elsőre, közel félhavi minimálbérre levágna egy rokkant kempingszékjavítót januárban. De hát milyen rendszer az, miféle közmorál, hogy amíg a kormányon lévők kezéből naponta százmilliók folynak szét – pontosabban a haverjaik zsebébe –, hülyénél hülyébb tervekre és ötletekre, az állam „jövedelmi” adót szed be, bírságot fizettet a féllábú Góréval? Lebuktatja egy esernyős trükkel. Erre a bevételre, az ő pénzére vannak rászorulva azok, akik az „Új rendnek” elnevezett reformprogram keretében a feketegazdaság ellen ágálnak, miközben ők maguk közismert, gátlástalan nagytőkések, befektetők és pénzspekulánsok? Ez volna az a bizonyos új rend, amiről Gyurcsány kormányfő és üzlettársai dumálnak, a régi pártvezérek stílusában?
Na, ettől a „rendtől” mentsen meg minket a jóisten.