John Kenneth Galbraith Új ipari állama című könyvének 1967-es megjelenését követően mintegy két évtizeden át aratott baloldali körökben nagy sikert a „konvergenciaelmélet”. Ennek lényege az volt, hogy mivel mind a kapitalista, mind a kommunista érett, ipari társadalmak, hasonlóságaik jóval fontosabbak, mint az őket elválasztó ideológiai különbségeik, és idővel e társadalmak konvergálnak, azaz egymáshoz hasonulnak. Ennek következtében megszűnik a világon a két világrendszer között fennálló antagonizmus is és vele a hidegháború világbékét fenyegető szembenállása.
Még szerencse, hogy Ronald Reagan amerikai elnöknek más véleménye volt a jövőről, amelyet így foglalt össze: „Mi győzünk, és ők veszítenek.”
Ez történt.
A szovjet birodalommal süllyedt el tehát a konvergenciaelmélet is, amelyet a jelek szerint senki nem akar poraiból feléleszteni. Holott mintha most a szemünk előtt kelne életre.
Konvergencia most?
Nyilván sokaknak kiesett kezéből július közepén a Wall Street Journal, a neoliberális dogmatizmus zászlóshajója, amikor az szerkesztőségi állásfoglalásban helyeselte, hogy az adófizetők pénzén, a gazdasági életbe való korábbi beavatkozásai és annak kísérletei miatt oly sokszor támadott „állam” a jelzálogkölcsönzéssel foglalkozó gigantikus cégek, a Fannie Mae és a Freddie Mac megmentését tervezi. A törvénytervezet egyébként július 23-án játszi könnyedséggel viharzott át az amerikai képviselőházon, és az a legóvatosabb becslések szerint is 42 milliárd dollárjába kerül majd az adófizetőknek.
Bush elnök korábban meg akarta vétózni a törvényt, de Hank Paulson pénzügyminiszter meggyőzte – egyebek között azzal, hogy a két cég „túlságosan nagy” ahhoz, hogy hagyják csődbe menni. És valóban: a két óriáscégnek az otthonaikra felvett jelzálogkölcsönüket fizetni nem tudó amerikaiak 6 ezer milliárd dollárral tartoznak: ez az összeg fele az Európai Unió 27 tagállama teljes bruttó nemzeti össztermékének.
De rosszul tették, akik az idézett lapot ki akarták ejteni a kezükből, ugyanis az Egyesült Államok a neoliberális dogmákat eddig is sokkal nagyobb hangerővel hirdette, mint gyakorolta. Az amerikai farmereknek adott hatalmas támogatásoktól a Bear Stearns pénzintézet márciusi állami gyorssegélyben részesítéséig, se szeri se száma nem csak a kormányzati beavatkozásnak, de annak is, hogy a tendencia egyértelmű: növekszik. Méghozzá erőteljesen.
Washington korábban az egész világot a piac és a korlátlan szabad verseny szükségességéről leckéztette, és elítélt mindenkit, aki korlátokat akart állítani. Most, hogy fordult a kocka, és olyan országok kormányai kezében összpontosulnak csillagászati összegek, amelyeket nem igazán kedvel, ő maga állít korlátokat. Így akadályozta meg politikai döntéssel, hogy a kínai CNOOC olajvállalat és a Dubai Ports amerikai érdekeltségeket vásároljon meg, illetve azokba fektessen. Németország pedig előreláthatólag szeptemberben fogad el egy olyan törvényt, amely meggátolná, hogy „stratégiai fontosságúnak” ítélt vállalatokat „nem kívánatos” alapok megvásárolhassanak. Mondani sem kell, hogy ezek az alapok „véletlenül” kínai, orosz vagy emirátusi kézben lesznek.
Mi ez? Nyugati globalizmusellenesség? Gyors lépések egyfajta gazdasági „splendid isolation” (előkelő elszigetelődés) irányába, állami védernyő kiterjesztésével? Igen, az állam szerepe rohamosan nő. Olykor a Nyugat számára igen fenyegetően. Az Egyesült Államok hosszú lejáratú állami adósságából a legtöbb, 376 milliárd dollár kínai kézben van. Orosz kézben 75 milliárd. Egyelőre.
