Szikra

Minden elemző azt várta Orbán Viktor szerdai évértékelő beszédétől, hogy azzal az ellenzék vezetője belép a népszavazási kampányba. Ördögük volt. Nem is tehetett másként, hiszen alig néhány hét választ el bennünket attól a népszavazástól, amelyet az általa irányított szövetség kezdeményezett, s amelyre ő maga is nagy tétet tett fel. 2006 forró őszén, amikor a baloldal vezérének kiszivárogtatott szavai csaknem lángra lobbantották az országot, s aláásták a demokratikus rendszer tekintélyét, a Fidesz az elégedetlenség levezetésének csatornáit kereste – az alkotmányos kereteken innen. A rugalmatlan magyar közjogi berendezkedés bicskája beletörött a válság kezelésébe – ne higgyük, hogy a legfrissebb lesújtó, újfent mélypontként jellemzett gazdasági adatok közvetett módon nem e krízisből fakadnak –, így az értelmes politikai cselekvés számára kevés eszköz maradt. A demokratikus ellenzék a népszavazást választotta mint „az erőszakmentes népi mozgalmak legfejlettebb formáját”.
A mostani évértékelés fényében különösen visszatetszők és értelmezhetetlenek például a Gyurcsány-párti Paul Lendvai nyilvánvalóan az ellenzék politikájára utaló szavai a múlt szombati Népszabadságban: „…minden józan mértéket nélkülöző, s az ellenfél politikai, erkölcsi és emberi megsemmisítésére irányuló, a demokratikus Európában egyedülálló, a modern kommunikáció minden nyílt és rejtett eszközét bevető kampányról beszélünk – Gyurcsány Ferenc… ellen”. Csakhogy Gyurcsány szítja, Orbán pedig moderálja az indulatokat; utóbbit leginkább ezért morogja meg saját tábora. A jelenlegi miniszterelnök lépte át a Rubicont, aki, bár egyre nyilvánvalóbb módon nem tud vezetni, odaragasztotta a kezét a kormányhoz. Kizárólag magának köszönheti, ha soha az életben nem sétálhat már végig testőr nélkül az utcán. Ezért, hogy a Fidesz elnöke két választási vereség terhét cipelve, a kormányzati hatalomból nem részesülve is előnyösebb pozícióban van. Az MSZP identitásválságát tovább mélyítette a nyereségérdekelt egészségügyi biztosítók megjelenéséről szóló törvény újbóli megszavazása. A hétfői parlamenti döntések remekül felvezették az ellenzéki országértékelést – mondanám, ha cinikus volnék.
A Fidesz tehát előnyösebb helyzetből fordul a kampány finisébe, mint a koalíció. A népszavazás azonban mozgósítási feladat, s a kérdésenkénti kétmilliónál éppen több igen szavazat, bármit mutassanak a felmérések, hatalmas falat. Orbán Viktor évértékelő kortesbeszéde a maga igen, siker és jövő hívószavaival bizonyára senkit sem riasztott el a Fidesz-táboron kívül igennel szavazást fontolgatók közül. (Megjegyzem, az úgynevezett SZDSZ mostani kampánya bontja meg csak igazán az elbizonytalanodó baloldali szavazókat és a jobboldalt elválasztó falat.) Kérdés: nem veszít-e ezzel az ellenzék többet a réven, mint amennyit nyer a vámon? Gyanítom ugyanis, hogy a mihamarabb politikai fordulatot akaró saját bázis erőteljesebb üzeneteket hallana. A történelem sohasem ismétli önmagát, ez most egy másik csata, mégis felidézném: az emlékezetes TF-beszéddel induló két választási forduló közötti éles kampány 2002-ben Orbán Viktor egyik legsikeresebb húzása volt, ha nem is fordította meg az eredményt. A népszavazási küzdelemből egyelőre mintha hiányozna a szikra, a választókat az urnákhoz csábító, a tétet érzékeltető feszültség. Végül is a referendum akkor lehet eredményes, ha az a kormánypolitikáról szóló protestszavazássá válik.
Az ellenfél pedig most is mindent bevet. Az már csak olyan.