Felborult szekér

Egy legújabb felmérés szerint a magyarok a legpesszimistábbak az Európai Unió polgárai közül. Nem kell hozzá barométer – magunk is tapasztaljuk –, hogy egyre kevesebb a hétköznapokban a nevetés, a vicc, a humor. Ilylyés Gyula egyszer így fogalmazott: „A nevetés a felszabadult értelem diadalordítása; a tudat fölényének, az ember méltóságának kifejezési lehetősége.”
Diadalordítás és méltóság rosszkedvünk telén?
Az 1950-es évek elején közel jártunk ahhoz, hogy meghaljon a pesti vicc, sőt kihaljanak kedvetlenségükben az egyetlen megmaradt pesti vicclap olvasói is. A Ludas Matyit ebben a néhány évben kezdték „komor vicclapnak” nevezni. Nem alaptalanul: a jó viccek ekkor inkább suttogva, titokban terjedtek, és messze elkerülték a nyomdagépeket. A viccmesélő pedig könnyen az életével játszott. A következő politikai tréfáért például internálhattak is valakit.
Megkérdezi a tanító bácsi Móric Moricovicsot: „Mi szeretnél lenni, ha a nagy Sztálin lenne az apád?” A válasz: „Árva.”
Kolozsvári Grandpierre Emilnek igaza volt abban, hogy a vicc mindenkor megbízhatóan üzen a táptalajról, amelyen megtermett. A történészek megbocsáthatatlan mulasztást követnek el – állította –, hogy a pesti humor e termékeit nem használják iránytűül. Nem volna érdektelen feladat megírni Magyarország történetét a kiegyezéstől máig – viccekben.
A jó politikai vicc valójában értékes jelzőműszer: pótolhatatlan társadalmi hangulatmérő készülék, nem pedig harci eszköz. De az is árulkodó, ha csökkenőben van a száma. Például napjainkban. S ha mégis hallunk egyet-kettőt, érzékeljük, hogy a politikai vicc poénjában – kritikai éllel – társadalmi feszültség szikrázik. (A vicc neve az 1860-as évekig szeszélyszikra volt.) Még ha régi vicc telik is meg mai tartalommal, politikai telitalálattal.
Blau panaszkodik a haifai kórházban: „Ajvé, professzor úr, ebben a kórteremben minden éjjel meghal egy beteg! Nem lehetne ezeket a reménytelen eseteket egy külön kórterembe vinni, hogy ott haljanak meg?” „Blau, maga röhögni fog, ez az a kórterem…”
Dolgozott egy angol diplomata Budapesten az ötvenes években, aki mindig a legfrissebb magyar politikai viccel zárta heti jelentését. Egyszer azonban azt mondta elgondolkozva: „Kérem, ezek nem viccek, hanem esszék – politológiából.”
Fúj a szél a tajgán. Sodorja a havat. Egy pufajkás, szemüveges ruszki értelmiségi küzd a széllel szemben, végül térdre rogyva, hason csúszva elér egy kis fából ácsolt kunyhóig. Bekopogtat. Egy másik szemüveges, szakállas orosz értelmiségi résnyire megnyitja az ajtót, kinéz, mire a félig megfagyott pufajkás azt mondja neki: „Ivan Szergejevics, me-ne-külj! – Följelentettelek!”
A politikai viccek csak akkor árthattak a polgároknak, ha tilos volt elmesélni őket; ha előbb tűnt el a viccmesélő, mint az a hiba, amelyet a vicc föltárt. Szerencsére ettől ma már nem kell tartanunk. A magyar értelmiség, amely kicsit kávéházi és gőzfürdői értelmiség is volt, megtanulta, hogy ha sajnáltatja magát, veszve van. Saját magán is mulatnia kellett ahhoz, hogy megacélozza tartását. Az élet nehézségeit nevetve kellett elviselnie – ahogy az igazságot. Pompás magatartás volt ez, amely napjainkban hiányzik!
A diktatúra évei alatt a magyar politikai vicc nagyjából így festett: a polgárt lekötötték egy székbe, és a drabális smasszer jobbról-balról ütlegelte. S amikor elfordult, hogy szívjon egy slukkot a cigarettájából, a lekötözött ember kiöltötte rá a nyelvét.
A magyarság a múlt teljes örökségével lépett 1990-ben a szabadságba, majd később az Európai Unióba. A jóságos magyar sajtó gondoskodott arról, hogy a polgár ne értse: világot váltott, s hogy az új világ olyan politikai és erkölcsi tulajdonságok csillogtatását kívánja meg, amelyeket harminc-egynéhány éven keresztül kitapostak belőle. Magyarán: katarzis nélkül váltottunk világot, s ez most nyomasztóan hat a magyar polgárra. Értetlenséggel, hamis kultúrával és hamis tudattal párosul. A szabadság igazi megélése, a szembenézés sorskérdéseinkkel azt jelentené, hogy ebbe mindenki hajlandó lenne beleadni a magáét, és a közösség befogadóképes. Magyarország ma nincs ilyen állapotban! A szabadság árnyékában a növekvő rosszkedv (a balliberális kormány honvédelmi minisztere, Szekeres Imre használta a napokban a szót), az elszegényedés, a pesszimizmus, az össznemzeti lelki betegség nem alkalmas különösképpen a szellemi, a lelki épülésre, a vicc repülésére.
