Varázstábla és lyukas tető

A digitális tábla minden izgalmas vagy érdekes újszerűsége sem képes pótolni a személyes kapcsolatot tanár és tanuló között. Amikor közösen szöszölnek a táblánál tanár és tanítvány, amint együtt rajzolnak fel valamiféle kapcsolást vagy ábrát, az, fogadjunk, százszor jobban bevésődik a fejekbe, mint a kész képletsor

White board. A jövő útja. Fehér tábla, digitális tábla, digitális palatábla. Ez olyan lehet, mint a Gyurcsány-féle több-biztosítós rendszer kórházi szobája: kétágyas, színes tévés, ágy mellett az internet, falon a széf, közben becsorog az esővíz, mert lyukas a tető. Magyar Bálint szeret nagyot álmodni. A 400 milliárdos uniós forrásokból ebben az évben 60-65 milliárd forintot fordítanak az Intelligens iskola programra, ami azt jelenti, hogy az országban található mintegy 84 ezer osztályteremből 33 ezret felszerelnek eme csodatáblával. Tegyük félre most a szokásos előítéleteket, amelyek szerint a szabad demokraták mindig a haladást szolgálják, a mucsai magyarok pedig mindig „betesznek” a szép eszményeknek. Tételezzük fel, hogy Magyar Bálint nem beteges sznobériából akarja ezt a kísérleti projektet, de a digitális táblák ellenzői sem azért tiltakoznak, mert rosszalkodni akarnak. Mind a két tábornak megvannak a jól megalapozott érvei, amelyek ismertetése nem ennek az írásnak a feladata.
A digitális tábla nyilván fantasztikus találmány, varázslatos dolgokra képes, tényleg interaktív, ahogy olvasom, az internet házhoz jön, a laptopok bekapcsolódnak a digitális tábla munkájába, oda-vissza párbeszéd alakulhat ki. A tanár nem is tanár, hanem az „eligazodást segítő nevelő”. Az órára készülés a többszörösére nő azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a diák figyelmét lekössék, hogy az óra „élvezetes” legyen. Az én időmben voltak ismeretek, amelyeket be kellett vésni (lásd egyszeregy), és senki nem is akarta élvezetessé tenni.
Ez valóban a huszonegyedik század, és nem pedig a kréta-tábla korszaka, ahogy azt valaki gúnyosan megjegyezte. Csakhogy nem lehet elhallgatni, hogy a digitális tábla elsősorban olyan iskolában szerepelhet, amit még nem zártak be, nem vontak össze, nem építettek le. Ami még működik, ahol le lehet ülni, van internet-hozzáférés, ahol a falak nem szakadnak össze néhány kábel alatt, és a villanyórák nem zihálnak egy utolsót, mielőtt kicsapják az összes biztosítékot. A táblaforradalmárok ilyenkor azzal védekeznek, hogy ez a pénz nem az a pénz, és hogy az ilyen kifogásokat a demagógia termeli. Sajnos, a demagógia tele van egyszerű igazságokkal. Harmincmilliárdot vonnak el most az oktatástól, és tízezer pedagógust elbocsátanak. Ehhez képest a felmérések azt mutatják, hogy bár az olvasási készség némileg javult, ettől még növekszik a funkcionális analfabéták száma. A PISA-kutatások szerint súlyos gondok vannak a szövegértés körül, és már a reáltárgyak versenyében sem vagyunk az élmezőnyben. Pletykaszinten terjed, hogy a nulladik évfolyamokat valójában azért hozták létre, hogy megtanítsák a gyereket a folyékony olvasásra. Magyar Bálint a táblákat a digitális analfabetizmus felszámolására szánja, de mit kezd a szó szerinti mindennapos dadogással, vagy amikor egy szerződést nem csak elolvasni, de értelmezni is kellene?
Egy nyolcvanas évek eleji felmérés szerint a szülő naponta tíz percet sem tölt el a gyerekével kettesben. A szülőkre több generációra visszatekintve nem lehet számítani. Nem azért, mert rosszat akarnak a gyereknek, hanem mert őket is a tanulószoba, a napközi és a kulcs a nyakban mozgalom formálta ilyenné. És akkor megérkezik az iskolába a digitális tábla. Oda, ahol évek óta sorvasztják a nyomtatott betűt. Ahol nem dolgozatot írnak, hanem felmérőteszteket karikáznak be, ahol nem tanulnak költeményeket kívülről, mert megerőltető, egyébként is, ki akar itt költőien beszélni? Ahol már régen nincs olvasás- és beszélgetésóra, két primitív órácska, amely nem volt más, mint önmaga lényege: két órán olvastunk és beszélgettünk, hétköznapi dolgokról: főzés, köszönés, család, szülők, munkahelyek. Véletlen szerencse, hogy a fiam a Romankovics-módszerrel és nem a szóképes olvasással tanult olvasni. A mai napig törhetné a fejét, miért írják a mamut képe alá néha azt, hogy nyuszi.