És mi van Kínában? Államkapitalizmus? Piaci szocializmus? A lényeg: a pekingi kommunisták évtizedeken át hangoztatott neoliberális dogmák ellenére bebizonyították, az állami irányítás, a centralizmus és ezzel együtt a demokrácia, a szabadságjogok szinte teljes hiánya nemhogy fékje a gazdasági fejlődésnek, de ha az állami irányítás a nemzeti érdekeket tartja szem előtt, és az okos, valamint hatékony – mint a tekintélyuralmi elvekre épült Szingapúrban –, akkor, „fájdalom”, szinte csodákra, azaz tényleg szárnyaló gazdasági teljesítményre, évtizedeken át évi tízszázalékos növekedésre, százmillióknak a nyomorból való kiemelésére képes.
A gondoskodó állam
XIV. Lajost utánozva Medvegyev orosz elnök és Putyin miniszterelnök ma kijelenthetné: „A Gazprom én vagyok.”
E kijelentés éppen olyan üdvrivalgást váltana ki az orosz nép elsöprő többségében, mint az a tény, hogy a nyugatbarát Jelcin Oroszországra szenvedést, nyomort és a szervezett bűnözés elterjedését hozó évei után a putyini állami erős kéz politikája, korlátozott demokrácia és korlátozott szabadságjogok mellett, az orosz nép támogatását megnyerve felvirágoztatta Oroszországot. Amiből profitáltak a szegények, és ugyanakkor az is tény: ma Moszkvában több a dollármilliárdos, mint New Yorkban.
Ugyanis, mint az utóbbi évek nem egy globális felméréséből kiderül, és bármennyire nem találkozik tetszésünkkel, az embereket elsősorban nem országuk államformája (kapitalizmus, szocializmus) és az emberi jogok helyzete foglalkoztatja, vagy nem azok hiánya aggasztja a legjobban, hanem a szegénység és a szegények, valamint a gazdagok közötti tűrhetetlen különbség. Az emberek boldogsága és a jövőbe vetett reményük is független ezektől: ma a felmérések szerint a jelenüket és jövőjüket tekintve legbizakodóbb emberek Kínában, a skandináv országokban és Oroszországban élnek.
Akiket pedig az anyagi jólétük és elemi igazságérzetük foglalkoztat leginkább – legyünk anynyira toleránsak, hogy megengedjük az emberiségnek „aggodalmi prioritásai” megszabását –, azokat nem az érdekli, hogy a szegénységet milyen társadalmi-politikai modell tudja enyhíteni vagy felszámolni. Hanem az eredmény.
Venezuelában teljes gőzzel folyik az államosítás. Egyébként: a nyugati sajtóban „diktátorként” lefestett Hugo Chávez elnök eddig tizenkét alkalommal állt népe elé választások és referendumok alkalmával. Azt pedig akár a még mindig nyomorgó barriók népétől kell megkérdezni, hogy elégedettek-e a külföldi óriáscégek kiszorításával Venezuelából, vagy sorsuk javulását attól várnák, ha egy caracasi laissez-faire fordulat révén a British Petroleum vagy az ExxonMobil gondoskodna iskoláztatásukról és fogászati ellátásukról.
Argentínában a napokban államosították vissza az Aerolineas Argentinast, a Malév ottani megfelelőjét, amelyet spanyol tulajdonosa roszszabb állapotban adott vissza, mint amilyenben megvett. És ha az állam olyan jó tulajdonos lesz, mint a francia állam a gyorsvasutaknak vagy a brit kormány a BBC-nek, akkor csak a Világbank és tapsoncai ítélik el majd a lépést.
Néhány évvel ezelőtt két magyar újságíróval e sorok írója Katar – ma az egy főre jutó jövedelemben a világ leggazdagabb országa – emírjének vendége volt. A láthatóan elégedett, boldog ország egyik lakója arra a kérdésre, hogy mit tesz, ha valami baja van az életben, azt felelte: „elmegyek az emírhez”. Vagyis a gondoskodó államhoz.
