Nehéz megmondani, hány kínai él Oroszországban, de még tippelés esetén is komoly hibahatárral érdemes számolni. Vegyük a szélsőségeket. Orosz lapokban tavalyelőtt jelent meg az elemzés, hogy 2050-re az orosz lakosság fele kínai lesz. Máshol olvasható adat, hogy kettő-öt millió kínai él a közös határ orosz oldalán, miközben az egész orosz Távol-Kelet lakossága kevesebb, mint hétmillió fő. A másik adat hasonlóképp hihetetlen, ám érdemes komolyan venni. A 2002-es népszámlálás adatai szerint akkor 34 577 ember vallotta magát kínainak egész Oroszországban, köztük az a nagyjából húsz-huszonötezer is, akik Moszkvában élnek. Vlagyivosztok látványa azonban önmagáért beszél. A távol-keleti félmilliós nagyváros utcáin több a kínai árus, mint az orosz, a korábbi polgármester, Viktor Cserepkov pedig öt évvel ezelőtt úgy vélte, a kínai üzletemberek uralják az egész gigászi országrész gazdaságának harminc-negyven százalékát, míg a könnyűipar gyakorlatilag száz százaléka kínai kézben van. Egy beszédes szólásmondás szerint „ha Csita összes kínai lakója egyszerre távozna, a város hetven százalékának nem lenne nadrágja”. A kínai munkavállalók pedig folyamatosan özönlenek be a most megerősített 4300 kilométeres határon, az orosz cégeknek pedig egyik szemük sír, a másik nevet. Sírnak a kínai gazdasági erőfölény és a múlt dicsősége miatt, ám nevetnek, mert nekik munkáskéz kell, az orosz lakosság pedig nagy arányban távozik a zord keleti tartományokból. 2002-ben 6,6 millió embert számoltak össze az India nagyságú területen, akiknek nemzetiségi megoszlása ugyebár adatokkal kevéssé alátámasztható, de röviden azt lehet mondani, hogy igen nagy a kínai befolyás.
A nagy gond főként az az itteni oroszok számára, hogy Moszkva tényleg borzasztó messze van, a gazdasági kapcsolatok pedig inkább a kínaiakhoz, Koreához vagy Japánhoz fűzik az orosz cégeket. Szépen jellemzi az ottani állapotokat, hogy Vlagyivosztokban, Irkutszkban és Habarovszkban jobbkormányosok az autók, mivel azokat Japánból vásárolják, így – ellentétben a többi orosz térséggel – itt a bal oldali közlekedés dívik. A helyi gazdaságnak mindössze tíz százaléka kötődik az európai Oroszországhoz, a többi mind a szomszédos hatalmakhoz kapcsolódik. Ha a vlagyivosztoki Lucs Enyergija nem jutott volna be három éve az orosz labdarúgó-bajnokság első osztályába, moszkvaiakat igen ritkán látnának az ottaniak, így viszont rendszeresen átrepülik a Moszkva és Vlagyivosztok közötti kilenc időzónát a fővárosi sztárklubok is.
A kínaiak és az oroszok 1997-ben állapították meg, hogy nincsenek egymással szemben területi követeléseik, pontosabban csak egy, az Amur folyó melletti kicsiny földterület tartozna Kínához. 2001-ben aláírták az újabb „örökös” barátsági szerződést – hasonlóan ahhoz a szerződéshez, amelyet egykor az amerikaiak írtak alá az indiánokkal, és szövegében szerepelt, hogy amíg a folyók folynak, amíg a szél fúj, addig érvényes –, ismét hitet tettek egymás területi szuverenitása mellett, majd most, 2008-ban megszületett az említett folyó menti földecske áttestálása Kínára. Ezt azért megelőzte még, hogy kínai katonák a határfolyó mellékágába földet öntöttek, hogy így tegyék saját területük részévé a folyó által tőlük elvágott földdarabot. Az ilyen trükkök meglepően eredményesek tudnak lenni nemzetközi diplomáciai kérdések rendezésekor, ám persze nem csak a fizikai kapocs mesterséges megteremtése kell határmódosításkor.
Oroszország és Kína között például igen komoly összetartó erő, hogy egyaránt elvetik az Egyesült Államok világhegemóniáját, mindkettő komoly katonai hatalomnak számít, s egyikük energiahordozókkal van bőven ellátva, másikuk pedig munkáskezet tud biztosítani energiáért cserébe. Sokan attól tartanak, hogy Kína viszont hosszú távon többet akar annál, amit most mutat. A kínai kisdiákok máig úgy tanulják az iskolában, hogy Szibéria keleti részét Oroszország erőszakkal vette el Kínától, no nem ettől a kommunista államtól, hanem a régi, XIX. századi gyenge legénytől. Kína (más ázsiai országokhoz hasonlóan) fenntart magának egy olyan kitételt, hogy egyes szerződéseket a múltban nem fogad el magára nézve kötelezőnek, mivel azok „egyenlőtlen szerződések” voltak az akkori európai hatalmak és a gyenge kínai császárság között. Mao Ce-tung (Mao Zedong) alapító pártfőtitkár és Teng Hsziao-ping (Deng Xiaobin), a kínai nyitás atyja egyaránt kijelentette a múltban, hogy Habarovszknak és Vlagyivosztoknak jogszerűen Kínához kellene tartoznia, a mostani, örökös béke során pedig azt verik a kicsik fejébe, hogy a kínai határtól északra fekvő Sztanovoj-hegység jog szerint az övék, az 1858-as ajguni megállapodás és az azt megerősítő pekingi szerződés pedig voltaképp semmis. Márpedig Vlagyivosztok – kínai néven Hajsenvaj – épp az ajguni szerződéssel került Moszkva birtokába.
Oroszország és Kína a határvidéken mindig is kereskedett egymással, ám a történelem során a kínai és az orosz lakosság nemigen keveredett. Máig nagyon kevés a vegyes házasság, a kínai betelepülők saját lakónegyedeikben maradnak, az oroszok pedig idegenkedve fogadják az újonnan jött munkásokat. Tudni kell ugyanakkor, hogy Oroszország a rengeteg történelmi sérelem okozása mellett olyan ajándékot adott Kínának, amelyet nem lehet eléggé tisztelni. Az akkor orosz kézen levő Harbin városában, a jelenlegi határtól nem meszsze 1900-ban nyílt meg az első kínai sörfőzde. Az Ulubulevszkij Sörfőzde – számos névváltoztatás és a kínai átvétel után – ma is működik, s országszerte kapható a Harbin sör, amely szép példája annak, milyen kiváló dolgokat fedezhetnek fel az oroszok és a kínaiak, ha együttműködnek.
origo.hu
Majdnem belehalt egy idős ember egy brutális támadásba - egy budapesti buszról rángatták le
