Néhány korty Sopron

A Schneeberg felett az ég, a némán szuszogó éjszaka, szűk utcák neszei, ablakok békéje, a fertői dűlők verőfénye, sajtok íze, borok zamata, borászok eltökéltsége gyűszűnyi emlékké sűrűsödik össze. Lapunk kultúrarovata egy áprilisi hétvégén bőröndbe pakolta a tavaszi fáradtságot, és szélnek eresztette az osztrák határon – Sopronig meg sem álltunk. Pinceszagú foszlányok egy bortúra margójára, avagy a kékfrankos fővárosa, ahogy a laikus borissza látta. Jandl Kálmántól Molnár Tiboron át Luka Enikőig.

Mintha a történelem kiharapott volna egy darabot saját múltjából, úgy a napóleoni idők tájáról, összerágta volna a jelen abszurd kevercsével, mint a gittet, és ide ejtette volna az Alpokaljára, modernkori városnak álcázva. Ahogy az ember a peronra lép, a múlt, mint valami kobold, a vállára telepszik, és mire a Fő térre ér, már tele is duruzsolja a fülét mesékkel a keltákról, a rómaiak Scarbantiájáról, a várost egykor kettészelő borostyánútról, Napóleon katonáiról, poncichterekről, Trianonról. Sopron büszke, levegője sűrű, fajsúlyos, mint a kékfrankos, alázatra inti az idegent. Könnyebb közel férkőzni hozzá, ha a föld alá ereszkedünk, és a házak alatt, odalent, a pincék hűvösében elkortyolgatunk néhány pohár bort a hely szellemével.
Mint egy eltévedt regényhős
A Gyógygödör Sopronban kultikus hely, röpke városnézés után kellemesen elpillesztő. Kötelező, pinceszagú poharazó, amolyan katakombahangulatú kocsma, ahol a zsíroskenyér-fröccs mélységű gasztronómia és a pincepörköltben tetőző vacsora jól megférnek egy asztalnál. Zsibongó zegzugok, az egyikben kamaszok, a másikban bohémek, a harmadikban hobbifilozófusok. Itt nincsenek nyelvükkel csettintgető borsznobok. Mire eltelünk, kint már némák az ablakok, csak egy alak halad a néptelen utcákon. – Jöjjenek be, igyunk meg egy pohárral – invitál a pincéjébe Zách úr, a hazatérő borlovag, s még le sem ülünk, már tölt is. Mint valami eltévedt regényhős. Mesél, mesél saját használatú borszentélyében, árad belőle a szívélyesség. Borról beszél, az Európai Borlovagrendről, a tradíciókról, az összefogásról, amely Rigler Zsolt, a Bormarketing Műhely Kht. tótumfaktumának vezetése alatt egységes arculatba rendezte a soproni borvidék pincészeteit. Fejünk felett óra kattog. Az idő meg-megáll. Mire a hely szelleme a hordókban horkolni kezd, már paplan alól halljuk, ahogy beoson a másnap a poncichternegyedben megbúvó panziónk ablakán.
Fertő, nyújtózó szálvesszők
Reggeli verőfényben úszik a fertői képeslaptáj. A sokarcú borvidék mediterrán részén kanyarog a busz (míg Brennbergbányán a paradicsom is alig érik be, itt kéttucatnyi orchideafaj virágzik), Fertőrákos, végállomás. Rövid séta a szipogó tavaszi esőben, mire a pincészethez érünk, Jandl Kálmán már vár. Csupa mosoly ember, a tekintetében poncichter huncutság, mozdulataiban szertartásos szakértelem. Veltelinire kékfrankos rozé, s aztán szép sorban, falat sajtok között egészen odáig kortyolgat a boranalfabéta, hogy: Jandl Missio. És akkor elkapja a pátosz, mintha minden érzékkel egyszerre érezné, felfogná a szagokat, színeket, hangulatokat foltos rongyszőnyeggé szövő szinesztéziát. Egyszer s mindenkorra sutba vágja a savas soproni kékfrankosról rögzült sztereotípiát. Kóstoló után a dűlőkre megyünk. Szikrázó fényben nyújtóznak a szálvesszők, s ahogy az ember ott áll, elnézi a festői Fertő-tájat, a szőke nádast, elfelejti, az Alpok közelségét, és saját bőrén érzi, miért hallotta az előbb: a fertői dűlők mikroklímája néhol aszúszüretre is alkalmas szubmediterrán.
Alig néhány óra múlva már pohárban a bizonyíték; a Vincellér-ház pincéjében Molnár Tibor büszkeségét, a német desszertborversenyt nyert, mézédes késői zenitet cuppogtatjuk. Molnár Tibor nagy mesélő, szavainak íze van, derűje átjárja, felemeli hallgatóját.
Napnyugta aztán a dűlők felett, a Sörházdombi kilátó magaslatán. A Schneeberg gerincén megbicsakló alkonyat; a zenitbe zárt hangulat Sopron felett, ahogy elterül, s aztán elszunnyad. Késő este vacsora, s még néhány korty Perkovátz Tamásnál, a városi polgárság doyenjénél a Perkovátz-ház Daruka termében – a hely szelleme hajnalig velünk marad.
Enikő serényen sepreget
Ismeretlen ösvényen indultam, a szívem diktálta az iramot – írja magáról Luka Enikő, aki huszonévesen egyedül vette a vállára korán elhunyt borász édesapja, Luka József örökségét. Néhány év telt csak el; részben osztrák borszakértőjének is köszönhető, hogy mára csúcsborokat palackoz. Azúrkék vasárnap délelőtt, Enikő serényen sepreget, és az éppen elkészült fertőrákosi pincészet teraszán kóstolgatunk, szőke hajútól a sötét hajú borokig.
A friss vakolat illata. A poharakat szépen átszűri a nap. Sopron arca ez is; a pillanat olajos, kerek, mint a válogatott kékfrankosban a sav, a tannin és az alkohol.