Sötét korzikai történet

Végre megérkezett A londoni férfi, persze nem úgy, ahogy kellett volna, a szemle nyitófilmjeként, csinnadrattával (nem kellett nekik), hanem, akár a filmbeli tengerjáró hajó, komótosan, mélabúsan. Tarr Béla új bűnügyi filmjének hipnózisa korábbról ismerős, s mégis más: egy egyszerű bűnügyi regényből varázsol noir tónusú, örökérvényű balladát.

Végre megérkezett A londoni férfi, persze nem úgy, ahogy kellett volna, a szemle nyitófilmjeként, csinnadrattával (nem kellett nekik), hanem, akár a filmbeli tengerjáró hajó, komótosan, mélabúsan. Tarr Béla új bűnügyi filmjének hipnózisa korábbról ismerős, s mégis más: egy egyszerű bűnügyi regényből varázsol noir tónusú, örökérvényű balladát.

Valami régi dal, egy kopott kabát, egy borostás arc. Egy elfelejtett város, ahol körbeforog az idő, az üres terei, a sötét, nedves, macskahúgyszagú sikátorai, a tenger, a haragos, ólomszürke tenger. A zsalugáterek, málló vakolatok, táncoló ruhakötelek. A párás, hideg, sós korzikai levegő. A téli mediterrán éjszaka rémülete. Csak néhány akkord, monoton-tompán, majd élesen, ahogy belénk vájja bánatát.
Milyen távol vagyunk a Sátántangó tanyaszéli sarától, a Werckmeister harmóniák kelet-európai mezővárosi piszkától, s mégis minden ugyanaz: a lét elviselhetetlen kínja, a vánszorgó idő, az ember homlokát kifúvó, kegyetlen szél. A hiábavaló várakozás, a megmásíthatatlanság, a sorsszerűség.
Adott Simeon azonos című bűnügyi regénye, amely egy tengerparti váltóőr köré csavarja két gyilkosság és két rablás történetét. Tarr Bélát a váltóőr ejtette rabul még húsz éve, a regényt olvasva: egy elgyötört ember a város és a tenger felett, föld és víz határán egy vastákolmányban ülve nézi a vaksötét kikötőt, az állomást. Az Angiából Korzikára érkező sápadt hajókat, az éjszakai vonatot. Eseménytelenség kontra esemény: a változatlanságot egy gyilkosság rúgja fel, kibillentve és végérvényesen eltérítve a váltóőr pályáját.
Aztán ott a tenger. Mint Antonioni Kalandjában, végtelenül mardossa a sziget sziklacsipkéit. A londoni férfiban főszereplő a tenger, jelenléte állandó, nyomasztó, fekete, fojtó. Ez a Korzika nem az utazási irodáké, ez itt a maupassant-i, komor, félelmetes, zárt és magába zárkózó Korzika.
Aztán ott vannak a jellegzetes arcú színészek, a rezzenéstelen, szikár, mord Miroslav Krobot, a férj; Tilda Swinton a maga robbanás előtti csendjével mint feleség; ott van a lányuk, a korzikai Pacsirta, Bók Erika és Pauer Gyula, Tarr örök, tizenkilencedik századi arcú kocsmárosa. Játékuk eszköztelen, minimalista, Tarr Béla dialógjai – akár Bodor Ádám novellái – tömörek, velősek, sokszor mellékesek, a játék itt a lassú mozgásban rejlik, az idő relativizációjában, a belső tájak kiemelésében, a fekete-fehér kontrasztokban, a világításban és a mindent felülmúló, folyamszerűen hömpölygő, kavargó, öreges-lassú kameramozgásban.
Lehet hasonlítgatni egymáshoz Tarr filmjeit, de nem érdemes. A londoni férfi katarzisa a korábbiakhoz hasonlóan még sokáig dolgozik, a váltóőr film noirja, mint egy sötét tónusú, rideg álom, vissza-visszatér, s mindig más jelentéstartalommal, más végkövetkeztetéssel mondja fel a simeoni leckét.
És sötét sikátorok konganak az ürességtől, az ólomszürke tenger odabent háborog tovább.
(A londoni férfi, fekete-fehér francia–német–magyar–angol filmdráma, 132 perc. Rendezte Tarr Béla. Forgalmazza a Hungarotop.)