Múltunk „őrei”

Összeállítás egyetlen nap újsághíreiből: a Kárpát-medence négy különböző helyszínén rongáltak meg más-más jellegű, korú, rendeltetésű és stílusú építészeti alkotásokat. A közös mindegyik esetben az, hogy valamennyi a régi Magyarország történetének, kultúrájának, szellemi, vallási hagyományainak reprezentatív emléke, továbbá az, hogy a műemlékek épségének megvédésére hivatott hatóságok képtelenek eleget tenni a törvény által előírt kötelességüknek.
A híres észak-erdélyi kereskedő- és iskolaváros, Beszterce németajkú lakói – a magyar uralkodók oltalmazó törvényeinek, különleges előjogaiknak köszönhetően – az 1400-as években kezdték építeni gótikus plébániatemplomukat. Amikorra elkészült a hatalmas építmény, már a lutheri vallás gyakorlását szolgálta, később evangélikus püspöki székesegyház rangjára emelkedett. 1563-ra fejeződött be harangtornyának építése, a 75 méter magas, csúcsíves és korai reneszánsz stílusú torony messziről jelezte az öreg város és szász polgárai tekintélyét, szorgalmát. Az első rendű műemlék renoválása hosszú ideje tart, a tornyot évek óta sűrű állványerdő veszi körül. Június 25-én éjszaka meggyulladt a faállványzat, a lángok átterjedtek az építmény ácsszerkezetére, hatalmas tűz, egymillió euróra becsült kár keletkezett. A tüzet három – az MTI által átvett és továbbított hír szerint – 12 és 15 év közötti, fémtolvaj cigánygyerek gyújtogatása okozta.
Ezen a napon a pilisszentiváni kálvária stációi közül hetet kalapácscsal vagy más fémszerszámmal összetörtek egyelőre ismeretlen tettesek. A több mint százéves szakrális emlék megrongálóiban azokat a helybeli, gyerekkorú garázdákat gyanítják, akik eddig tíz alkalommal (!) felgyújtották a kálvária körüli, öthektáros fenyőerdőt, veszélyeztetve a közeli házakat és lakóikat.
Komló elsősorban egykori szénbányászatáról híres, a Baranya megyei település most is a szocialista iparváros képét mutatja, annak minden csúfságával és patetikus igyekezetével. Az először 1250-ben említett helység nyolc évszázados múltjának egyetlen emléke, az Árpád-kori falu templomának romja a város szélén, a református öregtemetőben található. A törökök pusztították el 1543-ban, de a szürke kőből rakott falak azóta is dacolnak az idővel. A szóban forgó nap újsághíre szerint ismeretlen kilétű – feltételezések szerint komlói „bandázó fiatalok” – elkövetők megrongálták a műemléket. Kibányászták belőle az egyetlen becses részletet, a déli gótikus bejárat faragott keretének különösen szép, úgynevezett szamárhátíves szemöldökkövét. A környéken ritka, értékes középkori darab eltűnt, a városi illetékesek most a félreeső hely bekamerázását tervezik, ami szerintem így utólag már fölösleges pénzkidobás. Volt kő, nincs kő (a Magyar Nemzet 2004. október 30-i számában lehet olvasni róla; a vasárnapi KépesLap 2004/35. számában a fotója is látható).
Az ukrajnai Verecke-szorosban található emlékművet, amelyet a magyarok honfoglalásának millecentenáriuma évében, 1996-ban emeltek, a közelmúltban meglátogatta egy mintegy ötvenfős, fiatalokból álló csoport, és az építményre rácsavaroztak egy márványtáblát. Ezen az ukrán nemzeti jelkép látható, és ez olvasható: „Dicsőség az ukrán hősöknek!” Természetesen dicsőség illeti az ukrán hősöket, amint minden hőst a világon Fokvárostól Reykjavíkig, Acapulcótól Vlagyivosztokig, de az Ukrajnában is érvényben lévő törvény szerint a műemlékeken és emlékműveken szakhatósági engedély nélkül semmiféle változtatást nem lehet eszközölni. A kárpátaljai magyar nyelvű napilap június 27-i számában megjelent tudósítás szerint a megye belügyi hatósága véleménye alapján nem jogsértő az emlékmű meggyalázása, sőt egy helyi nacionalista politikus kijelentette azt is, hogy e magyar történelmi objektumnak nincs helye a Vereckei-hágón, le kell bontani és máshol felállítani, különben nemcsak meggyalázhatják, de fel is robbanthatják. (Ide kívánkozó történelmi háttér, hogy az 1896-ban felállított vereckei ezredévi emlékoszlopot 1920-ban az akkor területileg „illetékes” szlovákok lerombolták.)
Nem kell különösen magyarázni, hogy mi a közös a négy, közel azonos időben történt Kárpát-medencei eseményben, amelyekhez hasonló esetek szinte naponta előfordulnak. Mostanában sűrűn idézgetik a divatos erdélyi író sorát: „A kő marad.” Én nem vagyok ebben ilyen biztos.