Mindenesetre furcsa, hogy míg Pristina mellett és a nemzetközileg utált Belgrád ellen a fél világ képes volt felsorakozni, a magyarkérdés – még ha csak az autonómia szerepel is napirenden – érezhetően untatja többek között az Európai Unió illetékeseit
A szerbek finoman szólva eddig sem éltek harmonikusnak mondható viszonyban más népekkel, most azonban tényleg nagyon megharagudtak a külvilágra. A düh oka nem más, mint hogy a nyugati országok döntő többsége támogatja a szakadár Koszovó önállóságát, ami viszont Belgrádban halálos sértésnek számít. Jogtalanságról beszélnek a mérsékelt Demokrata Párt hívei éppúgy, mint a radikálisok, igaz, előbbiek inkább csak szóban mondják el panaszukat, utóbbiak Belgrád szétzúzásával, külföldi újságírók bántalmazásával vezetik le tehetetlen indulataikat.
A külpolitikai világlátás a Balkán ezen szögletében – legalábbis ami az utca emberét illeti – igencsak leegyszerűsödött, hiszen maradtak a baráti országok: Oroszország, Spanyolország, Románia, Görögország, Ciprus, Szlovákia, amelyek saját nemzetiségeik hőzöngésétől tartva Belgrád mellé álltak, és az ellenségek, amelyek listája ennél sokkal hosszabb. Utóbbi sort természetesen az Egyesült Államok vezeti, Belgrádban ma gyűlölnek mindent, ami az 1999-ben bombáit leszóró szuperhatalomhoz kötődik. Persze a történtekért nem is irigyelhetjük őket. Csütörtökön este amerikai zászlókat égettek, amerikai üzleteket, gyorséttermeket zúztak szét, gyújtottak fel, és nem kerülte el a pusztítás Washington belgrádi nagykövetségét sem. A zavargások közepette nem csoda, hogy a külföldi tudósítók a Közel-Keleten érezték magukat, európai országban ugyanis ritkán találkozhatunk annyira heves indulatokkal, mint ezekben a napokban Szerbiában. Magyarnak lenni sem könnyű most itt, Budapest szintén szerepel a kettes számú, vagyis ellenséges listán, és amikor egy hevesebb estén magyar szavak hallatszanak az utcán, többeknek ökölbe szorul a kezük. Hiába, a politikai agymosás megteszi hatását. Hamar előkerülnek a történelmi sérelmek, a vita arról, ki kit mészárolt le a második világháború idején, majd kinek a pártját fogta fél évszázaddal később, a véres balkáni harcok során. Nekünk, látogatóknak persze könnyű, csak egy-két nehéz napot kell átvészelnünk, de a szerb fővárostól kicsit északabbra kétszázezer vajdasági magyarnak nagyon nem mindegy, mennyire szabadulnak el végül az indulatok. A magyar diplomácia már csak ezért is nehéz helyzetben van, amikor le kell tennie a garast Pristina vagy Belgrád mellett, hiszen érvek és ellenérvek egyaránt szólnak a határozottabb budapesti kiállás mellett és azzal szemben.
Bármennyire tagadják sokan, tény: Koszovó függetlenné válása igenis párhuzamba állítható a határon túli magyarság sorsával, különben mivel lenne magyarázható a románok és a szlovákok kiállása Szerbia egysége mellett? Persze szó sincs arról, hogy bárki a független Felvidékért vagy Székelyföldért tüntetne, még akkor sem, ha különben utóbbiban csaknem olyan lélekszámban és arányban élnek magyarok, mint albánok Koszovóban. Mindenesetre furcsa, hogy míg Pristina mellett és a nemzetközileg utált Belgrád ellen a fél világ képes volt felsorakozni, a magyar kérdés – még ha csak az autonómia szerepel is napirenden – érezhetően untatja többek között az Európai Unió illetékeseit. Persze meglehet, Bukarest és Pozsony sokkal erőteljesebb és nemzeti ügyekben a pártpolitikán felülemelkedő diplomáciai érdekérvényesítő képessége áll a háttérben, de ennek boncolgatása már messzire vezet.
