Költő a Fehér-toronyban

Jókai fantáziáját is megragadta a kassai költő és városbíró, Bocatius János romantikus története: novellát kanyarított a prágai Fehér-toronyból való szökéséről. Bocatius, a magyarországi latin nyelvű poézis egyik legnagyobb alakja, akit kortársai egyenrangú mesternek tartottak Janus Pannoniusszal, Hans Bock néven Alsó-Lausitz Vetschau nevű városkájában született 1569-ben. Apja német, anyja szorb, más szóval: vend. Wittenbergben tanult, és 1590 körül került hozzánk. Előbb Eperjesen volt iskolaigazgató, majd Kassa városbírája lett. Felesége, akinek fontos szerep jutott későbbi szökésében, Verancsics Antal érsek titkárának leánya, Belsius Erzsébet volt.
A városbíró poéta kálváriája akkor kezdődött, amikor Bocskai seregei megszállták Kassát, összehívták a korponai országgyűlést, és elhatározták: a világi választófejedelmekhez követeket küldenek, megmagyarázandó a hazai zavaros eseményeket. Bocatius Öt év börtönben című könyvében elmondja, hogyan esett rá Bocskai választása, s miért épp őt menesztette követül a Német-római Császárság pfalzi, szász és brandenburgi választófejedelméhez: a fő ok hithű protestantizmusa mellett a latin, a német és a cseh nyelvben való jártassága volt.
Az utazás – amely Bártfán, Krakkón és a sziléziai Neissén keresztül történt – nem nélkülözte a kockázatokat.
Ezt Bocatius jól tudta, mégsem volt elég óvatos. Nem vette észre, hogy nyomába eredt egy kétes alak, bizonyos Schlieff Antal kapitány az embereivel. Schlieffről tudni kell, hogy a császár előtt kegyvesztett és börtönviselt katona volt, aki mindenáron viszsza akarta szerezni az uralkodó bizalmát, s erre jó alkalomnak látta Bocatius kézre kerítését, aki óvatlanul fecsegett úton-útfélen a „küldetéséről”, s még akkor sem fogott gyanút, amikor Schlieff martalócai letartóztatták, majd átadták a cseh főrendeknek, akik a prágai Fehér-toronyba zárták.
Bocatiusnál természetesen megtalálták a fejedelem levelét, ám a követ még a korabeli jogrend szerint sem volt felelősségre vonható a reá bízott üzenet tartalmáért. Azt persze tudta: a csehek nem is „felségárulásáért” orrolnak rá, hanem elsősorban azért, mert „szláv létére lepaktált a magyarokkal”.
Bocatiust a börtönben kegyetlenül megkínozták, éheztették, arcát és testét fáklyával perzselték, vasláncra vonva véresre korbácsolták. Azt szabták szabadulása feltételéül, hogy katolizáljon, költözzön haza Lausitzba, és fordítson végképp hátat a magyaroknak. Ő mindhárom feltételt öntudatosan visszautasította, s miután öt évet eltöltött a börtönben, belátta, hogy jóakarói hiába tesznek meg érte mindent, a csehek nem fogják szabadon engedni. Elhatározta hát, hogy megszökik.
Időközben, és itt kezdődik a romantikus történet, felesége is Prágába érkezett, és sikerült a börtönőr bizalmába férkőznie. Néhány rejtjeles levelet váltott a rabbal, végül egy kenyérbe sütött reszelőt juttatott el hozzá, így aztán a börtönőr leitatása, álruhába bújás, a vasrács átfűrészelése, szövetdarabokból font hosszú madzagon való leereszkedés – vagyis a szökés minden romantikus kelléke – segítségével Bocatius megszökött a Fehér-toronyból, amelynek az volt a híre: a török fogságából szabadulni tízszer könnyebb, mint a Moldva-parti város börtönéből.
A szökést meg az azt megelőlegező csodás jeleket is színesen ecseteli könyvében Bocatius, bár néhány részletet titokban hagy – nyilván nem akarja kiadni segítőit. Amúgy hosszú és szerencsés út végeztével, 1611. január 10-én ért haza Kassára. Útközben hüledezve hallotta a maga elfogatásának, sőt kivégzésének hírét, de szerencsecsillaga ezúttal nem hagyta cserben. A Hernád-parti városban nagy csinnadrattával fogadták és ünnepelték, de korábbi hivatalát nem foglalhatta el az időközben elszegényedett költő, hiszen mindenki félt – nyilván nem alaptalanul – a Habsburgok retorziójától.