Ez utóbbi szerkesztőségi véleménnyel kezdődik a 168 Óra múlt heti számában az Adós, fizess! című riport, amelyet Lampé Ágnes vetett papírra. Az első kettőre csupán a kísérletezés miatt volt szükség. Azért, mert érdemes kipróbálni, milyen meghökkentő eredményre jutunk, ha a magyar jelzőt zsidó, skót, örmény, arab, cigány stb. jelzővel helyettesítjük. Egyértelművé válik, hogy Lampé Ágnes riportja rasszista és gyűlöletkeltő.
A 168 Óra riporternője pénzbehajtó portyára indult „két kopaszra borotvált, hónaljtól csuklóig tetovált, napszemüveges, kigyúrt férfiemberrel”. Pólóban, farmerben, ahogy kell – teszi hozzá az újságírónő, aki másokkal szemben érzékelhetően elalélt „Krisztián és Roli” látványától. Másokkal szemben, akik viszont félnek tőlük, derül ki a riportból: „Melyikünket viszitek el? – torpan meg az utcán az adós édesanyja, amint félkész családi házuk elé parkolunk a lelakott fekete BMW-vel. (…) – Félünk mi mindenkitől. A fiam is megijed maguktól.
Mármint Krisztiántól és Rolitól, akik évek óta adósságbehajtanak. A legváratlanabb pillanatban jelennek meg munkahelyen, otthon, rokonnál, baráti összejövetelen. Így gyakorolnak »lelki nyomást« azokra, akiknél a levelezés, az ügyvédi felszólítás és a személyes egyezkedések már sorra bebuktak (sic!). Mert ha Krisztiánék kézbesítik a tartozás elismeréséről szóló dokumentumot, az »ügyfél« a látvány hatására beismer, átvesz és aláír.”
Krisztián és Roli, a 168 Óra hősei tehát az adósság áldásaiban fürdőző, hitvány magyarokat fenyítik meg megrendelésre. „Komótosan száll ki a két szekrény a limuzinból, terpeszléptekkel indulnak el” – csodálja őket a riporter, aki velük együtt vesz részt az akcióban. Csengetésükre egy férfi nyit ajtót, feltehetően egy alattomos magyar, hiszen azt kéri a szekrényektől, hogy később menjenek vissza. A szekrényeket azonban nem akármilyen fából faragták, nem lehet őket átverni. „Krisztián előkapja mobilját, s jelent a főnöknek, lehet, hogy balhé lesz, talán most hívja a verőlegényeit. Feszült percek. Roli az övtáskájában izzítja a magnót titkos felvételhez” – tudósít az esemény pillanatairól a riporter. Kisvártatva maga az adós, azaz a ház ura is megjelenik. Bekíséri a csapatot tágas nappalijába, ahol kávéval, üdítővel kínálja a megjelenteket, amihez rögtön tegyük hozzá, azért, mert a magyar tolakodó és udvariatlan. Roli – avat be bennünket Lampé Ágnes – nem a szavak embere, ő inkább a „jelentőséget adja a párbeszédhez”. Krisztiánnal pedig nem lehet bratyizni, észnél van, a felkínált frissítőket élből visszautasítja. Ehelyett lassan és tagoltan, hogy mindenki megértse, és a riporter is le tudja jegyezni, azt mondja: „Nem. Inkább a tárgyra térünk. (…) Van itt ez a másfél milliós tartozás, kezdeni kéne vele valamit.” A ravaszdi gazda azonban ahelyett, hogy korrekten rendezni kezdené tartozását, inkább szét akarja zilálni a kialakuló rendet: „Tegeződjünk, haverok vagyunk, nem? – hadarja. – Cigit?” – közvetít bennünket szó szerint az elhangzottakról Lampé, s szinte látszik, hogyan roppan össze a rajtakapott magyarja. Roli továbbra sem szól egy szót sem, Krisztián pedig maga a kőszikla. „A válasz megint: nem” – tudósít a riporter, a levegőben egyre nagyobb a feszültség. Ezután váratlanul vége a drámának, s felpörögnek az események. Az építőiparban tevékenykedő, hitvány kis magyar ezután be- és elismer, majd az adósság kifizetéséről mindent megígér és aláír a szekrényeknek.