Az érvekhez és ellenérvekhez visszatérve elmondható az is, hogy Koszovó albánok lakta részén sokkal jobban kedvelnek bennünket, a magyar szó ott inkább mosolyt csal az emberek arcára, és ez valószínűleg így is marad, amíg tart a függetlenség felett érzett eufória. (Persze az igazi hősök ott az amerikaiak.) Aztán hamarosan Pristinában is visszatér minden a rendes kerékvágásba, és felmerülnek a kellemetlenebb kérdések: rendben, hogy végre leráztuk magunkról a szerbeket, de mikor lesz végre több munkalehetőség, rendes energiaellátás, stabilitás? Lássuk be, Koszovó egy kedves kis ország képét mutatja kifelé, de azon túl, hogy a földje mélyén viszonylag jelentős ásványkincskészlettel rendelkezik, sok más kiugrási lehetőséggel aligha bír. Vagyis egészen más a helyzet, mint a szintén függetlenné vált Montenegróban, ahol egy nagyobb területű, csodás tengerparttal is megáldott ország kevesebb mint fele akkora lakosságot kell eltartson. Így még ha hosszú távra tervezünk is, akkor sem könnyű elképzelni, miként profitálhatunk akár gazdasági, akár politikai szinten abból, hogy a csaknem kétmilliós koszovói albánság képviselői ránk vigyorognak Pristinában, ha meglátnak az utcán. Ezzel szemben a szomszédos Szerbia sokkal fontosabb tényező minden értelemben, elsősorban persze a már említett délvidéki magyarság miatt. Vagyis a lavírozás valóban nem könnyű, de jelen helyzetben bármilyen furcsa is kimondani, szükség lenne arra, hogy Magyarország gesztusokat tegyen déli szomszédja felé.
Persze a szerbek az erőszakkal csak rontanak a helyzetükön, ráadásul úgy tűnik, hogy pillanatnyilag a harci gőztől nem is érzik, hogy mennyire. Ennek ellenére is meg lehet, meg kell valamennyire érteni őket, és bizony a külvilágnak nagyon gyorsan le kell számolnia azzal, hogy a balkán népeit feketének és fehérnek látja, vagyis míg a szlovénekkel, horvátokkal, bosnyákokkal, albánokkal szimpatizál, a szerbeket az ördög földi helytartóinak tartja. Nem, ebben a helyzetben valószínűleg Európa sok más népe is hasonló dühvel reagált volna, Szerbia a vízumkényszer és a szigorú határellenőrzés miatt ráadásul alaposan el is lett zárva a kontinenstől. A politikai kudarcokról az utca embere nem tehet, ennek ellenére azt látja, hogy a szlovének gazdagabbak lettek, mint voltak, euróval fizetnek, a horvátok egy ágyúgolyó sebességével fejlődnek, áramlanak hozzájuk a turisták, ezzel szemben Szerbia csak akkor téma, ha valami rosszat csinál. A társadalmi megosztottságról mi, magyarok is bőven tudnánk mesélni, tőlünk kétszázötven kilométerre nyugatra általában nem is értik, mi mindenre vezethetők vissza a széthúzás okai, az árkok azonban Szerbiában meglehet, még szélesebbek, a lelkek még sérültebbek. A Koszovó kiválása ellen szervezett csütörtöki tömegdemonstráción megmutatkozott, hogy a három nagy párt, a Tadics-féle demokraták, a Kostunica vezette Szerb Demokrata Párt hívei és a radikálisok egészen más irányba néznek, igaz, utóbbi két csoport a McDonald’s éttermek felgyújtásakor azért megtalálta a közös nevezőt. Kostunica kormányfő pedig hagyta, hogy az emberek kidühöngjék magukat, hiszen valahogyan „jóvá kellett” tennie, hogy Szerbia az ő vezetése alatt vesztette el Koszovót. Valami ellen persze mindig könnyebb kiállni, mint valamiért, ez utóbbira pedig a jelek szerint egyedül Borisz Tadics irányvonala képes, de ők sem nagy sikerrel. Elnökké történt újraválasztása siker és öröm egész Európa számára, kilenc évvel a bombázások után azonban eljött a gesztusok ideje, mindkét fél részéről. Tadics fő küldetése, hogy megmutassa, a kulturális különbségek és a hevesebb vérmérséklet ellenére Szerbia képes európaiként viselkedni, az uniónak pedig meg kell értetnie a Balkánon, hogy barát, és nem ellenség. Ehhez elengedhetetlen a vízumkényszer feloldása, a gazdasági fejlődés elősegítése és egy belátható integrációs perspektíva felvázolása. Amíg ez megtörténik, legyünk okosabbak, próbáljuk megérteni déli szomszédaink nagy szláv lelkét.
Írásunk a Magazin 21. oldalán
