„Független” megmondó

S Z Ó L Ó

Franciaországban az Attali-féle reformcsomag-ajánlat már egy hónapja borzolja a politikai kedélyeket. A Háromszáz döntés Franciaország megváltoztatására címet viselő, több mint kétszáz oldalas tanulmány az államfő, Nicolas Sarkozy kérésére készült el. A francia és külföldi szakértők munkájának összehangolására ő jelölte ki Jacques Attalit, François Mitterrand volt elnök hűséges fegyverhordozóját.
De vajon miért Attalira esett az elnök választása? Hiszen mindenki tisztában volt előéletével, benne a serpaszereppel, amelyet a nyolcvanas években majd tíz évig játszott a szocialista elnök mellett. Hálából Mitterrand elérte, hogy Attali a londoni székhelyű, Kelet-Európa feltámasztására hivatott bank első embere legyen. Az igazi arcát hamar felfedte: szinte a mellékhelyiségre is bérelt magángéppel utazott, s gyorsan kimerítette az igen tetemes reprezentációs keretet. Ha lehet valakiről azt állítani, hogy kaviárszocialista, őróla mindenképpen. Nagyjából két évig töltötte be a bankelnöki tisztséget, aztán elváltak útjaik.
Otthon több könyvet írt, amelyekben a világ aktuális gondjairól értekezett. Lassan amolyan „független” megmondóember kategóriába lavírozta magát. Hogy Sarkozy miért pont őt választotta a Franciaország számára valóban fontos reformokra és a gazdaságserkentő intézkedésekre ajánlatot tevő csoport vezetőjének, arra egyetlen szóval felelhetnénk: nyitás. Az államfő – felülemelkedve pártokon, a társadalom egészét képviselve – balról is kiválaszt embereket jelentős megbízatásokra. Ám ennek hatására a jobboldalról hallhatók olyan zsörtölődések, hogy most már hátránynak számít, ha valaki jobboldali. Ez a túlzásba vitt „nyitáspolitikája” is közrejátszik az elnök zuhanórepülésében a közvélemény-kutatási mutatókban.
Az a lényeg, hogy megvalósítható javaslatokkal álljon elő valaki – vélekedhet Sarkozy. Az Attali-reformcsomag azonban nem ilyen. Egyáltalán nem palástolt neoliberális javaslathalmaz, valóságos himnusza az ultraliberalizmusnak. Talán már Sarkozy is megbánta azt a megjegyzését, amelyet Attalinak tett augusztusi kinevezésekor: „Mindent, amit önök ajánlanak, mi megvalósítunk.” Hát ez már a kezdeteknél sem állja meg a helyét, ugyanis az Attali-bizottság által javasoltakból az államfő „néhánnyal nem ért egyet, de az egész tervezetet kedvezőnek találta”.
A francia jobb- és baloldalon viszont egyaránt megütközés kísérte az Attali szerint „egymásba kapaszkodó reformjait”. Lássunk néhányat a több mint háromszáz elképzelésből, amely szinte általános megrökönyödést szült: a megyerendszer felszámolása; egyes szakmák „felszabadítása” a jelenlegi korlátok alól (a gyógyszerészeké, taxisoké, fodrászoké, közjegyzőké); a bevándorlás liberalizálása; a munkaerőre rakódó járulékok csökkentése, de a szociális áfa bevezetése; mindenki dolgozhat a nyugdíjkorhatár elérésén túl is.
Azt viszont a javaslatcsomag minden bírálója elismeri, hogy kiemelten foglalkozik az oktatással (tíz nagy egyetemi központ körül képzeli el például a felsőoktatást), meghatározza azokat a tudományágakat, amelyekben Franciaországnak vissza kell térnie a világ élvonalába, és nagy súlyt helyez a kis- és közepes vállalatok szerepére, az otthon végzett munka jelentőségére. De vannak futurisztikus elképzelések is a tanulmányban: tíz – egyenként nem nagyobb, mint ötvenezres – város megépítése, amelyben csak a jövő zöld technológiája érvényesül.
Szép álmok. A francia sajtó többnyire rendellenes reformok gyűjteményének minősítette a javaslatcsomagot, amelyet jó páran a szemeteskosárban látnának szívesen, mások szerint provokáció az egész. Mindenesetre arra jó volt ez a kezdeményezés, hogy vitát hevített a változásokról. Egy normális országban így megy ez: előbb a vita, utána a megvalósítás. Ám az Attali-reformjavaslatok többsége a valós élettől elrugaszkodott, legalább annyira, mint a magyar kormányfő e heti javaslatai.