Szolovka dómja

Le tudjuk-e, le merjük-e írni az egész ocsmányságot, amelyben éltünk (s amely egyébként nincs valami messze mai állapotunktól)? Mert ha ezt az ocsmányságot nem ítéljük el, nem leplezzük le egyértelműen, akkor abból megint csak hazugság sül ki. Éppen azért merem állítani, hogy a harmincas, negyvenes, ötvenes években nálunk nem volt irodalom. Mert az igazság maradéktalan föltárása nélkül nincs irodalom.”
Szolzsenyicin szavai ezek A Gulag szigetvilág Szabadság – szájkosárral című fejezetéből. Kulcsot jelentenek személyiségéhez, esztétikájához és ahhoz, mi táplálta benne azt a mély hitet, amelynek lényege, hogy az igazság nem maradhat elmondatlan. Könyvét azoknak ajánlotta, „akik nem éltek addig, hogy ezeket elmondhassák”. Kétszázhuszonhét nevet sorol föl az előszóban, akiknek köszönetet mond azokért az információkért, történetekért, amelyek könyvében szerepelnek. A huszadik század krónikása volt, amely a tudományos felfedezések mennyiségénél csak egyvalamiben volt gazdagabb: emberek millióinak szenvedésében. Szolzsenyicin talán a legtöbbet tette azért, hogy a kommunista eszme hangzatosságai okozta zűrzavarból kihallatsszon a szenvedő milliók sírása. S hogy a szebb jövő falanxvárosainak porózus díszletei mögött kirajzolódhasson a leginkább a rettenetességében gigantikus szovjet valóság.
Az életmű, amelyet hátrahagyott, akkor is kulcsjelentőségű lenne, ha Szolzsenyicin számos társával egyetemben ostromolta volna meg a hallgatás falát. Azért jegyezzük meg, voltak társak, voltak előzmények. Hadd utaljunk itt most csak a Szolzsenyicin által is többször említett Varlam Salamov Kolimai elbeszéléseire, amelyek már 1966-ban megjelentek nyugaton.
De valahogyan úgy adódott, hogy ha voltak is leleplező erejű művek a sztálinizmusról – gulágot megjárt fogolytársak memoárjai, akik kijutottak végül nyugatra, vagy kijuttatták kéziratukat, írók, újságírók, történészek munkái, amelyek a volt rabok vagy barátaik, családtagjaik beszámolóinak analízisén nyugvó számadások voltak –, olyan részletes beszámoló a szovjet valóságról, mint amilyet Szolzsenyicin adott közre A Gulag szigetvilággal, 1973-ig nem született. Egy önmagát demokratikus rendszernek nevező huszadik századi rabszolgatartó társadalom képét rajzolta meg a világ számára. Szolzsenyicin Gulagja után komoly ember többé nem beszélhetett holmi „visszaélésekről”, netán „a személyi kultusz túlkapásairól”, „a sztálinizmus hibáiról” vagy éppen a „jó Leninről” és a „rossz Sztálinról”. Egy bűnös, embernyomorító rendszer mutatkozott meg művében, kétségbevonhatatlanul bizonyítva a kommunista eszme teljes csődjét gazdaságilag és morálisan egyaránt. S csak úgy mellesleg tárta föl az emberi lélek sötét bugyrait, például akkor, amikor pontokba szedve mutatta be a sztálini kihallgatási módszerek egész skáláját a pszichológiai ráhatástól kezdve a zsaroláson át a fizikai gyötrésig. Az elmesélt és néha iróniával, máskor fölháborodással vagy együttérzéssel kommentált történetek mindegyikéről érezzük, hogy írói fantázia ilyeneket ebben a mennyiségben nem tud kitalálni. Egy többgyermekes asszonynak meghal a férje, és ő a gyerekei miatt nem adja le abban a hónapban a férje után még fölvett kenyérjegyet. Öt évet kap ezért a „bűnért”. Egy agronómust 1937-ben azért ítéltek halálra, mert hibát követett el a kolhoz vetőmagjának analízisében. Egy ivanovói parasztlegény kicsit felöntött a garatra, és bottal végighúzott a rendőr lovának farán. Halálra ítélték őt is. Egy Tánya Chodkevics nevű költőnő ezért a két sorért: „Imádkozzál, szabad, de csak / Isten hallja meg, ne más!” tíz évet kapott. Felfoghatatlan az emberi agy számára, ami a Szovjetunióban a gulágot működtető erők utasítására történt. Ezzel kapcsolatban írja Szolzsenyicin: „azt képzeljük, hogy a halálos ítélet csak néhány balszerencsétől sújtott ember osztályrésze.
