Nincs amstetteni ügy, nincs osztrák ügy, csak egy különleges ügyünk van! – fakadt ki a múlt héten a szociáldemokrata osztrák kancellár, Alfred Gusenbauer, amikor megemlítették neki, hogy a nemzetközi sajtó „a pincék országának” nevezi Ausztriát. Két éven belül másodszor derült fény olyan borzalmas bűncselekményre, miszerint esztendőkön át pincében tartottak fogva áldozatokat. Az államfő, a szintén szociáldemokrata Heinz Fischer kifejtette a Kleine Zeitung napilapnak: „Ebben az ügyben semmi különlegesen osztrák nincs. A szörnyűség, amelyre egy emberi lény képes, megnyilvánul mindenhol.” Gusenbauer szerint „egy barbár bűnöző nem ejthet túszul egy országot”, és amúgy is „Ausztria a világ egyik legbiztonságosabb állama”.
Ez kétségtelenül igaz, ám az események fényében mintha üresen csengenének az erőltetett magyarázatok. Az osztrák kancellár is jól tudja, hogy Natascha Kampusch nyolcéves raboskodása után a mostani ügy, amelyben egy „apa” kényére-kedvére „használta” a lányát 24 évig a szabadságától megfosztva, azért mégiscsak kitörölhetetlen foltot ejt Ausztriának a világban kialakult képén.
Legalábbis egy ideig az emberek aligha egy alpesi, békés, virágzó és tiszta országra, Mozart és a barokk hazájára gondolnak, ha meghallják Ausztria nevét: inkább „az amstetteni rémre”. Mint ahogy hosszú ideg, ha Belgiumról esett szó, elsőre Marc Dutroux, a pedofil gyilkos képe ugrott be a beszélgetőknek.
Természetesen érthető, hogy az országnak nem volt szüksége ilyen hírverésre a június 7-től 29-ig zajló labdarúgó-Európa-bajnokság előtt néhány héttel, amelynek egyik házigazdája Ausztria. Gondoljunk csak bele: a foci-Eb-n biztosan lesz egy-egy unalmasabb meccs, amikor a mérkőzést közvetítőnek szóval kell tartania a képernyők előtt ülőket. A kommentátor pedig ilyenkor a legnépszerűbb témához nyúl, felmelegíti a „vérfertőző papa/nagypapa” ügyét, esetleg beszámol az eset újabb fejleményeiről.
A kormányfő is tisztában van ezzel, bár megnyilatkozásai egészen másfélék. A kancellár minden igyekezetével azon van, hogy legalább az imázson esett kárt enyhítse. Ezért összehívott egy csapatot Ausztria legkiválóbb reklám-média-marketing szakembereiből, hogy még az Eb kezdete előtt átfogó nemzetközi kampánnyal igyekezzenek javítani a kialakult kedvezőtlen képen. Kiadta az igazságügy-miniszter asszonynak, hogy készítsen törvényt, amely az eddigi 15 évről 30 esztendőre emeli a szexuális bűntettek büntetésének mértékét. Az ötletet minden párt támogatta, kivéve a szabadságpártot, amely életfogytiglanit javasolt.
Fontos a külföldi megítélés, de a hazai sem elhanyagolható. Az első sokk után sorra jelentek meg a vezércikkek, elemzések, amelyek megpróbáltak választ találni a megmagyarázhatatlanra. A két bűnügy mögött valóban nem húzódik meg semmilyen, az osztrákokra jellemző probléma? – tette fel az igencsak kényes kérdést a francia Journal du Dimanche újságírója Natascha Kampusch osztrák pszichiáterének, Friedrich professzornak. „Az osztrák olyan nép, amely állandóan elfojt valamit. Az Osztrák–Magyar Monarchia 1918-as összeomlása óta az osztrákok nem akarják látni a valóságot. Talán nem véletlen, hogy Freud épp Bécsben tette meg a pszichiátria legnagyobb felfedezéseit.”