A Krisztiánra és Rolira feszülő pólóingektől elaléló riporternő az egyik ámulatból a másikba esik, amikor elhagyják a helyszínt. „A kocsiban csend, megkönynyebbülnek a fiúk” – tudatja velünk Lampé Ágnes, hogy micsoda hatalmas erők dolgoznak a magyarokat rendre szoktató szekrények lelkében. Kettejük munkája komoly és izgalmas, a melónak se eleje, se vége. „Hosszú volt a nap. Reggel óta ez a harmadik állomásunk. Az elsőn az igazgató helyett a recepciós, a másodikon a kisvállalkozó helyett az édesanyja ismerte el a tartozást Krisztiánnak” – világít rá a 168 Óra, hogy a magyarok egyre nagyobb számban térnek a züllés útjára. A lelakott fekete BMW-ben beszélgetés kezdődik az izgatott riporterrel, amelyből kiderül, hogy a szegénynél a gazdag magyarok sokkal züllöttebbek. Krisztián például így látja a helyzetet: „A kispénzűek fizetnének, ha tudnának. A milliomosok a legkisebb tartozást sem rendezik. Ha kell, becsődöltetik a kft.-t, és köddé válnak. Volt egy nagy pénzszállító cég, amely százmilliós tartozással zárt be. Nem lehetett mit tenni. A pénz beépült olajba, kábszerbe, wellness-szállóba.” Azután Roli sem türtőzteti tovább magát, mondanivalóját némi öniróniával fűszerezi: „Megesik: a fazon annyira meglepődik rajtunk, hogy haragudni is elfelejt. Máskor meg támadásnak veszi, hogy két ilyen kangorilla jelenik meg nála.”
Lampé Ágnes ekkor döbben rá az események nyitjára, a „behajtás tiszta pszichológia”, állapítja meg. S hogy valóban üstökénél fogva ragadta meg és rángatta elő az igazságot, azt megerősíti neki Krisztián és Roli főnöke is. A modorosságot sem nélkülöző Cattani nevű Magánnyomozó Iroda vezetője, Bogdán Tamás kiböki neki, hogy melyik módszertől ijed a bűnös. „Ha két rossz arcú, tetovált, megtermett srác gengszteresen megjelenik az adós munkahelyén, vagy este becsenget a lakásán, annak hatása van” – mondja, miből tanul a magyar. „És ez a lényeg. A presszionálás. A »kemény behajtás«” – vonja le ünnepélyesen a következtetést Lampé Ágnes, akinek azonban lapja számos cikke foglalkozott már a Magyar Gárdával, és támadta meg azt az általa okozott pszichés hatás miatt. Pedig lényegesek a hasonló mozzanatok. Mindkét esetben vitathatatlan például az állam erőszak-monopóliumának hangsúlyossága. A törvényesség betartása sem kérdés, sem itt, sem ott. A gárda és a riportban szereplő behajtók is a valamilyen okból kiszolgáltatott emberek érdekeit védik, oly módon, hogy formális eszközökkel lépnek fel érdekükben, azaz demonstrálnak. Azaz, ha a kölcsönadott pénzüket jogosan
visszakövetelők által megrendelt „pólóinges szekrényeket” szeretni lehet, akkor a puszta létezésükben kiszolgáltatottak segítségére siető Magyar Gárdától sem szabadna rettegni, vagy elhitetni róluk, hogy rettegni kell tőlük. Márpedig a 168 Óra ezt teszi.
