Esetleg unatkoznának

Elégedetten hátradőlhet a szakma, lezárult kedden a 39. Magyar Filmszemle, különösebb meglepetés, csoda és botrány nélkül. Pedig a közönség várja az ilyesmit: derült égből a villámcsapást, a ménkűt, azt, hogy valami gyüttment megmutassa a saját sznobságába belesavanyodott, piros művészsálba tekert nagy neveknek, hogy egymás ünneplése mellett azért ki lehet mozdítani a holtpontról a magyar filmet. Ha ilyen nincs, akkor pedig a botrányt lesi, amin sokáig lehet majd csámcsogni, és ha van min csámcsogni, akkor már megérte.
Végül is ilyen értelemben nem lehetünk elégedetlenek: amolyan háztáji ménkű mégiscsak becsapott, az elsőfilmes Gigor Attila munkája, A nyomozó hat díjat besöpört; s kisebb botrány is kijutott: a Vanuatu- atolltól a Feröer-szigetekig ismert és elismert Tarr Béla cannes-i versenyfilmje, A londoni férfi nemkívánatos volt a Mammutban és a Millenárison, így csak a szemlén kívül mutatkozott be.
Kezdjük az utóbbival, ezzel a tipikus, kis magyar botránnyal, amin sokáig csámcsogott (vagy amiről éppen szándékosan hallgatott) a magyar sajtó, s aminek azért voltak utózöngéi is, mint például az a szemle német zsűrielnöke kiszólásából is kiderült. Klaus Eder, a kritikusok nemzetközi szövetségének (FIPRESCI) főtitkára már korábban említette, azért meglehetősen furcsa, hogy Tarr Béla nincs jelen a szemlén, miközben filmje, A londoni férfi a tavaszi cannes-i fesztiválon – a világ első számú, A kategóriás mustráján – a versenyfilmek között szerepelt, így tizenkilenc év után újra magyar alkotás vendégeskedhetett a főprogramban. Tarr Béla felajánlotta, hogy A londoni férfit a magyar filmszemlén versenyen kívül, nyitófilmként bocsássák a közönség elé, ám a filmszemletanács ezt viszszautasította. Az első, nem hivatalos indoklás annyira falsra sikerült, hogy Tarr érthetően felháborodott: azért nem kell nyitófilm, mert a gálán túl sok nem szakmabeli vesz részt, így szegények esetleg unatkoznának. Értik, ugye? Filmszemlenyitányra nem kell film, operafesztivál nyitóestjére nem kell opera, a Szépművészeti kiállításmegnyitóján meg ne legyen tárlatbejárás, sőt egyáltalán nem kell kiállítás, opera, film, nehogy valaki unatkozzon. Aztán jöttek még érvek: a program túl hosszú, így nincs idő nyitófilmvetítésre, a terem szűkös stb. A Herendi Gábor reklámszakember és filmrendező vezette szemletanács később – nyilván nyomásra – meggondolta magát, és mégiscsak meghívta Tarr Béla alkotását, ám addigra a rendező megszervezte A londoni férfi díszbemutatóját a szemle szögesdrótjain kívül, a Francia Intézettel és a magyar forgalmazóval közösen, az arra méltó(bb) Uránia Nemzeti Filmszínházban.
Klaus Eder zsűrielnök aztán mást is mondott. Azt, hogy téves következtetéseket von le az, aki egy film sikerét a nézőszám alapján ítéli meg. Bizonyos produceri sikerfilmjeink ugyebár több százezres nézőszámot hoznak idehaza (azaz már-már nullszaldóssá teszik a filmet), a szerzői alkotásokra a kutya se kíváncsi, a magyar filmek többsége megbukik a mozijainkban. Nyilván A londoni férfi sikere sem a nézőszám alapján ítéltetik majd meg – közvetve erre utalhatott Klaus Eder, amikor a filmszemle zárógáláján belemondta a mikrofonba: Limában jártában a filmszerető peruiakkal bizony Tarr Béla volt a közös nevező.