*
Valahogy abban az ösztönös hiedelemben ringatjuk magunkat, hogy mi sohasem juthatunk a siralomcellába, hogy ehhez vagy igen nagy bűnt kell elkövetni, vagy magasan a köznapi felett álló életet kell élni.” Az állampolgárai ellen hadat viselő rendszer lényegéről beszél itt: arról, hogy az egyes ember mindaddig képtelen fölfogni, hogy ő is bármikor a gyilkos gépezet fogaskerekei közé kerülhet semmiért, amíg nem kerül rá a sor.
Minden aberrációt kiélhettek a hatalom birtokosai és működtetői, míg el nem érte őket ugyanez a hatalom. Egy letartóztatott asszonyt, akit nem sikerült megzsarolni, azzal fenyegettek, s törtek végül meg, hogy lányát szifiliszesek közé zárják, ha nem írja alá a bűnösségéről szóló jegyzőkönyvet. A kihallgatást nemegyszer nők vezették. Akármilyenek persze nem voltak alkalmasak a feladatra. Egyikük meztelenre vetkőzött a fogoly előtt, úgy próbálta kicsikarni belőle a vád elismerését. Ezek a tisztek bármit megengedhettek maguknak, amivel kibillentették a foglyot lelki egyensúlyából.
Szolzsenyicin Gulag szigetvilága a dokumentum erejével hatott, leírásai kétségbevonhatatlanok voltak, fejtegetéseit átjárta a szenvedély, és éppen ez az elvett és tönkretett életek miatt fölkorbácsolódott szenvedély az, ami ma is megcsapja az olvasót könyvének lapjairól. Miképpen mások is, a cári Oroszország börtönviszonyait nemegyszer összevetette a szovjet gulágon uralkodó viszonyokkal, és úgy találta, hogy a cárizmus idején mind a börtönök, mind a kényszermunka rendszere sokkal humánusabb alapokon nyugodott, mint amilyet a szovjet valóság kitermelt magából. Dosztojevszkij idején, olvashatjuk A Gulag szigetvilágban, a nyári munkanap nyolcórás volt, s ebbe beleszámított a munkaterületre való oda- és visszamenetel is. Salamov szerint Kolimán nemegyszer tizenhat órás munkanapban dolgoztatták a foglyokat, Szolzsenyicin tizenhárom órás munkanapról ír. Mint megjegyzi, gyakran előfordult, hogy mínusz ötven fokban is kihajtották a foglyokat a munkaterületre, amikor elvileg nem dolgoztathatták volna őket. „Az omszki fegyház, ahol Dosztojevszkij raboskodott, valósággal a lusták paradicsoma volt” – írja Szolzsenyicin keserűen.
Az a legmegdöbbentőbb A Gulag szigetvilágban, hogy írójának miként volt ereje rendszerezni azt a tudást, azokat az ismereteket – mert hiszen ebben is első ez a könyv –, amelyek a szó szoros értelmében az életébe hatoltak. Vérző élményeket nagyon nehéz elemzéshez használt kémcsövekbe töltögetni. Olyan krónikás ő, akit alighanem az tartott életben mérhetetlen szenvedései közepette, hogy mindaz, amin keresztül kellett mennie milliókkal egyetemben, ha rajta múlik, ha ad neki erőt hozzá a Teremtő, nem marad rejtve a világ előtt. „Bár szorongó szívvel, mégis éveken át tartózkodtam ennek a már kész könyvnek a kinyomtatásától: a még élők iránti kötelesség lehúzta a mérleget a holtak iránti kötelességgel szemben. Most azonban, hogy az állambiztonság úgyis elkobozta ezt a könyvet, nem maradt más választásom, mint hogy haladéktalanul közzétegyem.” Ez olvasható a Gulag-könyv első oldalán (amely a Nyugatra juttatott példány kiadása) 1973. szeptemberi dátummal.