A BBC-nek nyilatkozó osztrák publicista, Annaliese Rohrer másfajta magyarázatot adott: „Lehetséges, az osztrákok olyannyira elvetették a nácik által propagált feljelentési kultúrát, hogy ma már a házuk táján sem néznek körül?” „Ez az ügy hírnevet biztosít nekünk, mint a londoni Hasfelmetsző Jack gyilkosságai – jelentette ki Wolfgang Bachmayer osztrák marketingszakember. – A brit fővárosnak hosszú ideig kellett küzdenie azért, hogy a sorozatgyilkos képét eltörölje.” „Mi ez az ország? Mi van itt?” – tette fel a kérdést vezércikkében a szomszédos Svájc Heute című napilapja a nemzetközi visszhangokat összegezve.
A baloldali Der Standard osztrák napilap vezércikkében a hivatalos politikához hasonlóan tompítani akarja a kérdés élét. „Olyan szánalmas dolog most felhívni a lakosságot a fokozott éberségre, hogy mindenki figyeljen mindenkit. Mindenki azt akarja, hogy szűnjön meg a családon belüli erőszak. De senki sem kívánja, hogy háztömbfelügyelők legyenek, akik bármi gyanúsat jelentettek a Stasinak (a keletnémet titkosrendőrségnek).”
„Ausztria nem felelős ezért a minősíthetetlen, ám határozottan elszigetelt bűntettért” – jelentette ki Gusenbauer kormányfő. Az osztrák sajtó ebben a kérdésben nem osztja a kancellár véleményét. Hogyan fordulhatott elő, hogy egy korábban szexuális bűncselekmények miatt elítélt férfi gond nélkül örökbe fogadhatta a lánya – és az ő – három gyermekét? Miért nem kereste tovább a kilencvenes években a rendőrség „a szektatag” Elisabethet? Miért elégedett meg a gyámhatóság az anya által írt lemondó levéllel, hiszen korántsem volt bizonyítva a három gyermek származása?! – firtatják az újságírók.
Amikor április végén napfényre került az ügy, szinte azonnal jelentkezett egy nyugdíjas linzi ápolónő. Huszonnégy éves korában, 1967 áprilisában Josef Fritzl volt az, aki bemászott szobája ablakán, és kést szorítva a torkához megerőszakolta. Egy másik fiatal lányt is megpróbált magáévá tenni, de ő sikeresen védekezett. A férfi másfél év börtönbüntetést követően szabadult, ugyanis a büntetés-végrehajtási bíró jobbnak látta, ha hazatér családjához, ahol négy gyermek várta…
Ausztriában az ilyen cselekmények után tizenöt évvel törlik a tettes bűnügyi nyilvántartójából az elkövetett bűncselekményt. Ez ebben az esetben olyan jól sikerült, hogy még a rendőrségen sem maradt semmi nyoma. Így 1993-ban Lisát, 1994-ben Monikát és 1997-ben Alexandert adoptálhatta a Fritzl házaspár. Josef Fritzl meséje szerint a kicsik anyja, Elisabeth mintegy évtizede elszökött egy szektához, és levél kíséretében egyszerűen a küszöbön hagyta őket. A gyámhivatal minden esetben gyorsan döntött a „nagyszülők” javára. Az utóbbi években az önkormányzat szociális munkatársai huszonegy esetben jártak kint a családnál, és mindent rendben találtak, a gyermekek elhelyezését is megfelelőnek értékelték. Rosemarie, a nagymama – a szomszédok elmondása szerint – úgy gondozta a három örökbefogadottat, mint a saját gyermekeit.
Sokan most azt vetik a gyámhivatal szemére, hogy miért nem végeztetett DNS-vizsgálatot a gyermekek származásának kiderítésére. Valóban, ez akkor már lehetséges lett volna, ám nehéz amellett érvelni, miért kellene ezt rutinszerűvé tenni ilyen esetekben. Az viszont jogos felvetés, hogy miért volt elegendő az anya levele, amelyet akár kényszer hatására is írhatott. Felvetődik az is, hogy a rendőrség miért nem vette elő Elisabeth eltűnésének aktáját, hiszen – legalábbis a levelek tartalma szerint – legkevesebb háromszor felbukkanhatott a környéken.