A digitális tábla minden izgalmas vagy érdekes újszerűsége sem képes pótolni a személyes kapcsolatot tanár és tanuló között. Amikor közösen szöszölnek a táblánál tanár és tanítvány, amint együtt rajzolnak fel valamiféle kapcsolást vagy ábrát, az, fogadjunk, százszor jobban bevésődik a fejekbe, mint az érintésre látható, kész képletsor. Nem veszünk részt benne, bár nagyon szép, de hidegen hagy. A digitális ketyerék alapvetően az elidegenedést is kínálják minden praktikumuk mellett. Nézzék meg, mire használjuk a mobiltelefont: kiváltja a legjobb barátunkat. Felszállunk a villamosra, belebújunk a gallérunkba, és telefonálunk – vég nélkül. Hogy kinek, az szinte nem is érdekes, valakinek. Végigzongorázzuk a címlistát, kibökünk valakit, akivel elütjük az időt. Amikor zenét hallgatunk gyaloglás közben rendszeresen beleszaladunk a piros lámpába, se nem látunk, se nem hallunk. Sem a kutyaugatást, sem a város zaját, csak a dübörgő zenét. A digitális tábla csak egy kis egy állomás ezen az úton. Nem kell könyv. A nyomtatott, írott betű. Minek? Színesen, szagosan, könnyedén megjelenik a képernyőn a borogyinói ütközet, ehhez képest minek a Háború és béke? A lényeg fenn van a táblán, nem is kell erőlködni. Könnyedén, digitálisan, elegánsan.
A könyvek nehézkesek, sok bennük a betű, és nehezen olvashatók. A számítógép, a notebook beette magát a hétköznapokba. Fő céljuk a gyorsaság és az információ azonnali tálalása. Ezért aztán pörögve kopik a szókincs, a mai újságírók, kevés kivétellel, néhány száz szóval operálnak, így nyer polgárjogot a tudósításokban az ez is benne van a pakliban, a jéghegy csúcsa, a hab a tortán, a bevállalós, a beszólós, a bezúzó, a köszike, a csokika, a puszika, az emberke, a tali, a teló és a kecó. Az úgynevezett irodalom, a könyv, amit kiadnak a csicsás kiadók, tele van fordítási és szerzői hibával. Csernus Imre dobogós nőkönyve például olyan nyomasztó germanizmusok gyűjteménye, hogy lerontja a szerző amúgy jó meglátásait. Sajnáltak egy irodalmi szerkesztőt? Egy stilisztát? Vagy az a stílus, hogy nincs stílus? Hiába temetik a nyomtatott sajtót, bizony nehéz megszokni az online újságokat. Rákattintunk, elolvassuk, majd fellapozzuk kedvenc napi vagy hetilapunkat. Nem a minőségtől vagyunk hasra esve, „csak” megszoktuk, hogy az újságpapíron újság jelenik meg.
A digitális tábla másik hátránya, hogy nehezen veszi fel a versenyt a tanár egyéniségével. Mert a legtökéletesebb számítógépes varázslat és trükk sem pótolja Szentágothai János vagy Ascher Oszkár óráit. Azt sejtjük, hogy mostanában az egyetemeken tanárgyártás folyik, és az megy középiskolai tanárnak, akinek máshová nem ad a sors lehetőséget. Az sem titok, hogy akinek van egy kis varázsa, az menekül a tanári pályáról, mert az egyéniségeknek nem kedvez a közoktatás levegője. Talán az egyházi iskolákban együtt van még a szeretet-szigor-kötelesség hármas egysége. De ahol a gyerekeknek csak jogaik vannak, és ahol a szülő a szemébe mondja a tanárnak, hogy a tízszeresét keresi annak, amit diplomásan hazavisz, ott sokkal, de sokkal egyszerűbb felakasztani az osztályterembe egy digitális táblát. Ami aztán kitermeli a gyereket, aki nem tud számolni, huszadjára is óriásnak olvassa az órást, aki képregényeken kívül mást nemigen lapozgat, de azok szereplőit és a tévésztárokat névről ismeri.
Lehet, hogy mégis azoknak lesz igazuk, akiknek a digitális tábla a jövő. A vesztes kisebbségnek viszont szerencséje van, csak Jókai Mór írt száz kötetet, tele betűkkel.