Pedig a vicc gyógyír is, amikor kívülről szemléljük magunkat. Ismeretes a marxi mondás: „A történelem nagy eseményei először tragédiák, és amikor megismétlődnek, komédiák.” Mi most tragikomikus darab szereplői vagyunk. A csalódás a mai napig tart. A humorérzék ritka adomány, amely elapad, ha tragédiák szennyezik. A nevetés társasjáték, nem magánszórakozás. A nevetés bírál. Jelzi a valóság természetellenes elemeit. Nagyon nagy a baj, ha ez a fajta jelzőrendszer már alig működik.
Erőss László írja A pesti vicc című, 1982-ben megjelent könyvében: „A politikai viccek történetében felcsillan korunk valódi történelme. Viszont a társadalmi válságok pillanataiban (2008, Magyarország – K. A.) csikorgóbb lesz a vicc, torzabb a mosoly, szikrázó penge módjára éles lesz a viccbe foglalt kritika, vagy éppen elbújik mögötte a »tündér nevetés«.”
Regéczy-Nagy László 1956-os politikai elítélt is ezt a gondolatot erősíti meg:
– Az az értelmiségi réteg – mondja –, amelyik egymás között könnyedén kicserélte a véleményét, mert egy húron pendültek, most híján van ennek, ugyanis a közös életérzést kiiktatta a Rákositól Kádár haláláig terjedő osztályharc. Én az angolok között élve azt tanultam, hogy az understatement, a finomító alábecsülés az angolok igazi lelke. Több a humornál. A Londonban élt magyar emigráns író, a BBC egykori munkatársa, később a Szabad Európa Rádió angliai tudósítója, Mikes György mondta, hogy a kontinensen élő népeknek lelkük van, az angolok ehelyett az understatementet használják. Mikor munkásgyerekek között javítottam a rabszállító kocsikat a gyűjtőben, akkor a magyar munkáshumor overstatement, túlbecsülő jellegét szívtam magamba, amikor, bizony, a finomságokra nem nagyon rezdültek; ellenkezőleg: ha minél nagyobbat tudott valaki ököllel az asztalra vágni, annál nagyobb volt a becsülete. Reprodukálhatatlan megjegyzésekkel, durvasággal, de ha az ember ismerte a mesélőket, akkor helyére tudta tenni a stílust.
Ha napjainkban mégis elő-előbukkan a vicc, az overstatementhez közelít. Szelídebb változat az alábbi.
Hogyan bánnak nálunk az uniós pénzekkel?
Grün beállít a hetvenes években a Pipacs bárba azzal, hogy a vörös Lolát keresi. „Mibe kerül magánál egy éjszaka?” – kérdi. „Száz dollár” – kapja a választ. Olyan jól sikerül az éjszaka, hogy megismétlik. Sőt harmadszor is. A vörös Lola nagyon örül a 300 dollárnak. „Mondja, Grün, maga tulajdonképpen honnan jött haza?” „Haifából” – kapja a választ. „Hű, Haifa! Ott lakik a nagynéném.” „Nekem mondja? – jegyzi meg Grün. – Ő küldte a 300 dollárt!”
Tiszteletestől származik a következő vélemény: „Ha Ádám apánk egyszer viszszatérne a Földre, az egyetlen dolog, amit felismerne régi ismerősként, az nem volna más, mint az Évának egyszer már elsütött legújabb vicce.” A politikai vicc paradoxona az, hogyan lehet kor feletti, korokon átívelő, mindig újjászülető, nemzedékeket átélő egy-egy örökzöld politikai vicc ugyanakkor, amikor ismételt elhangzásának pillanatában frissnek és látszólag új keletűnek kell lennie. Abszolút korszerűnek tetszik, ám eszünkbe jut: ez a vicc a két háború közötti időből köszön vissza, csak akkor még más volt a főszereplő. Mi a titka a politikai vicc örök cirkulációjának? A Kárpát-medencében az, hogy 150 éve nagyjából változatlanok a létfeltételek. Tehát Grün savanyú homora napjainkban is érvényes.
Sem a politikai vicc technikája, sem a politikum természete nincs alávetve helynek és időnek, ennélfogva bármikor felújítható az alapvicc. Az erőszakos, a tehetségtelen, a hazug vagy korrupt politikus bármikor, bármilyen korban a vicc témája lehet. A legradikálisabb politikai vicctípus arra épül, hogy a politikus meghal, és jelentkezik Szent Péternél a mennyek kapujában. Freud is a jó humor példájaként idézi a ravasz Metternichet, aki értesülvén a még ravaszabb Talleyrand haláláról, órákig tűnődött: „Mi lehetett a szándéka ezzel?”