A nyomozó szervek által a hét elején tartott sajtóértekezleten kiderült, hogy Josef Fritzl 1978-ban szabályszerűen bejelentette az önkormányzatnál a pinceépítést, amelyet már jóval korábban megkezdett. Tehát Elisabeth Fritzl 12 éves kora óta (ekkor szenvedte el az első szexuális zaklatást apja részéről a ma 42 éves nő) tudatosan készült a kislány későbbi „bebörtönzésére”. Az osztrák rendőrség most már biztos benne, hogy senki – sem a felesége, sem külső személy – nem segítette Fritzlt tette kivitelezésében. Atombiztos bunker – a hidegháború éveiben nem is hangzott olyan valóságtól elrugaszkodott ötletnek, ha valaki biztos helyen akarja tudni a családját. Az önkormányzat természetesen nem ellenőrizte a munkák menetét. Tudják, mennyi gondja van egy alsó-ausztriai 23 ezres kisváros polgármesteri hivatalának!
Mivel az atomháború elmaradt, ide járt le a villamosmérnök Fritzl „gépeket tervezni, amelyeket majd elad nagyvállalatoknak”. Senki sem zavarhatta, még a felesége sem vihetett utána egy kávét sem, amúgy is magára zárta a nagy acélajtót. Nyolc számzáras ajtón lehetett bejutni Elisabeth és három gyermeke börtönébe. Volt úgy, hogy Fritzl egész napját a pincében töltötte. A lent élőket megfenyegette, ha szökni próbálnak, elgázosítja őket. Amikor hosszabb időre eltávozott Amstettenből, megígérte, ha nem jön vissza egy bizonyos időpontig, az ajtók maguktól kinyílnak. Első vallomásaiban arról beszélt, hogy szabadon akarta engedni „lenti családját”.
Aztán ott vannak a ma már igencsak meglódult fantáziájú albérlők. Az elmúlt negyed században legalább száz volt belőlük, akik a hangszigetelt cellák felett laktak a nagy, erődszerű amstetteni házban. Gyanús zajok lentről, a hűtőből eltűnt élelmiszerek, meglepően magas villanyszámla – ezekből kellett volna rájönniük, hogy valami nem stimmel a ház körül. Volt olyan albérlő, aki látta, hogy a háziúr élelmet visz le a pincébe. Fritzl kikötötte az albérlőknek, ha a pince körül forgolódnak, azonnal szedhetik a sátorfájukat. Az alulról jövő zajokat pedig azzal magyarázta, hogy a fűtés rakoncátlankodik.
Milyen ember ez a Josef Fritzl? A szomszédság nyájas, kedves, közvetlen, mindennapi embernek írta le. Az inkriminált 24 évben kétszer volt nyaralni Thaiföldön. Egyedül… A turistacsoport tagjai vidám, jó kedélyű férfit ismertek meg személyében. Ám aki közelebb került a családhoz, másképp látta. Sógornője elbeszélése szerint despota volt, aki büntetéseivel állandóan terrorizálta családját. Ő volt a domináns fél, aki társaságban gyakran ledorongolta feleségét.
A sankt-pölteni börtönben a többi rabtól elszigetelten tartják az „amstetteni rémet”. Mint a börtönigazgató elmondta, ennek két oka van. Az egyik, hogy kívülről ne kaphasson semmilyen segítséget. A másikról pedig nagyon finoman fogalmazott: „Azok a rabok, akik gyermek sérelmére követtek el szexuális bűntetteket, a börtöntársadalomban igen alacsony fokon állnak, emiatt különösen veszélyeztetettek.”
origo.hu
Újabb csapás érte a rács mögött ülő Kiss László óbudai polgármestert