A homo moralis kategóriái ezek: kötelesség az élőkkel és kötelesség a holtakkal szemben. Szolzsenyicint olvasva nem jut eszünkbe egy pillanatra sem, hogy vajon van-e értelme az írásnak. Nemcsak az emberi szenvedést mutatta föl, hanem az okokat is megjelölte. A Gulag szigetvilág elolvasása után nincs mentség a világ legembertelenebb társadalmának működtetői számára. És nincs homályosítás, nincs lehetőség ködösítésre. Szolzsenyicin esetek tucatjával illusztrálja minden állítását, a letartóztatott és elhurcolt foglyok több száz történetét névvel említi (!), s csak bizonyos esetekben, személyiségvédelmi okokból használ kezdőbetűket. Több mint ezeroldalas művének minden lapján történetek sorakoznak, állati sorba taszított férfiak és nők rettenetes szenvedéseinek vagyunk tanúi. A Gulag szigetvilág nem könnyű olvasmány. És az író nem elégedett meg a bemutatással. Kereste a racionalizmust az irracionálisban, és egyike azoknak, akik a leghatásosabban tudták bizonyítani, hogy a gulágnak semmiféle „átnevelő” jellege nem volt, a gulágbirodalom hatalmas arányainak és több évtizedes működtetésének alapvetően gazdasági okai voltak. A magát gazdaságilag megszervezni évtizedeken át sem képes társadalom az egyenlőséget hirdető kommunista eszme mögé bújva rabokká tette állampolgárait, hogy úgymond „eredményeket” tudjon fölmutatni. De hát miféle eredményei lehetnek egy államnak, amely több évtizeden keresztül milliókat tart rabszolgasorban? Baloldali körökben ma is szokás mentegetni a gulágot a második világháború hadi kiadásaival, de arra nem adnak feleletet ezek az elemzők, hogy akkor miért is kellett közvetlenül már az októberi forradalom után, 1918-ban munkatáborokat létrehozni, nemhogy a „jó Lenin” tudtával, hanem éppenséggel javaslatára. (Történészek szerint egyébként ő használta ekkortájt először a mai értelemben vett „koncentrációs tábor” kifejezést.) És ha a gulág célja valóban a hadi kiadások előteremtése volt (nem mintha ez mentség lenne), akkor miért is működött a gulágrendszer több mint négy évtizeden át? Nicolas Werth és munkatársainak kutatásai szerint a Sztálin utáni gulág állománya 900 ezer körül állapodott meg az ötvenes évek végén, a hatvanas évek (!) elején.
Kurilko lovászmester a Szoloveckij-szigeteken – ahol a XV. században alapított híres kolostor működött – létesített munkatáborban ezekkel a szavakkal fogadta a zsákba öltöztetett foglyokat: „Szolovka földjére ügyész még nem tette be a lábát! … Nem azért jöttetek ide, hogy megjavítsunk benneteket! Aki púpos, azt nem lehet kiegyenesíteni! Itt minálunk ez a rend: ha azt mondom: föl, akkor fölállsz, ha azt mondom, feküdj, akkor lefekszel! Haza pedig ilyen leveleket írunk: élek, virulok, minden rendben!” A karcereket a szolovkai dómban alakították ki. (Hol máshol?)
Érdemes megjegyeznünk, hogy a kommunista szimpatizáns G. B. Shaw a legnagyobb elismerés hangján írt a szovjet átnevelőtáborokról. 1932-ben, az ukrajnai éhínség idején a Szovjetunióban tett látogatása után gyalázatos nyilatkozatokban dicsőítette a szovjet rendszert. És ne gondoljuk, hogy mindenki megtéveszthető volt, mert a mi Márai Sándorunk sem volt megtéveszthető. Egész sor publicisztikai írása foglalkozik a szovjet valósággal, többek között G. B. Shaw is megkapja tőle a magáét.
Hogyan kezdődött a borzalom? Szolzsenyicin beszámolója szerint Szolovkán 1923-ban mindössze húsz–negyven csekista felügyelte azt a fogolytábort, ahol akkor még csak kétezer embert dolgoztattak. 1928-ra a számuk 60 ezerre nőtt.
