„A szocializmus azért omlott össze, mert az árak nem a gazdasági valóságot tükrözték. A kapitalizmus is össze fog omlani, ha az árak nem mutatják az ökológiai valóságot.”
(Ernst Ulrich von Weizsäcker)
Amikor 1992-ben a Levegő Munkacsoport keretében, a hivatalos költségvetés környezetvédő alternatívájaként megjelentettük első zöldköltségvetésünket, ez az adózási technika még Nyugat-Európában is újdonságnak számított. Azóta már a latin–germán történelmi törésvonaltól északra fekvő országokban majd mindenhol sikerrel alkalmazzák, viszont a mi évről évre megjelenő újabb és újabb kiadványainkat csak a szűkebben vett szakma és az érintett országgyűlési bizottságok tagjai ismerik. Pedig az ökológiai adóreform többszörös előnyöket kínál.
Először is: nem növeli a gazdaság és a társadalom összes adóterhét, hanem a meglévő adóterhet strukturálja át; átcsúsztatja a környezetet jobban szennyezőkre, és mentesíti az azt kevésbé terhelőket. A környezetet szennyezőktől származó többlet-adóbevételt leggyakrabban az élőmunka terheinek csökkentésére fordítják. Ha ez a munkáltatói tb-járulékot mérsékli, akkor – egyéb feltételek fennállása esetén – növeli a foglalkoztatást. (Ezt nevezzük az adóreform kettős hozadékának: javítja a környezet állapotát és csökkenti a munkanélküliséget.) Az OECD-országaiban a tapasztalati tények azt mutatják, hogy a bérterhek egy százalékpontos csökkentése a munkanélküliségi rátát 0,1 ponttal mérsékli. Számításaink szerint Magyarországon ez az arány akár az 1,5-1,4 pontot is elérheti (ami a bérterhek magasabb szintjével magyarázható). Tehát a munkáltatói tb-járulék tízpontos mérséklése a munkanélküliségi rátában 2-2,5 pontos javulást is eredményezhet. Van-e ma Magyarországon ennél időszerűbb feladat?
A környezetvédelmi adók – a dolog természeténél fogva – nagyrészt energiaadók és a közlekedésben realizált adók. Ennek megfelelően régebben döntően az alacsony hazai energiaárak felemelését javasoltuk, s ez szolgált volna az élőmunkaterhek csökkentésének alapjául. Az utóbbi években azonban változott a helyzet: energiaáraink – a háztartási gázét leszámítva – elérték a nyugat-európai színvonalat, s bár környezetvédelmi szempontból a további emelés is indokolt lenne, a gazdasági realitás ezt nem teszi lehetővé. Ezért újabban az adóteher átcsúsztatásának, illetve átcsoportosításának sokkal szélesebb körét javasoljuk. A 2009-re kidolgozott alternatív költségvetésünk negyvennégy, részletesen kidolgozott tételből áll. Ezek összege – mivel minimum- és maximumértékekkel számolunk – a 2009-ben várható GDP 6,5–8,7 százalékát kitevő sávban mozog. Tehát ekkora lenne az adó- és költségátcsoportosítások mértéke.
A közlekedésben például 200-300 milliárd forint bevételhez jutna a költségvetés a személygépkocsi-használat elszámolásának szigorításával és 40-80 milliárdhoz a nehéz tehergépjárművek úthasználati díjának bevezetésével. Javasoljuk – osztrák mintára – a gépjármű-biztosítási adó bevezetését is, hogy a gépjárműbalesetek kórházi, orvosi és táppénzköltségeit ne a társadalombiztosítás fizesse. Ez további 200-300 milliárd forintos többlethez juttatná az államháztartást. Javasoljuk a városi útdíj bevezetését is (amelyből 45 milliárd forint bevétel származna).
Az aggódó olvasó joggal kérdezheti: hogyan képzeljük a szállítási költségek növelését egy olyan időszakban, amikor fergeteges ütemben nőnek az olaj- és üzemanyagárak? Nem rontja-e ez a szállítási ágazat versenyképességét és mindnyájunk életszínvonalát? A kérdés indokolt, s a válaszunk a következő. Választanunk kell, hogy mit akarunk megvédeni: egy ágazatot, egy tevékenységet vagy a gazdaság egészét. Tavaly 4725 millió dollárt tett ki a kőolaj és származékainak importja. (A teljesség kedvéért meg kell említeni, hogy az export viszont 1832 millió dollár volt, tehát a különbözettel kell számolnunk, amely ezt figyelembe véve is hatalmas teher a magyar gazdaságnak.) A kőolaj hordónkénti ára – az egy évvel ezelőttihez képest – hetven százalékkal nőtt (ami a dollár értékcsökkenését leszámítva is sokkoló adat). És jól tudjuk, hogy az olajár – a lelőhelyek kimerülésének és a klímavédelmi intézkedéseknek köszönhetően – hosszú távon továbbra is nőni fog. Az energiaszükségletét kétharmad részben importból fedező Magyarország nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy energiaigényes ágazatai és energiafelhasználói mentesüljenek e teher alól. Hazánknak alkalmazkodnia kell e körülményhez, s az alkalmazkodás útja az, ha a felhasználók közvetlenül, tompítás nélkül viselik a terheket (beleértve az okozott környezeti károkat is). Ez a gazdaságot a kevésbé szállítás- és energiaigényes tevékenységek felé tolja el, s így könnyebb lesz kifizetni az energiaimport számláját. Ami pedig a versenyképességet illeti: Írország, Európa egyik legversenyképesebb gazdasága évente 13-15 milliárd euró értékben exportál szoftvereket. Van tehát alternatívája a szállításigényes gazdaságnak.