A riportban újabb helyszín következik, ahol a riporternő jóvoltából újabb adatokat tudhatunk meg a magyarok hibáiról és a hibás magyarokról. Felfalusi Péter vezérigazgatót nem izgathatja túlságosan a hazai nyelvtörvény, cégének az Intrum Justitia elnevezést kölcsönözte. A magyar bűnökről a fővárosi parkolási ügyek behajtását is végző vállalat sokat tud. „A cég a lakossági behajtási ügyek negyven százalékát viszi, 70-80 ezer új ügyet bonyolít le havonta. A telekommunikációban, a banki szektorban és közüzemben adósságkezelnek: gáz-, víz-, villanyszámla-elmaradásokat »szanálnak«. A kereskedelmi szektorban egy-egy kolléga három-ötszáz, a fogyasztóiban három-négyezer ügyet visz.” A képlet Felfalusi szerint viszonylag egyszerű: „A megbízó átad harmincmillió forintnyi követelést, a lényeg, hogy bejöjjön a pénz.” A megvalósítás azonban velünk, magyarokkal, sokkal nehezebb: „Az utolsó stáció az adós otthoni felkeresése. A munkatársak profik: volt APEH-ellenőrök, rendőrök, biztosítási ügynökök.” A vezérigazgató szavaiból nem derül ki munkatársainak faji, etnikai, nemzeti és vallási hovatartozása, csak nemükről szerezhetünk némi értesülést: „A harmaduk nő, mert jól érvelnek, meggyőző a fellépésük.” A vezérigazgató mindehhez sajnálkozva hozzáteszi: „sokat romlott a fizetési morál hazánkban. Az ügymennyiség tavaly a fogyasztói piacon bő másfélszeresére nőtt. A magyar adós mediterrán típus, vegyítve a gulyáskommunizmussal. Sikk nem fizetni. Trükk pedig van bőven.”
Lampé Ágnes a riportban egy szót sem pazarol a kilátástalan gazdasági és pénzügyi helyzetre, a hazai vállalkozások ellehetetlenülésére. Ellenben felvillanyozzák őt a magyarok transzcendens titkai, amelyek közül átnyújt egyet az olvasónak: „Ha valaki el akar tűnni a rendszerből, bemegy az anyjával az önkormányzathoz, és megváltoztatja mindkettejük nevét. Nincs az az isten, aki megtalálja.” Tényleg ökölbe szorul a kéz, vajon mit képzelnek a magyarok. Felfalusi közben sorolja és sorolja tenyérbemászó trükkjeinket, a mi pofánkról meg leég a bőr: „A fizetési kifogások kimeríthetetlenek. Ízelítőül néhány: elromlott a tizenötmilliós Merci turbója; leégett a ház a csekkekkel; minden tartozást rég kifizetett egy barna autóval érkező hölgynek; a hitelszerződésben olvasta, rokkantnyugdíjasként nem kell törlesztenie; az áruhitelre vett készülék nem működött, s egy héten belül el is lopták. S a nagy kedvenc: megszűnt a számlavezető bank fiókja, így azt hitte, a hitel is megszűnt.” S ha valaki még mindig nem ismert volna magára e hazában, a vezérigazgató után a 168 Óra riportere mintegy az orra alá dörgöli a ránk leginkább jellemző rasszjegyet: „Ötletes a magyar. Mindig talál kibúvót.” Az olvasóba egyszerre belehasít a felismerés, hogy a minden hájjal megkent népünk mennyi bajt hozott a világra.
Lelkiismeretlenségünkről Keresztesi László, a szintén jól csengő Invisible Protection adósságkezelő cég igazgatója sem mond ellent Lampé Ágnesnek: „A nagy behajtócégek ezreknek küldenek levelet. Hiába. Bár a nagy számok törvénye alapján jó páran fizetnek. Mert a felszólítás vagy a bírósági végzés a »rutinos versenyzőket« nem hatja meg. Egyszer egy adós azt kérdezte, melyik per miatt keresem. Huszonhat ügyben folyt ellene eljárás. Közben volt tizenhat nyaralója, négy luxusautója, a vagyonát már átíratta harmincöt másik cégbe, a nevén semmi sem volt. Így esély sincs visszaszerezni tőle a pénzt.”