A gulág fénykorának számító 1953-as év elején 2750000 rab sínylődött ötszáz telepen, hatvan nagy fegyintézetben és tizenöt „különleges rendszerű” táborban – ez utóbbiak a belügyminiszter 1948-as titkos utasítására készültek, és főként „különlegesen veszélyes” politikaiakat tartottak fogva bennük. Gyakorlatilag haláltáborokként működtek. A gulágrendszertől elválaszthatatlan úgynevezett „különleges telepesek” szintén 1953-ban voltak a legtöbben: 2753000 deportált ember élt és dolgozott szoros felügyelet mellett fakitermeléseken és egyéb munkákon. Szolzsenyicin idézi Naftalij Frenkel, a kor ideológusának mondását: „A fogolyból mindent ki kell préselni az első három hónap alatt. Aztán többé nem érdekel bennünket!”
A Spiegel interjút készített Szolzsenyicinnel 2007 nyarán, amelyben a riporter, megemlítve Putyin elnök ismert KGB-s múltját, megkérdezte az írót, hogyan lehetséges, hogy tőle elfogadott egy magas állami kitüntetést, holott a korábbi elnököktől (Gorbacsovtól, illetve Jelcintől) nem vette át a neki ítélt díjakat. Szolzsenyicin válaszában megjegyezte, hogy Putyin valóban a titkosszolgálatnál, de nem vallatótisztként dolgozott, és munkatábort sem irányított. Majd még azt is hozzátette, hogy noha az idősebb Bush CIA-főnök volt, tőle ezt senki sem veszi zokon. Meglehet, nem ilyen választ vártunk volna egy antikommunista idoltól, de Szolzsenyicin válaszát csak Oroszország felől, az orosz fejlődés fölvett fonala felől tudjuk megérteni.
Mind Gorbacsovot, mind Jelcint illetően Szolzsenyicin kritikája azoknak az elnököknek szól, akik nem voltak képesek fölvirágoztatni az országot. Putyint, úgy tűnik, kiemelte ebből a sorból. Úgy értékelte, hogy Putyin idején Oroszország, ha nem is egy csapásra, de fokozatosan megerősödött. Az orosz megújulás mindig is mélyen érdekelte Szolzsenyicint, emlékezzünk csak az 1990-ben írt (nálunk mindössze egy évvel később megjelentetett) Hogyan mentsük meg Oroszországot? című röpiratára. A Szolzsenyicin ravatalához ruganyos léptekkel és hatalmas vörös rózsacsokorral közeledő Putyin is igen jól tudja, ki volt Szolzsenyicin, mit jelent ő az orosz népnek, annak az orosz megújulásnak, amelyről nekünk meglehet a különvéleményünk, de egy biztos: a mai Oroszország, miközben ezer szál köti szerencsétlen, hét évtizedes kommunista múltjához, hagyományai forrásának nem a Szovjetuniót, hanem az 1917 előtti orosz valóságot szeretné tekinteni. Végül is nem rossz stratégia, az pedig más kérdés, hogy egy ország múltja és hagyományai létezhetnek-e ennyire külön entitásokként, azaz elszigetelhetők-e ennyire egymástól. De ez már az ő problémájuk, és csak remélni tudjuk, hogy sosem lesz a miénk.
Nincs többé köztünk. Hajtsuk mélyre a fejünket Szolzsenyicin és a hozzá hasonló milliók szenvedései előtt. És hajtsuk meg a fejünket az író előtt, aki korának krónikásává szegődött, s az egész világgal megosztotta a szovjet rendszer évtizedekig elleplezett működésének rettentő titkait. Mert lehet húzogatni az orrunkat, és elmélkedni azon, hogy vajon tényleg nagy író volt-e Szolzsenyicin, vagy csak a tizenkilencedik századi nagy regényformák hozott anyagából dolgozott. Lehet méricskélni másokhoz, bizonygatni, voltak nála nagyobbak, formailag jelentősebbek, lehet mérlegelni az egy kiló tollat meg az egy kiló vasat, és vakargatni az állunkat, hogy tulajdonképpen melyik is az impozánsabb, a vas-e vagy a toll, csak egyről nem feledkezhetünk meg. Arról, hogy meddő marad az esztétika, ha ellenáll a huszadik századi politikai irodalom legnagyobbjai – egy Orwell, egy Koestler, egy Szolzsenyicin – igazságkereső szenvedélyének.