A Tarr kontra Herendi meccs másra is rávilágít. Mint a hon bármely zugában, a filmiparban is barikádok mögül lövöldöz egymásra két oldal: az egyiken a piacképességet szem előtt tartó közönségfilmes csapat – amúgy elég jó módban élő – tagjaival, a másikon a nézettségi kívánalmakat sorra elbukó, ám világszerte fesztiválnagydíjakat szerző, sok esetben éhbérből élő művészemberekkel, akik nem kérnek a bulvár önkényéből. És akkor még nem szóltunk a félresöpört dokumentumfilmesekről. Idehaza mostanában egy film vagy szórakoztat (egyre inkább csak az Irigy Hónaljmirigy meg a Heti Hetes modorában), vagy elgondolkodtat. A kettő egyelőre nemigen megy együtt. Az elsőfilmesek és a sokadfilmesek példája önmagában is erős az idei nemzeti szemlén: a Tímár Péter Casting minden és Koltai Róbert Megy a gőzös című bornírt közönségfilmje élvezhetetlen, miközben a filmművészi indíttatású, elsőfilmes Faur Anna, Gigor Attila a közeljövőben még szép nemzetközi aranyszobrocskákat, okleveleket tehet a vitrinbe.
S ha már itt tartunk, Gigor Attila alkotása, A nyomozó egyszerre képes közönségfilmi babérokra törni, miközben humora szokatlanul minőségi, filmművészeti értékei pedig elvitathatatlanok. Produceri szemmel? Művészi aspektusból? Mindegy. Gigor Attila tette – bár nyilván nem ez volt a szándéka – tüntetés az állóháború ellen. Olyan, mint a francia Amelie, a német Good Bye, Lenin!: újabb, értelmesebb disputát generál kommerszről és művészetről, a produceri hatalomról és a szerzőiségről.
Amellett, hogy a magyar kultúra hírnevét ma kizárólag Tarr Béla és néhány fiatal filmművészünk (Mundruczó Kornél, Fliegauf Benedek, Török Ferenc, Pálfi György, Hajdu Szabolcs stb.) öregbíti – jogosan –, érdem, ha ma egy film magas nézőszámot produkál. Ki kell mondani ugyanis, hogy a nívó és a nézettség vitájának egészen másról kellene szóljnia: a magyar közönségről. Nem(csak) azért halódik ugyanis a magyar filmművészet, mert nem nézőbarát alkotások készülnek, hanem azért, mert a magyar közönség a kultúrával szemben közönyös, már nem filmértő, nem zeneértő, nem olvas, nem művelődik, nem művészetbarát; a magyar közönség le van butítva, mint a híradó az RTL Klubon. Bár egy színház- és egy plázamozijegy manapság nem olcsó mulatság, a kultúra iránti fogékonyság mégsem pénzkérdés. A Magyar Távirati Iroda közzétette tegnap a moziba látogatók számának alakulását 2002 és 2007 között. A grafikon megkérdőjelezhetetlenül ível lefelé: míg 2002-ben bő 15 millióan ültek be a mozikba, s ebből 1,2 millióan magyar filmre, addig ez a szám 2007-ben 11,1 millió, a magyar filmre kíváncsiak száma viszont már majdnem másfél millió. Kevesebben járnak moziba tehát, de az a kevés talán egyre tudatosabban. A Győzike-szintre lezüllesztett, lusta magyar köz nemcsak jobb filmekkel, hanem a kultúra célirányosabb kommunikációjával lenne felrázható. A végleges sötétségért küzdő bulvárcsatornákról és -lapokról inkább szót se, a mértékadó napilapok, heti- és havimagazinok, magukra valamit is adó csatornák legfontosabb feladata viszont normális esetben – a hírközlés és tényfeltárás mellett – a kulturális identitás erősítése, a kultúra felmutatása és érthetővé tétele volna. 2008-ban nem kritikusi feladat filmről írni, hanem misszió: megbarátkoztatni az érdekteleneket a mozival, lehetőleg a magyar mozgóképpel, azokkal az alkotókkal, akiknek a filmjét – a néhány ezres nézőszám miatt – a hazai, cinizmustól túlfűtött orgánumok bukásként értékelik, s akikről eközben Limában és Cannes-ban már beszélnek.
És igen, amíg a nemzeti filmszemlénket egy silány bevásárlóközpont harmadik emeletén, a szőrmeboltok, mobiltelefonshopok és műkörömszalonok között rendezik meg, s amíg ennek a szemlének a nyitógálájára azért nem kell film, mert a vendégek esetleg unatkoznának, addig nincs miről beszélni. A záróceremóniát Hajós András vezényelte le, kellő iróniával és öngúnnyal. Persze nevettünk, elvégre nem vagyunk Hollywood, az Arany Orsó nem az Oscar, a világ meg nemigen figyel ránk.
Pedig a világ még csak-csak kíváncsi volna ránk, mi azonban a közönségstatisztikák szerint nem vagyunk azok – magunkra.