Szolzsenyicin végső utazása

Tegnap hajnalra már nem akadt Magyarország határain túl közszolgálati vagy kereskedelmi adó, amelyből a néző vagy hallgató nem értesülhetett volna arról, hogy 89 éves korában szívelégtelenségben elhunyt Alekszandr Szolzsenyicin, akitől száz- és százmilliók ismerték meg a kommunizmus gondosan rejtegetett borzalmát, a tömeggyilkos Gulag szigetvilágot. Reggel nyolckor azonban a közszolgálati MR-1 Kossuth rádió a hírről még nem számolt be. Ekkor a rádió honlapján a nagy orosz író halálának szintén nyoma sem volt, ellentétben azzal a hírrel, amelyből kiderült, hogy „veszélyben a gyúrói gyurgyalagok”. Miközben a szlovák, a cseh, az osztrák közszolgálat és természetesen a BBC internetes honlapja vezető hírként tálalta annak az embernek a halálát, aki még a „haladó” emberek többségének szemében is egyszer s mindenkorra diszkreditálta a Szovjetuniót és a szovjet tömböt.
Feltételezhetően első „blikkre”, „zsigerből” a budapesti közszolgálati rádió hírszerkesztőinek éppen annyira kevéssé fontos hírről volt szó, mint az, amelyet 2006 őszén szintén nem vettek észre, de azt tartósan: nevezetesen a Magyar Rádió vérben úszó udvarát, ahol a Gyurcsány-kormány azonosítatlan pribékjei kínozták és verték az oda begyűjtötteket. Ahol Szolzsenyicin is otthon érezte volna magát, mint nyolc évet ült egykori „zek”, azaz Gulag-elítélt, egyebek között barátjával, Rózsás Jánossal együtt raboskodva.
Szolzsenyicin 1970-ben kapott irodalmi Nobel-díjat az 1962-ben, a hruscsovi olvadás idején Oroszországban kiadott Ivan Gyeniszovics egy napja című kisregényéért, amelynek magyarországi megjelenése a Nagyvilágban az akkori idők legnagyobb politikai-irodalmi szenzációja volt. A Nobel-díj odaítélése „nem tett jót” a sokat szenvedett írónak: kizárták a szovjet írók egyesületéből, majd letartóztatták, hazaárulással vádolták, és 1974-ben – a Gulag szigetvilág 1973-as párizsi megjelenésére adott válaszként – száműzték. A kommunista médiacenzúra által lefedett országokon kívül az egész világ lélegzet-visszafojtva lehetett tanúja annak, ahogyan a repülőút után Szolzsenyicin elsőnek Heinrich Böll, a Nobel-díjas német író, a PEN Klub akkori elnökének otthonába érkezett, és a két, ideológiailag egymástól oly távol álló ember kezet rázott egymással.
De Szolzsenyicin nyugaton is egyfajta kellemetlen bögöly maradt a politikusok szemében: miután az amerikai Vermont állam egy kis nyugodt „falucskájában”, Cavendishben telepedett le, a Harvard Egyetem évnyitóján elmondott beszédében a nyugati világnak a kommunizmussal, de saját magával szemben mutatott morális gyávaságát és akaratgyengeségét is ostorozta. Nem érezte jól magát akkor sem, amikor 1994-ben visszatért hazájába, de – és ezt érezte élete nagy jutalmának – Vlagyimir Putyin elnöki éveiben végre megnyugodhatott: úgy látta, a keménykezű vezető alatt Oroszország rohamosan erősödik, és vége szakadt az országot idegen és belföldi tolvajoknak, oligarcháknak kiszolgáltató, szégyenletes korszaknak, amelyet Jelcin alkoholizmusa és gyengesége tett lehetővé. A megbecsülés kölcsönös volt: a ma miniszterelnök Putyin otthonában látogatta meg a Moszkva peremvárosában élő Szolzsenyicint és feleségét, Natalját.
A múlt században a világ sorsára talán legnagyobb befolyást gyakorló írót sokan támadták – élete utolsó éveiben is: különösen az oroszok és a zsidók több évszázados kapcsolatát leíró kötete miatt nemegyszer antiszemitának bélyegezték. Támadói bére már most is a névtelenség. Szolzsenyiciné pedig a felejthetetlenség.