Csöndesebb, poétikusabb művek a dokumentum- és tudományos filmes mezőnyben

Nem tudhatjuk, hogy egy-egy év filmtermése, amely a szemlék közönsége elé kerül, mennyire hű tükre annak, hogy mi történik velünk, merre haladnak dolgaink, hogyan építkezünk kívül és belül. Két nap után annyit megkockáztathatunk, hogy az idén mintha több lenne a szellemi és spirituális hagyományainkat felelősséggel képviselő alkotás a 39. Magyar Filmszemlén.

A nemezelésről szóló, Szelíd szálakon című oktató-ismeretterjesztő filmet „véletlenül” néztem meg, igazából a természetfilmek nemzetközileg elismert mestere, Tóth Zsolt Marcell legújabb alkotása vitt a vetítőterembe. S olyasmit láttam, ami ma sok tekintetben kínzóan, megbetegítően hiányzik mindennapjainkból. Pócs Judit és Rittgasser István filmje a birkanyírástól egészen az iparművészeti kiállításon való részvételig mutatja be, miként zajlik a nemezelés, s a lágy, formálható gyapjúból miként lesz poétikus szépségű használati tárgy, hogyan szilárdul meg benne az alkotói szabadság, az odaadás, a teremtett anyag iránti tisztelet és a szépség. A film attraktív képi világának, miképp az alkotói-kézművesi folyamatnak is, szellemi talaja a gondosan őrzött-megélt, a kor képére formált, eleven hagyomány. Ehhez jön a Makám lebegő, szőttesszerű – kortárs, mégis időtlen – zenéje, amellyel tökéletes egységet alkot. Ha a képek alatt elhangzó szöveg Homérosz-idézetekből állna, s nem nyakatekert, talán kötelezőnek vélt bikkfanyelven megfogalmazott mondatokból, azon se lepődne meg senki, mert az alkotók épp onnan, épp olyan gyengéd szeretettel és gyermeki örömmel ábrázolják a munkáját végző, teremtő embert, ahonnan az Iliász és az Odüsszeia szerzője szemlélte őket. Ezek a képsorok közvetve sokkal lényegibbet mondanak el a nőiségről, de még a női testről is, mint mondjuk a Szomjas Oázis ötszázvalahány oldala.
Kőszegi Edit tavaly elnyerte a legjobb rendezés díját, s idei, A 11. élet című, meghökkentően bátor, spirituális filmje is díjgyanúsra sikerült. Hőse, Gyula öt éve hajléktalan, amikor bekapcsolódunk történetébe. A 8-as közlekedési táblánál bandukolt éppen az úton – meséli nekünk –, amikor hirtelen megtért. Meg akarja mutatni a stábnak a vallási élmény helyszínét, s hát azóta valaki kidöntötte a számára Krisztust jelképező közlekedési táblát. Gyula úgy érzi, ez rossz jel. Pedig éppen rendbe akarja hozni az életét. Befekszik egy fővárosi kórházba, hogy megszabaduljon az alkoholizmustól, s felgyógyulva Szigetvárra készül, talán egy rehabilitációs intézetbe, ahol azonban nem maradhat, ami azt jelenti, hogy minden igyekezete ellenére mehet vissza az utcára. Gyula végül elfogadja a magányt és a kitaszítottságot, s talán valami olyasmit is megért, amit a filmben nem is mond: a dunai árvíz idején ott segédkezik, ahol a homokzsákokat hordják az emberek gátra. Azok, akiknek a segítségére ő többé már nem számít. Gyula ezek után eltűnt. A film vége azt sejteti, az lehetett a sorsa, ami most ötven percben lepergett előttünk. A vetítőteremből kifelé mindenki mint kedves ismerősétől tudakolta a rendezőtől, megkerült-e már azóta Gyula, aki a közönség szívében most végül otthonra talált.
(Szelíd szálakon – dokumentumfilm. Rendezte Pócs Judit, Rittgasser István, gyártotta a Kecskemétfilm Kft. A 11. élet – dokumentumfilm. Rendezte Kőszegi Edit, gyártotta a Fórum Film.)