Az energiaszektort érintő javaslataink egyike: az áramszolgáltatók indokolatlanul szerzett eszközeinek (a hálózati hozzájárulásnak) az elvonása és a vezetékrendszer használata utáni szolgalmi díj fizetése (110 milliárd forint). El kell vonni a hazai és az importár különbözeteként képződött járadékot is (40 milliárd forint) és fokozatosan meg kell szüntetni a szén-dioxid-kvóta ingyenességét (50 milliárd forint). A szénhidrogének bányajáradékát még a tizenkét dolláros olajárnál állapították meg; ezt korrigálni kell a jelenlegi ár szintjén. Az energiaszektor oly mértékű profitot realizál, hogy ezek az intézkedések nemcsak közgazdaságilag indokoltak; a szektor jövedelmezőségét sem veszélyeztetik. Megszüntetnénk a gázárak támogatását, és helyette – ugyanolyan összegben – felemelnénk az alacsony nyugdíjakat és a szociális támogatásokat. Az is indokolt lenne, hogy a közbeszerzésekben érvényesüljenek a környezetvédelmi szempontok. Javasoljuk, hogy – ahol erre mód van – a közbeszerzéseknél a vasúti szállítást vegyék igénybe. Ezzel jövedelmet vonnánk el a környezetterhelő közúti szállítástól, és mérsékelnénk a környezetbarát vasút állami támogatási igényét.
Hogy más jellegű javaslatainkból is ízelítőt adjunk: a földvédelmi járulék felemelése a legértékesebb természeti kincsünk, a termőföld védelmét szolgálná az agglomerációs burjánzás és a zöldmezős beruházások ellenében (40-60 milliárd forint). A mezőgazdasági adók és támogatások rendszerét oly módon alakítanánk át, hogy az egyre inkább az ökológiai gazdálkodást szolgálja. Megszüntetnénk a kulturális járulékok jelenlegi szétszórt rendszerét, és az összeget a reklámok megadóztatásából fedeznénk.
A többletbevételt – mint már jeleztük – főleg az élőmunka terheinek a csökkentésére fordítanánk. Ezen túl mérsékelnénk a kis- és középvállalkozások terheit, növelnénk az egészségügyre, az oktatásra és a kultúrára fordított kiadásokat. Még egyszer hangsúlyozzuk: mindez – nemzetgazdasági szinten – nem többlet-adóterhet, hanem a meglévő keretek közötti adóátcsoportosítást jelent. Az adóátcsoportosítás többletterhet jelentene az energiaszektornak, a szállításigényes tevékenységeknek és a környezetterhelőknek, de kevesebbet azoknak, akik ellenkező előjelű tevékenységet végeznek. Fontos kérdés, hogyan érinti mindez az állampolgárt. Nos, az állampolgár választhat: ha ragaszkodik a mindennapi autóhasználathoz, a magas energiafogyasztáshoz, ha lépten-nyomon egyszer használatos termékeket vásárol, és általában, ha a fogyasztói társadalom értékrendjét vallja, akkor rosszul fog járni. De ha megváltoztatja fogyasztási szokásait, életmódja környezetbarát lesz, akkor mindezzel nyerni fog.
A környezetvédőket gyakran éri az a vád, hogy erőszakosan be akarnak avatkozni a piacgazdaság természetes rendjébe. Nos, a sztenderd gazdaságelmélet szerint sem valósul meg a társadalmi-gazdasági optimum, ha az okozott környezeti és egészségi károkat az okozókkal nem fizettetik meg. Emiatt a környezetet terhelő tevékenység nagyobb lesz az optimálisnál. Javaslataink valójában a piaci hibák, elégtelenségek és kudarcok kiküszöbölését célozzák, miközben jelentős eredményt ígérnek számos fontos területen.
Végül fel kell tenni a kérdést: mi az akadálya a kifejtett elképzelések megvalósulásának? Először is, nagyhatalmú érdekcsoportok pozícióit veszélyeztetik: az energiaszektorét, az üzemanyag-forgalmazókét, az autógyártókét, a vegyiparét, az útépítőkét, az üdítőiparét stb. És hát a lakosság széles rétegei, a fogyasztói társadalom értékrendjét vallók sem lelkesednek érte. Ilyen intézkedéseket csak egy határozott, elkötelezett kormány képes véghezvinni. Gyakran kérdezik tőlünk: mit szól mindehhez a Pénzügyminisztérium? 1992 óta voltak évek, amikor a Pénzügyminisztérium érdeklődött a zöld-államháztartási reform iránt, volt, amikor kevésbé. Azt a májusi konferenciát, amelyen e legújabb változatot bemutattuk, az Országgyűlés elnöke nyitotta meg, Kovács László EU-biztos vállalta a bevezető előadást, s előadást tartott a környezetvédelmi államtitkár és több szakszervezeti vezető is. A Pénzügyminisztérium azonban nem képviseltette magát; úgy látszik, teljes mértékben elégedettek a teljesítményükkel, nem szorulnak a „nem szakmabeliek” tanácsára. Az elmúlt évek bizonytalanságai az adópolitikában és a gazdasági teljesítmény azonban e szakmai gőgöt semmivel sem támasztják alá.
A szerzők: Kiss Károly egyetemi docens;
Pavics Lázár közgazdász
Magyar Péter mártírt próbál csinálni magából egy csomag szotyi miatt + videó
