Joszif Visszarionovics hungarocellből

A debreceni Modemben csütörtökön nyitották meg a november 7-ig látható Szocreál című tárlatot, amely első fejezete a kommunizmus képzőművészetét bemutató háromrészes sorozatnak. A kiállítás nem helyezi dicsfénybe, de nem is gúnyolja az 1949 és 1956 között született műalkotásokat. Csak kiteszi őket, hogy a ma társadalma mondjon ítéletet róluk.

Jaj, emlékszel? Ez benne volt a történelemkönyvünkben! – üdvözli régi ismerősként egy aszszony Bartha Péter Lenin kihirdeti a szovjetek hatalmát a szovjetek II. kongresszusán című képét a Szovjetunióból importált festészetnek fenntartott rózsaszín fal előtt. Az ösztönös örömöt aztán undor váltja fel, kavarognak az érzések a nézőkben, akik a múlt kesernyés emlékének arcot adó zsánerképek mellett fiatalságuk napsütötte délutánjai előtt is biccentenek. Felemás benyomások tűnnek egymásba a nagy teremben – bennünk is, másban is. A homogén fényben felállított fordított szentélyben, háttal a bejáratnak, a nagy ikonok; Lenin, Sztálin és Rákosi feszítenek büszkén és gondterhelten festményen, szobor formában. Itt is, ahogy a múzeumkertben, felállították a rendszer gyűlölt jelképe, a Sztálin-szobor kicsinyített mását. A rendezők kifejezett célja volt, hogy minden érzelmi befolyásolás nélkül, egyszerűen csak bemutassák a történelmünk, képzőművészeti múltunk részét képező anyagot.
A Rákosi-éra alatt virágzó szocreál festészetet tematikus blokkokban mutatja be a tárlat. A vezérportrék mellett a derűs munkások életképei mind hangulatukban, mind mennyiségükben rányomják bélyegüket a kiállításra. A falakon profi és amatőr alkotók művei váltják egymást, sokszor kínosan ficánkolva a kényszeredett tematika korlátai közt. A szocreál hatalmas halmazába sorolt műalkotásokon belül a Kaufmanntól átvett tematikus festészet kifejezés határolja be talán legpontosabban a realisztikus zsánerképek tömegét.
A hátsó szobában régi filmhíradókban megelevenedik a ’49-es, mintaadó Szovjet festészet című tárlat, s az alig háromnegyed évre rá megrendezett első országos magyar szocreál-kiállítás, amelyen ámuló tömegek csodálják Felekiné Gáspár Anni a kor (később negatív) szimbólumává vált negédes Füttyös kalauzát és Benedek Jenő Mit láttam a Szovjetunióban? című meghökkentő zsánerképét. Révai József, a magyar kulturális élet teljhatalmú irányítója mégsem volt elégedett; bár az avantgárd és absztrakt festészetben utazó alkotók is sorra megadják magukat, atyai Sztálinjaik, kitüntetett utcatisztogatóik ott mosolyognak a falakon, hiányoznak a történeti képek. A következő évre aztán azok is megszületnek, s így kétfelé ágazik az éra politikai irányítás alatt álló képzőművészete.
A nagy festők rájönnek, hogy a történelmi témákkal kiválthatják az aktuálpolitikát, s a tematikus, nagyrészt giccses életképfestészet mellett újjászületik az akadémikus, 19. századi történeti festészet, a kiállítótérben helyet kapnak olyan festmények is, mint Konecsni György Petőfit a Nemzeti Múzeum lépcsőjén ábrázoló festménye. Feltűnik persze Rákosi is a salgótarjáni frontra „retusálva”, átutazóból hadműveletet vezető katonává avanzsálva, miközben a fősodorban nagyüzemben gyártják avatott és avatatlan kezek a boldog munkásokat, derűs családi jeleneteket ábrázoló képeket. Pátzay Pál, a simulékony profi portrészobrász Lenin- és Sztálin-mellszobra közt kitárul előttünk a Rákosi-korbeli „idill”. Rákosi elvtárs Sztálinvárosban gyönyörködik az épülő szocializmusban Bán Béla szokatlan színvilágú alkotásán, miközben Kiss Ernő Rendőr leszek című képén egy parasztasszony bújik ámuló társai ragyogó arcától övezve az egyenruhába. Az uralkodó stílus alól persze sokan próbáltak kibújni, így például Bencze László Üdülők az étkezőkocsiban című képe alig-alig illeszthető a sorba.
Helyet kap persze a népnevelő feliratokkal dúsított monumentalizmus is, amely még az 1919-es lenini propaganda hatására némi futurista lendülettel indul, s végül meglehetősen leegyszerűsödve, többnyire óriási szobrokban, nagy alakú festményekben, mozaikokban merül ki. A mesterségesen kipréselt szocialista realizmus – a művészettörténetben szokatlanul gyors – ideológiai váltásainak köszönhetően sok nagy terv, köztük Bernáth Aurél Az ipari munkásság és a sport című, az épülő metró Népstadionnál lévő állomásába készített pannója sem készült el, miután Nagy Imre 1953-ban – fölösleges pénzkidobásnak minősítve – lefújta a metróépítést.
Bár szocialista realizmusról egészen a rendszerváltásig beszélünk, stilárisan az 1956 körül bekövetkező jelentős önkritika-gyakorlással fordulóponthoz érkezik a korszak, s ami utána jön, az Domanovszky Endre-féle, kevésbé realisztikus, elmosódó formáival inkább mondható szocmodernnek, mint szocreálnak. A tárlat furcsa mód egy Csernus Tibor-képpel zárul. A Három lektor elmélázó, kissé szomorkás intellektuel alakja, bár még ott lehetett az utolsó, ’55-ös kiállítás falán, egyáltalán nem tekinthető szocreálnak, és nagy felhördülést váltott ki a szakmából. A Szabad Művészet kritikusa a korra jellemzően, nemes egyszerűséggel így kezdi róla cikkét: „Elgondolkodásra késztet. S itt kezdődik a baj.” A kiállítás záróképe sokkal jobb folytatást ígér, mint ami ezután következett, a szocializmus „szabad művészetének” legádázabbul kontrollált korszaka 1956-tal azonban kétségtelenül lezárult.
(Szocreál – Modem Modern és Kortárs Művészeti Központ, Debrecen, Baltazár Dezső tér 1.; november 7-ig.)