Regéczy-Nagy László bevallja, hogy amikor egykori káderekkel találkozik, akiket a múltból ismer, mindig politikai viccet mesél nekik, és figyeli, hogyan reagálnak a hallottakra. „Aki csak mosolyog – állítja –, Vörösmartyval szólva úgy mosolyog, mint felborult szekerénél a fazekas. Azaz savanyúan.”
Kitűnően alkalmazható teszt, amelyet csak ajánlhatunk másoknak is.
Mészöly Miklós A viccelemzés mint kisegítő tudomány című 1977-es tanulmányában néhány lehetséges címszót mellékel a témához. Például: „a csattanók kompenzáló, szublimáló, el- és áthárító szerepe”; aztán: „összefüggésük a kor történelmével, nosztalgiáival, perverzióival, hitével, sérüléseivel, ízlésével, tudatalattijával, információs szintjével, manipulált és rendhagyó, intim és tömegneurózisból származó ismeretkörével”; vagy: „mint szövete a mindenkori közérzetelemzésnek”; „mint agresszív remény”. Mészöly nem teszi hozzá, de vélhetően hozzágondolja, hogy egy korszak kulturális hordalékaként történelmi és esztétikai jelzőműszerré válik – az elapadása is.
Pedig a vicc gyakorta S. O. S. jelzés, rövid, csattanós, e-mailen is használatos segélykérés, amelyet azért ad fel a mesélő, a küldő, hogy nevetéssel oldja fel a szorongásokat. A viccek világa át van szőve neurotikus vonásokkal, a vicc mesélőjét és befogadóját egyaránt érintik pszichés hatások: érzelmek, indulatok, szorongató képzettársítások. (Lásd Mészöly.)
– Mikor kiszabadultam hat év után – folytatja Regéczy-Nagy László –, és szembetalálkoztam a tényekkel, azt tapasztaltam, hogy a diktatúra apróbb engedményeit a legnagyobb jótéteményként fogadták. Mintha ezért harcoltunk volna… Irtózatosan lejjebb adták az emberek azért, hogy békességben élhessenek. Ez volt a kádári alku. „Ha ti nem lázadtok, és nem vesztek részt a békeharcban sem, legyetek kispolgárok.” Ezt én már a börtönben megtapasztaltam. Azt mondta a vizsgálótisztem: „A magyar munkásosztály most bebizonyította, hogy sose lesz megbízható szövetségese Moszkvának. Ha pedig az ellenségek számát szaporítja, teszünk róla, hogy szétzilált, elvtelen, kispolgári masszává váljon!” Ez a rothadás vetett véget a szellemi pezsgésnek Magyarországon, és fordította az embereket az időtlen képes beszéd irányába. Az osztályharc viszont a nemzet lelkét, szellemét, kultúráját, történelmi tudatát lúgozta ki, ami tart napjainkban is. A rendszerváltozással nem lehetett egyszeriben vége ennek a folyamatnak, hiszen utána is ugyanazok az emberek maradtak a hatalomban, akik korábban ott voltak. És a tömegek élettere, boldogulása csak illúzió maradt.
A vicc elapadása idején, amikor már a Ludas Matyi című vicclap is a múlté, van egy pont, amelynél a tréfa véget ér. Némi színfolt ugyanis, hogy a fiatal generációk, amelyek nem örököltek a múltból, kezdenek színre lépni, meghatározóvá válni, és a provokációra valamiféle formában válaszolni. Például a gúnnyal, amely Európa keleti, délkeleti felén még mindig „öl”. Ez a jelenség felszínre dob néhány viccet.
A körforgás másik, mai darabja az autósok megzabolázása idején. A rendőr a sofőr elé tartja a szondát: – Fújjon bele! – Nem. – Fújjon bele! – Nem fújok. – Ide figyeljen – mondja őrjöngve a rendőr –, ha nem fúj bele, belefújok én maga helyett, de akkor biztos, hogy három hónapra ugrik a jogosítványa!
A legtöbb vicc – tapasztalatunk szerint – az egészségügyi miniszter asszony személye körül forog, de ízlésünk tiltja, hogy leírjuk a hallottakat. És ahogy mondják, a nyomdafesték sem bírná el az overstatement fullánkjait.
Hogy mit hoz a jövő?
– Hányadika van, nem tudja? – kérdi a székely ember a társától. – Nem tudom – feleli amaz. – Ott van az újság a zsebében. Nézze meg onnan a dátumot! – Hiába nézem. Ez tegnapi.
A tegnapi viccet ismerjük, az elapadófélben lévő maira is rábólintunk, de hogy holnap milyen politikai viccek lesznek divatban, ezt még azok a jó memóriájú politikusok sem tudnák megmondani, akik tisztában vannak vele, hogy mire kell emlékezniük és mit kell elfelejteniük.