Az a bizonyos kétharmados világvége

Az SZDSZ 1990-ben még nagyon magabiztos volt. Az MDF kampánykérdésére: Mi lesz itt?, habozás nélkül rávágták: Mi leszünk itt. Ez az öntudat mára kormányzati részvételük kudarca miatt semmivé vált. Az első napjaikat ellenzékben töltő liberálisok legfontosabb érve az előre hozott választásokkal szemben nem nagyszerű programjuk, a szebb jövő, amelyre ők jelenthetik a garanciát, hanem maga a fenyegető pokol, az Orbán Viktor vezette Fidesz kétharmados győzelmének veszélye. Itt azért némi ellentmondás érzékelhető az egykori/jövendőbeli koalíciós partnerek között. A Metrónak adott interjújából kiderült, magától a „kétharmados fenyegetéstől” a most éppen bársonyos korszakát élő Gyurcsány Ferenc is tart. Ő a Fidesz programtalanságától fél – mint mondta, nem ismeri részleteiben az ellenzéki párt terveit, többek között adóelképzeléseit –, a baloldali és liberális értelmiség éppen ellenkezőleg, az ellenzéki párt programjának megvalósításától retteg. Ha cinikusak lennénk, akár úgy is fogalmazhatnánk, legalább azt elismerik, hogy a Fidesznek van programja, és ha lehetőséget kap rá, törekszik annak végigvitelére.
Eme ellentmondásos helyzetre tekintettel is érdemes megfontolni, vajon tényleg a világvége eljövetelét jelentené az esetleges kétharmados parlamenti támogatottságú, a Fidesz által vezetett kormányzat. Igaz ez még akkor is, ha a magyar választási rendszerben minimális annak az esélye, hogy egy párt vagy pártszövetség megszerezze a mandátumok kétharmadát. Ráadásul nem szabad azt sem elfeledni, hogy egyszer már – 2002-ben – éppen ezzel a technikával kiénekelték a sajtot a polgári oldal szájából. Elveszett egy megnyertnek hitt választás, mert sokan elhitték azt a baloldali suttogó propagandát, hogy nem is kell elmenniük voksolni, ugyanis biztos a Fidesz győzelme. S valami hasonlóval próbálkoztak a szociáldemokraták és a zöldek a 2003. őszi bajorországi tartományi választásokon, amikor a schröderi megszorítások miatt a népszerűségük a pincébe zuhant. Végső elkeseredésükben ők is felvázolták annak rémképét, mi minden borzalmas jogszabály-módosításra ösztönözheti a CSU-t a megszerzett kétharmados parlamenti többség. Nos, a keresztényszocialisták ma éppen azért néznek aggodalommal az őszi voksolás elé – ahol a legfrissebb közvélemény-kutatások szerint még abszolút többségüket is elveszíthetik –, mert képtelenek voltak élni a kétharmados többségükkel.
Több okból is sajátos demokráciafelfogásra vall a kétharmados polgári többséggel való riogatás. Egyrészt, mert ha ez az alkotmányozó többség valóban létrejön, annak közvetlen előzménye és így kiváltó oka, hogy a magyarországi, magukat baloldalinak és liberálisnak valló pártok (MSZP, SZDSZ) képtelenek voltak a kormányzásra. Arra, hogy példátlan történelmi lehetőségeikkel a közösség érdekében éljenek. A Horn–Kuncze-kormány kétharmados többségű volt, de csak napi politikai érdekeinek megfelelően – lásd az önkormányzati választásokat szabályozó törvény átalakítását, amivel bebetonozták Demszky főpolgármesterségét – módosította az alkotmányt. S ellentétben a gyakran hangoztatott mítoszokkal, nem önkorlátozásuk miatt hagytak fel az alkotmányozással, hanem a koalíción belüli viták miatt. A felek abban bíztak, hogy a választások után kedvezőbb helyzetből folytathatják politikai játszmáikat. Ne feledjük, ez volt az az időszak, amikor az SZDSZ arról álmodott, hogy ő lehet az MSZP váltópártja. Ráadásul a kétharmados kormányzati többség létrejöttében döntő szerepet játszott az SZDSZ 1994-es hazugsága, amikor kampányukban azt ígérték, ők majd megállítják az MSZP-t. Nem véletlen, hogy a legtöbb szavazatot az élesen antikommunista nyugat-magyarországi területeken szerezték, ott, ahol később már nem termett babér nekik. A Horn– Kuncze-kormány négyéves teljesítménye visszatekintve csak azért tűnik jobbnak a mostani egy helyben topogásnál, mert akkor az euroatlanti integráció döntően a NATO- és az EU-elvárásoknak történő megfelelést jelentette, s nem az önálló célok kitűzését és azok megvalósítását jelentő politizálást. Illetve az 1994 és 1998 közötti időszak elején még létezett az az állami vagyon, amelynek eladásával rövid távon még ellensúlyozhatók voltak a gazdaságpolitikai hibák.