Keresztesiből is ömlik a szó a magyarokról. „Leghúzósabb területnek” az építőipart nevezi meg, majd rátér arra, hogy saját cégét adósságbehajtó módszereinek gyakorlatában a mély humanizmus vezeti, ami, szögezzük le, nekünk, a kriminalizálódó magyarság szempontjából, megnyugtató. Más behajtók ugyanis nem enynyire humánusak: „A legkeményebb a »maffiajellegű«, amikor főleg ukrán akcentussal beszélő fiúk (sic!) végzik a behajtást. Itt nincs hivatalos megbízás, nincs szerződés, simán összeverik az adós famíliáját. Főként uzsorahitelnél alkalmazzák, hat-hét számjegyű összegeknél.” Lám, riporterünk ez esetben mennyire észnél van, milyen ügyesen tudja elkerülni a
rasszista ízű „ukrán maffiózó” szókapcsolatot. Nem ukránok tehát a maffiózók, hanem „ukrán akcentussal beszélő fiúk”, akik megverik az adósságukat eltagadni szándékozó, bűnöző magyar családokat.
Az igazgató végül csemegékkel is szolgál. Eszerint a magyar adósok találkozhatnak viccesebb megoldásokkal is a behajtásra, ilyen például a „beöltözős” módszer, ami import ugyan, de „rendkívül hatékony” – mondja Keresztesi László. „Egy venezuelai ügyvéd találta ki. Páran ördög-, állat- vagy másmilyen maskarába bújnak, és árnyékként követik az adóst. Énekelnek mellette, zenekarral vonulnak a háza elé. És ez csak a kezdet” – csigázza az igazgató Lampé Ágnest és rajta keresztül bennünket, Kodály és Bartók népét. De más is van: „Magyarországon történt, hogy egy behajtó srácot nem engedtek be az adós cég igazgatójához. Erre felvett egy »adós fizess!« feliratú pólót, s az előtérben megterített jó büdös pálpusztaival, ruszlival, hagymával, majd falatozni kezdett. Tette ezt pár napig, órákon át. Végül bebocsátották a vezérhez, aki fizetett” – meséli, amelyből kitetszik, hogy csak egy kis lelemény kell, és a válságát élő magyar élelmiszeripar előtt új dimenziók nyílnak. De figyeljünk tovább! „Hasonlóan hatékony az agresszív megfigyelés: négy-öt srác követi az adóst, és bármit csinál, ugyanazt teszik. Utánamennek a kocsmába, azt rendelik, amit ő, úgy isszák a fröccsöt, mint ő, követik a moziba, a boltba, mindenhová. Az idegeire mennek, de nem szólnak hozzá. Egy birkatürelmű adós három napig észre sem vette az akciót, ám a végén feladta” – sorolja Keresztesi a 168 Órának. A riporter ezután a magyar adósok viselkedéséről úgy tesz egy magvas megállapítást, hogy rögtön érezni lehet, Lampé Ágnes undorodik tőlük, lenézi azokat, de talán ki nem irtaná őket. „Az adósok mind egyéniségek” – állapítja meg, amelynek alátámasztásához Keresztesi igazgató újabb és újabb példát kutat fel agyában: „Van, aki pár ezer forint miatt öngyilkos akar lenni. De akadt fickó, aki mindent beismert, és bár tudott volna fizetni, nem tette, inkább évekre börtönbe vonult. A másik véglet, aki a telefont is a jogból felkészülve veszi fel, és közli: ha még egyszer felhívom, lecsukat zaklatásért.”
Nos, nagyjából-egészéből ennyi a 168 Óra riportja, a tanulságot mindenki vonja le maga. Majd készítsen mérleget, ki, mivel, mennyivel és miért tartozik. És persze eszébe ne jusson, hogy elszalassza törleszteni adósságát!
Szoboszlai Dominik
Szoboszlai gólpassza videón, és bepillantás az Ázsiába indult Liverpool különgépébe