Katar ma egyformán jóban van az Egyesült Államokkal és Iránnal is. És onnan sugároz az al-Dzsazíra. De ott van a térség legnagyobb amerikai katonai támaszpontja is. Az országból csupán az emberi és szabadságjogok hiányoznak. Amit Bush elnök éppen úgy nem bírál, mint annak hiányát Szaúd-Arábiában, Egyiptomban vagy Jordániában. Igaza van. De abban nem, hogy a CIA-nak bérben embert főző posztkommunista üzbegisztáni üstök helyett Garri Kaszparov néhány órás moszkvai őrizetbe vétele miatt tiltakozik.
Moszkvai esték
Május 29-én a világszerte ismert antiglobalista Naomi Klein tizenöt nyomtatott oldal terjedelmű tanulmányt írt arról, hogy Kína amerikai hadiipari cégek segítségével egy csúcstechnológiát alkalmazó rendőrállam prototípusát építi ki, ahol az állam mindent lát. A rendszer készen áll exportra, a demokráciákba, tette hozzá.
Nagy-Britanniában hasonló, ha még nem olyan fejlett rendszer működik már. Az állam a választói akaratot eközben egyre inkább félrelöki: noha megígérte, hogy az EU jövőjét irányító lisszaboni szerződésről népszavazást ír ki, ígéretét nem teljesíti, mert tudja, az alattvalók azt elutasítanák.
Az olimpiai játékok előtti Kína gazdasága viszont egyre nyitottabb, a pekingi vezetés már a dalai láma küldötteivel tárgyal, tüntetéseket engedélyez, és a kínaiak életmódja mindinkább hasonlít nyugati embertársai életmódjához. A nyugati világ válasza? A terror elleni harc jegyében szinte naponta szűkíti az emberi és szabadságjogokat. Ma már több mint egymillió amerikai szerepel a „terroristagyanúsak” listáján, és az állam szerepének növelésével csökkennek a szabadságjogok.
Néhány napja egy felmérésre hivatkozva a vezető amerikai internetes portál, a Salon.com megkérdőjelezte az amerikai demokráciát, mert kiderült: nemcsak a világ, de Amerika népe is egyenlő távolságtartást kíván az amerikai kormánytól az izraeli–palesztin „konfliktus” (értsd: a palesztin területek megszállása) ügyében, míg az állítólag őket képviselő politikusok e konfliktusban való pártatlanságának hangoztatása halálos ítéletükkel lenne egyenlő. A fősodratú média pedig a témát nem meri megvitatni. Holott az „iszlám terrorizmus” fő mozgatórugójáról van szó.
A demokrácia első számú tabutémája?
És vajon e demokrácia halálos ellenségei azok lettek – a nép –, amely igazságérzete nem tűri a kettős mércét Washingtonban vagy az engedély nélküli szoborállítások ügyében a budapesti XII. kerületben? Ma Amerikában és a Nyugat országaiban az állam szerepének erősödésével rohamosan csökken a demokrácia, míg Kínában, Vietnamban és számos ázsiai országban az tagadhatatlanul bővül, és az állam egyre több feladatát „delegálja” a társadalomnak.
Míg az amerikaiak és a Nyugat a piacgazdaság és a valódi demokráciától távolodva közelítenek az orosz modellhez, a kínaiak a totalitarizmus és a tervgazdaság rohamos lazításával tartanak szintén arra.
1990-ben az MDF választási plakátjai azt hirdették: Továriscsi, konyec! Akkor még senki sem sejtette, hogy néhány év múlva váratlanul az amerikai és a kínai modell Moszkvában látszik randevút adni egymásnak: ott, ahol a paternalista állam erős keze korlátozott demokráciával és korlátozott szabadságjogokkal él együtt.
De a világ kiszámíthatatlansága a reménye azoknak is – az emberek többségének –, akik komolyan veszik vezetőiknek a „nyugati értékekről” naponta hangoztatott üres szólamait. Vagyis az, hogy ismét lesz váratlan fordulat. Lesz.
origo.hu
Autósok ragadtak egy kompon Mohácsnál - videó
