Szellemidézés Végh Alpár Sándorral

Elmarasztalóan ír Végh Alpár Sándor az Arisztokraták ma című kötetemről a Köznaplóban a Magyar Nemzet január 19-én megjelent számában. Szíve joga ócsárló véleményt formálni. Hanem sorozatos tárgyi tévedésekbe esni, valótlanságokat állítani még az általam nagyra becsült publicistának sincs joga.
Végh Alpár Sándor szerint az anekdotázgatás mellett az volt a kiadói és szerkesztői kívánalom, hogy lehetőleg kerüljem a kínos témákat, „az arisztokrácia felelősségét, kastélyaik és könyvtáraik kifosztását, miként történelmi érdemeiket és bűneiket is”. Ha úgy lenne, ahogy a publicista feltételezi, akkor vajon miről beszél gróf Károlyi László a kötetem 68. oldalán? Bizony arról, hogyan fosztották ki a fóti kastélyukat 1944-ben, illetve ugyanezen az oldalon az is kiderül, hogy értékes könyvtárukat elégették a kastély udvarán 1949-ben. Ugyanakkor gróf Benyovszky Móricné a 234. és a 235. oldalon a nagylégi főúri lak kirablását fájlalja. Hunyady József gróffal azt latolgatjuk a 106. és 111. oldalon, hogy bemásszunk-e nagyapja lepusztulni hagyott kéthelyi kastélyába.
Ami pedig az arisztokrácia érdemeit és bűneit illeti, nos, a bemutatott huszonegy család mindegyike esetében szóba kerülnek ezek a kérdések – az elmesélt tragédiák, legendák, sorsok formájában.
Érthetetlen, hogyan írhatja le a publicista, hogy „egy hang se esik Bánffy Miklósról”. Kérem szépen, az 1950-ben elhunyt gróf Bánffy Miklósról, az íróról fotó is van a 216. oldalon, mellette közlöm, kit tisztelhetünk a személyében, és milyen kapcsolatban áll a Bánffy-riport főszereplőjével, a Leányváron élő Miklós báróval.
A legszebb, amikor szemrehányást kapok azért, mert a könyvből hiányoznak a Báthoriak, a Rákócziak és a Wesselényiek. Sajnálom, de ezek a famíliák kihaltak. Ám ha Végh Alpár Sándor ismer valami biztos szellemidéző módszert, akkor a karácsonykor megjelenő Arisztokraták ma, II. című kötetemben szívesen megszólaltatom a hiányolt családok jeles képviselőit.
Adonyi Sztancs János



Adonyi Sztancs János megsértődött, holott én vagyok a sértett, amiért felszínes operettkönyvet írt a magyar arisztokrácia maradékáról. A mai orfeumok környékén bizonnyal tapsos vállalkozás az ilyen, szememben tévedés. A kihagyott lehetőséget tekintve: vétek.
Az írott sajtóban ígéretes tehetséggel induló riporter Sárdy Jánost juttatja eszembe. Kitűnő tenorjára felfigyelt Nádasdy, az Operába szerződtette. Rossinit, Mozartot, Wagnert énekelt. De jött a film, csábította az operett, Sárdy úgy döntött, A nürnbergi mesterdalnokoknál nagyobb sikert hozhat a Mágnás Miska. Jól kalkulált. Zúgott a taps, ájultak a szépasszonyok, húzta a cigány.
Ha oly bátor valaki, hogy civilként ír a magyar arisztokráciáról, komolyan tegye, hisz annak múltja, kastélyai, könyvtárai a nemzet építőkövei. Közöm, közünk van hozzá. Aki mindezt kerüli, és egyedüli célja a siker, elárulja vállalkozása nagy lehetőségét – s kétségtelen tehetségét. Adonyi Sztancs János ezt tette.
Hogy kifogásaim jogosak, levele bizonyítja. 240 oldalas munkájából alig tudott négy mondatot előkotorni mentségére. A többi maszatolás. Bárki utánanézhet a könyvben. Bánffy Miklósról a szerző egyetlen képet hoz pár szavas aláírással. Amúgy hang se esik róla. Nagyon méltatlan.
Egyedül jogos kifogása az lehet, hogy kihalt családokat kértem számon rajta (bár Erdélyben mintha élne még Wesselényi). Ebben tévedhettem. És ebben, természetesen, megkövetem a szerzőt. Másban nem.
Végh Alpár Sándor