Szigeti Tell Vilmos szamurájkarddal

Eső előtti, még szép este, az időjósok ijesztgetése ellenére telített széksorok, profi színpadfedés. Ebbe a fekete arénába, amelyet erősítő-végfokok ledjei világítanak, s amely már kezdés előtt ontja magából a füstöt, bárki kiléphetne. Akár a Stones is, vagy valamelyik tiszavirág-musical csapata. Hát nem, az épp százötven éve viruló életművű Giacomo Puccini érkezik első nagy sikere, a Manon Lescaut hangjaival. Hogy „képeivel” is, azt nem merném állítani.

Vagy mondanivalót fedne fel, vagy szegénységet el a szüntelen füst. Eleinte még reméljük, hogy Szergej Maszlobojscsikov rendezői autonómiája nem jelenti a darabtól való teljes függetlenedést, ugyanis a Manoné se Prévost regényében, se Illica librettójában, és ami a leglényegesebb, Puccini partitúrájában sem misztikus történet.
Erdőtűz sincs benne, hogy enynyit füstölögjön – a debreceni társulat produkciójában meg díszlet nincs. Azt, ami nincs, ki hinné, szintén Maszlobojscsikov tervezte. Egy gigantikus parabolatükör és néhány kocsizó ácsolat kaleidoszkopikus variálása jelenti a kulisszát egy érzelmes cselekményhez, amely, mondom, amúgy is annyira lapos, hogy elmondását kéne segíteni minden lehetséges eszközzel, nem lecsupaszítani a satnya szkeletont. (És ez a csontváz mintha színházi nélkülözésről is vallana.)
Manon szereti a pénzt és Des Grieux-t, de mivel ez így szerelmi háromszög, nyomorultul kell meghalniuk. Ennyi a tartalom, a belső úgynevezett fordulatokat csak Puccini virtuóz kompozítori hajlama festi bámulatosra. Próbálnánk úgy ezer-párszázan tartalmasan szórakozni, ezért biztos mások is törik a fejüket, hogy tehetnénk érthetővé Des Grieux Chaplin-járását, amelyet a Diáktól tanul el. Vagy az első felvonás másik rejtélyét, a szamurájkarddal tellvilmoskodó lovagot, aki az épp megpillantott Manon fejéről is lehasítaná (?!) a zöldalmát. Ismerem Puccini művét, tudom hová tenni Tellt (még Rossinit is), láttam szamurájt Japánban, mégse rekonstruálhatom az ukrán rendező gondolatmenetét.
Mielőtt nézőtársaimmal nekibúsulnánk saját absztrahációs gyengeségünk miatt, jelezzük: tán fordítva ül a lovon Maszlobojscsikov. Nem az ázsiai tenor szerződtetése volt-e előbb, s rákalapálták szegény Manont? Csakhogy kevés olyan művet tudnék felsorolni, amely keleti harcművésszel a közepén emelhető el…
Olyat meg legkevésbé sem, amely a negyedik felvonásra ily különlegesen sivatagosodik el: Puccini csak két főszereplőjét helyezi a képbe, étlen-szomjan vánszorognak a porban. Mintha a végére, a koncentrált tragikum idejére megtermékenyülne a rendezői képzelet: Manon e hosszas duettet szoborrá merevedve, egy talapzaton tölti. Ebben van valami szép, a hősnő már nincs itt, szinte nem is él – de mit keres épp egy talapzaton, s ha már, akkor miért száll le róla? Az utolsó pillanat hasonlóképp fonák: e kiszenvedett nő már túl a világ gyötrelmein gyermeki kajánsággal lóbázza cipőtlen lábát a vízben, hívja át a boldog túlpartra szerelmesét. Aztán meg lefordul, és a nagy körtepsi mint tengerfenék nyeli el…
Az olasz címszereplő, Annalisa Carbonara e fenti zavarórepülések dacára is elegendő hitellel, vonzó személyiséggel van jelen: ha már játszani nem volt módja Manont, legalább jól énekli el. Lovagja, az egyszerre merev és bizonytalan Tae Sung Jung a debreceni produkció egyetlen Des Grieux-je, ám a premier óta sem tudta pontosan elsajátítani szólamának első perceit. Ezen is túltennénk magunkat, ha figurája nem volna végletesen egysíkú. Antihőst látunk, akibe a kutya se szeretne bele, pláne, hogy koldusszegény, s ráadásul még Mario del Monaco lemezeit hallgathatja szakmányban, mert ki nem írt zokogásokban a verhetetlen mesternek új követője támadt. Matériája akár még alkalmas is volna, de nem minden a hang – aki ott volt, nagyon megtanulta ezt.
Viszont kellemes Haja Zsolt baritenor Lescaut-ja: élettel teli, ruganyos, olaszos alakítás, még ha a csúcsok fedése az előírthoz képest fél fachhal slankabb hangkarakter miatt nem is megoldott. Jekl László az adóbérlő szerepében ugyancsak szépen, érett basszussal teljesít.
És hátra van még egy talány. A karmestert elnézve első vonalú operaházba vitt minket a jó sors. Kocsár Balázst biztosan érdemes figyelni a színpadról, pontos és gondos, világos. A nézőtérről pedig páratlan eleganciája tűnik fel: szinte halljuk, ahogy megszólal a pálca… Mégsem az szól ezúttal, amit a zeneigazgató rajzol. A debreceni szimfonikus együttes nagy, de szőrös és széteső, az alulméretezett énekkar pedig szálanként hallik, sajnos. Pedig tavaszi volt a premier – ha csak nem ez a távolság maga az ok, mint azt már máskor, máshol is nemegyszer megfigyelhettük. És nyilván a hangosítás, amely egy ekkora fedetlen nézőtéren elkerülhetetlen, viszont énekesekről és zenekarról retusált képet adhat csak.
Nem szeretnék méltánytalan lenni, ezért a végére még felidézem a produkció egy érdekes pillanatát. A száműzetés csak Manonra vonatkozik: a partitúrában jelzett többi kurtizán mind ő, és férfiak velefényképezkedéséből sejthető, hány neve, élete volt. Ehhez joga van a rendezőnek, de innen megcsavarja az egész sztorit, Manon eddigi teljes élethazugsága láttán Des Grieux biztos nem tartana vele a halálba… Maszlobojscsikov vélhetőleg érti és szereti e nagyfüstű rendezést. Mi megmaradnánk inkább a mű és a margitszigeti nyáresték szeretete mellett.
(Puccini: Manon Lescaut, Margitszigeti Szabadtéri Színpad, 2008. augusztus 8., 20.30 óra.)