Látható: az MSZP–SZDSZ-koalíció másik történelmi esélyével sem tudott élni. A Gyurcsány Ferenc vezette koalíció volt az első, amely egy választást követően megőrizhette a hatalmát. Még ha elfogadjuk az őszödi beszédben előadott védekezését, miszerint szándékait nem hozhatta nyilvánosságra a 2006-os győzelme kockáztatása nélkül, akkor is alaposan kidolgozott tervekkel hozzáláthatott volna a kormányzáshoz. Hiszen pontosan tudta, milyen állapotban lesz az ország esetleges győzelmét követően. Az átfogó átalakítás esélyét csak növelte, hogy a választási veresége után az ellenzék vezető ereje egy időre megrendült, s a parlamenti munka helyett saját sorainak rendezése kötötte le energiáit. Így a kormány, ha valóban lettek volna elképzelései, azok sikeres megvalósításával akár hosszabb távra is stabilizálhatta volna hatalmát.
A fentiek figyelembevételével aligha vitatható, hogy a demokrácia szellemével tökéletesen összeegyeztethető elvárás, hogy miután az egyik politikai tábor bizonyította az ország vezetésére való alkalmatlanságát, akkor kapjon lehetőséget a másik erő az ország irányítására. Antall József mondásának parafrázisaként akár úgy is fogalmazhatunk, tetszettek volna csak egy kicsit jobban kormányozni, és akkor nem kellene félni az ellenzék kétharmados többségétől.
Azért is különös hallgatni az ellenzék alkotmányozó többségétől rettegők kórusát, mert jórészt a mostani aggódók állították, hogy a 2006-os választásokon vitathatóan – mert hazugságokra alapozottan – létrejött mandátumtöbbség majd mindenre, így a meghirdetett programjával szögesen ellentétes politizálásra is feljogosítja a Gyurcsány-kormányt. (Eme, a parlamenti többség mindent visz logika alapján viszont a mostani „kisebbségi kormány” ténykedése védhetetlen.) Márpedig, amennyiben következetesen ragaszkodnának saját tézisükhöz, aligha találhatnának kivetnivalót abban, ha egy, az ország valódi problémáit tárgyaló választási kampányt követően egy párt a programja megvalósításához kétharmados többséget kapna. Éppen az jelentené a demokráciával ellentétes cselekedetet, ha a világos választói akarat ellenére lemondanának az alkotmány szükséges átalakításáról. (Azt viszont joggal követelheti majd mindenki a leendő kampányban, hogy a Fidesz politikusai világosan válaszoljanak arra a kérdésre, mihez kezdenének, ha kétharmadot kapnának. Efelől azonban nem kell aggódnunk, hiszen ezt garantálja a magyarországi baloldali média túlsúlya.)
Az ugyan érthető, hogy néhány tisztességes értelmiségi, például Tölgyessy Péter közjogi alapon fenntartásait hangsúlyozza a jobboldal totális győzelmével kapcsolatban. Azonban ez az aggodalom több okból is alaptalan. A Szövetség kétharmados többsége sem jelentene demokratikus kontroll nélküli kormányzást. Hiszen a most többnyire az ellenzékre dolgozó baloldali sajtó azonnal visszatérne az 1990 és 1994, illetve az 1998 és 2002 között csúcsra járatott oknyomozó hagyományaihoz. Ráadásul, amint azt a legutóbbi megfigyelési ügy is megerősítette, nem a jobboldal folytatott megsemmisítő háborút az ellenzékével szemben, hanem a magát mintaeurópaiként tételező kormánypártok. Anno, a 2002-es nagy osztogatásaikat követő népszerűségi csúcsuk idején nem is igen csináltak abból titkot, hogy az erős, egységes ellenzéki párt felszámolása motiválta tetteiket. 2006 ősze után azt is tudjuk, mennyire komolyan veendő az egykor „demokráciacsomagokat” elfogadó, „országrészgyűléseket” rendező MSZP aggodalma a parlamentarizmusért. Emlékszik még valaki arra, hogy 2001 őszén még a háromhetenkénti parlamenti ülésrend és a kétéves költségvetés jelentette a demokráciára leselkedő apokaliptikus veszélyt?
Ha a kórusban aggódók komolyan gondolnák a reformkényszerről papírra vetett hosszú elemzéseiket, akkor nekik kellene a leghangosabban követelniük az előre hozott választásokat, bízva a (régi) ellenzék elsöprő győzelmében. Azt ugyanis az ország szétzüllésének okait kereső igen kritikus elemzéseikben sem vitatták, hogy kormányzása első három évében az Orbán-kormány keményen kézben tartotta a költségvetést. Sőt, februári országértékelő beszédében Gyurcsány Ferenc is nagyra tartotta a Fidesz Polgári Magyarország nevű programját, s annak állítólagos feladásában látta a bajok okát. Churchill mondta, hogy az amerikaiak helyesen döntenek, miután kipróbáltak minden zsákutcát. 2002 óta a magyarországi baloldal már mindent és mindennek az ellenkezőjét megkísérelte kormányzás címén. Ezért aligha tűnik túlzott követelésnek, hogy addig, amíg találnak egy komolyan vehető programot és egy hiteles csapatot, lépjenek hátrébb. S engedjék azokat kormányozni, akik egyszer már bizonyították rátermettségüket. Hogyan is fogalmazott maga Gyurcsány Ferenc? Nem kell félni, nem fog fájni!

A szerző történész