A szél malmai

Jut eszembe három mű épp. A Mekk mester című rajzfilm, Az ember tragédiája és a Don Quijote. Mindhárom mű az akarás reménytelenségéről szól. Nagyot akart a szarka, de nem bírta a farka. Nem is Leni Riefenstahl: Az akarat diadala. Mekk mester szeretne polihisztor lenni, reneszánsz ember lenni, érteni mindenhez, de a minden gyakorlatilag semmi. Mekk mester egy kontár, amiként a mindenhez értő doktor is csak sarlatán lehet. Ádám a Tragédiában szintúgy kontár. Hol mint reformfáraó, hol mint francia forradalmár törekszik a társadalmi megváltásra, igazságosságra, de nála is balul sül el a dolog, a reformpiték odaégnek rendre, az utópiazakók szűknek bizonyulnak. Folytatásos szappanopera – minden epizód, minden felvonás egy-egy kudarc. Don Quijote mint lovag ugyancsak pancser. Hisztériumjáték című regényembe nem véletlenül Don Quijote de la Pancher néven lett behívva. Neki se sikerülhet soha.
Bizony-bizony, az utópisták, a nagyot álmodók, amíg a kudarcuk eleve garantált, felettébb bájosak. A világtörténelem komikus hősei, Benny Hillhez és Mister Beanhez hasonlatosak. De milyenek vajon, ha egyszer ne adj’ isten sikerül nekik? Miként emlékeznénk Don Quijotéra, ha győzött volna a szélmalom fölött? Ha ő került volna ki a szélmalomharcból győztesen? A kérdés azért vált aktuálissá, mert Albert Gore meghirdette: szélmalmokat mindenhová.
Albert Gore azért küzd, hogy az alternatív energiát végre komolyan vegyék. Szeretné kiemelni a „futottak még” státusból. A komolyan vételhez viszont más nagyságrendek szükségeltetnek.
Addig, amíg az alternatív energia csak lelki színezék, afféle pszichés adalékanyag a globalizáció nagy, buborékos üdítőjében, nem feltűnőek a kockázatok és a mellékhatások.
Amíg csak a Krisna-völgyben termeltek energianövényeket, addig csúnyának tűnt a kőolaj és nagyon alternatívnak a bioetanol, de amint az utópia realitássá erősödött, kiderült, hogy a mellékhatás elborzasztóbb lehet a betegségnél magánál. Ma megújuló energia címszó alatt enyésznek el a földkerekség utolsó szűz és szent erdőségei, s az esztelen természetpusztításhoz ráadásul éhínség is kapcsolódik. Az ember tehát közvetlenül is bánja, hisz az eladdig csak fosszilis tüzelőanyagot emésztő, benzinzabáló gépjárművekből egy csapásra táplálékkonkurencia lett. Az emberiség a Don Quijoték, Ádámok, Albert Gore szenátorok és Mekk mesterek által „mekkvezetve” abszolút szaheli szituációba csöppentette magát. Megtanította legelni az autókat. Ahány gépjármű, annyi kecske. A legrosszabb nomád korba űzettünk vissza, s minden eddiginél brutálisabb elsivatagosodás vár ránk.
A szép utópiából fenyegető realitássá vált bioenergia következményei hovatovább kezdenek bekerülni a köztudatba, már az unió se rajong annyira a bioenergiáért, mint pár éve, de a szélenergia realizációjának valós hatásaival eddig még nem igazán foglalkoztak. Szélmalmokat mindenhová?
Nem tudom, láttak-e már ezer szélmalmot, ameddig a szem ellát egy rónán. Borzalmas. Legalább annyira megterhelő a szemnek, mint a bólogató olajkutakkal teleültetett Texas. Amíg a szélmalom csak egy holland skanzen része, és egy darab van belőle, üdvös tájképi elem, de az ipari szélmalmok valójában iszonyatos nagyságú propellerek, s ahhoz, hogy a szélenergia valóságos szereplőként tudjon belépni az energiapiacra, miként Albert Gore javasolta, millió propellert kellene kiültetni a természeti környezetbe. Ugyanez a helyzet a napenergiával is.
Mind a bioenergia, mind a szélenergia, mind a napenergia rendkívül területigényes. Megyényi, országnyi tájak képét kellene végettük radikálisan átalakítani. Az energianövények és a napelemek által uralt élőhely lényegében megsemmisül, a szélmalmok szennyezése inkább esztétikai jellegű, bár ez sem feltétlenül igaz, mert a szélmalmok a madarak és állatok egy részére is riasztóan hatnak kísérteties orgonálásukkal. Az alternatív energia úgy fenyeget, akár a mesterséges fény. A szélmalmok és napelemek ipari mennyiségben rátelepülve a tájra úgy fenyegetik a földet, miként a földi fény fenyegeti az égboltot.
Mehr licht – sóhajtotta Goethe a halálakor. Több fényt. „Te vagy a fény az éjszakában” – táncdalszöveg. Bizony-bizony, amióta világ a világ, a Szentírástól kezdve a gnosztikus bölcseken keresztül egész a felvilágosodásig a fény a jó, a sötét a rossz metaforája. Árnyékvilág vár bennünket ott, túlnan, és az „örök világosság fényeskedjék neki”. A sötétlő vadon és az éjszaka – fenyegető. Így tanultuk, így tudjuk, így szocializálódtunk, és ilyen elmével kell megértenünk, hogy mi a fényszennyezés. Hogy a fény, amelynek jöveteléért Jézus, Edison és Kazinczy egyképp küzdött, olykor ellenség is lehet, s a Sötétség fejedelme néha segítségre szorulhat. Ahhoz, hogy az égbolt visszakaphassa saját csillagait, óvnunk kell a lámpafénytől. Földet vissza nem adunk. És visszakapjuk-e az eget?
A hippokratészi eszme, hogy ne árts, általános érvényű. Aki jót akar, előbb gondolja át, vajon nem árt-e többet az akart jóval, mint maga a rossz. Némely urológus szerint idős korban a prosztatarákot békén kell hagyni, mert a műtét magánál a tumornál nagyobb kockázat. A munkásosztály megmentése, a marxi utópia is hány millió emberéletbe került, pedig hát most a saját bőrünkön érezzük, Marx papa nem tévedett, a globalizáció nem habos piskóta. Buffalo Bill, a vadnyugat meghódítói és az iparosítók is úgy gondolták, hogy az ő történetük vitathatatlanul jó történet. Később támadt ennek a történetnek más olvasata is.
A szellemi és szabadalmi portékájukat felettébb hatékonyan áruló mai felvilágosodottak, alternatívok és utópisták is szentül hiszik, hogy ők a jó ma, s amit akarnak, az a világnak csak jó lehet, s a világ tőlük csak jobb lehet. Egyfajta érzékenység azonban mégis hiányzik belőlük. Az a fajta érzékenység, amely a Sötétség fejedelmének kíván segíteni. Az a fajta érzékenység, amely túl a szén-dioxid-kvótákon a világ esztétikai harmóniáját is érti, és tényezőként figyelembe veszi azt a megváltás legújabb üzemtervének elkészítésekor.
Isten malmai lassan őrölnek. És a szél malmai?