Úgy tűnik, nem aratott egyértelmű sikert a nyilvánosságban, hogy Szoboszlai Barnabást szabadlábra helyezték. Az egyik kereskedelmi csatorna műsorvezetője egyenesen belefojtotta a szót a monoki polgármesterbe, amiért az nem volt hajlandó gyilkosnak nevezni az uborkás embert. Amíg a bíróság nem minősíti a tettét – áramot vezetett az uborkaágyása köré, megunva, hogy a cigányok sorozatosan mindent ellopnak a kertjéből, ami ehető –, addig semmiképp. A történetet mindenki ismeri, azt azonban, hogy mi a neve az uborkás embernek, kevesen tudják. Szoboszlai Barnabás, ahogy a legelső hírek megjelentek róla, bácsivá változott. Egy becsületben megőszült, nős, tevékeny ember, akinek keze, lába, esze a helyén, hirtelen megdöbbentő metamorfózison esik át. Bácsi lesz, bácsika. A bácsi áramot vezetett a kerítésébe. A bácsit előzetesbe tették, gyűjteni kéne a bácsinak. A bácsi Monokon fog megtelepedni, az áramos bácsi, a bácsit meglátogatta a néni… A bácsi, a bácsi…
Vegytiszta példája, hogy az Európai Unió tagjának lenni nem jelent európai viselkedést is. Sokszor volt már arról szó, hogy Magyarországon egymás megszólítása körül durva zavarok vannak. Ez a bácsizás és nénizés a szocialista kultúra nyúlványa. Merné valaki a Floridából ide cseppent, ápolt és elegáns nőnek azt mondani, hogy néni, Mrs. Smith helyett. Nem mondjuk, de érezzük, hogy bácsizni meg nénizni enyhe lenézés, ha ugyan nem annál is rosszabb. A médiamunkások azért nem értik a finom hangsúlyeltolódást, mert többségük teljesen érzéketlen mindenfajta tisztelet vagy megbecsülés iránt. Nincs rá fülük. Végül is mit akarok, mindenkinek tudni kéne a nevét, aki a hírekben szerepel? Bizony, és gyakorolni: Szoboszlai úr, Szoboszlai asszony, hölgyem, uram. Megnézném azt a riportert, aki azt mondja Margittay Áginak vagy Máthé Erzsinek, hogy nénikék, hát hogy s mint? Vagy Sztankay Istvánnak: bácsika, hogy is voltak abban a Minden lében két kanálban?
Nemcsak a médiamunkások nem szeretik a megszólításokat, de az orvosok nyolcaskáznak, a politikusok szavazóbázisoznak, a tanárok sem nyerik meg a szívünket a Tóth apukával meg Szabó anyukával. A közértpénztárosok megtalálták a megoldást: Halló! Halló! Ez a neve a kedves vevőnek, ha ellép a pénztártól. Halló, ez is egy megszólítás, úgy, mint a hé vagy a hahó! A teheneknek is ez járta, falun. Nem is olyan régen még azzal mentegették a sértő beszédmódot, hogy az átkos Horthy-rendszerben mennyire kirekesztő volt a nagyságos, tekintetes, méltóságos, vitéz, herceg, báró vagy gróf. Bizony, nagyon csúnya az ilyesfajta arisztokratikus elkülönülés. Anynyiban vicces, hogy manapság kezüket-lábukat törik a sznobok, hogy egy képen szerepeljenek a hercegi vagy grófi származékokkal. De hát nem lehet mindenki gróf és herceg, a megszólítások kicsit szegényes tárháza azonban rendelkezésre áll: hölgyem, uram, aszszonyom, te, maga és ön. Kislány és kisfiú, ifjú, kisasszony, fiatalasszony, anyu, apu, nagymama, papa, nagyapa. Nem pedig bácsi, néni, mamika, öreglány, vénasszony, vén trotty, nyanya vagy tata.
A bácsizás meg a nénizés amellett, hogy személytelen, alaposan leértékeli a hordozóját. Neki csak ennyire futja. A bácsi. Egy bácsi. Akinek nincs neve, ezért nincs jelene, múltja, családi állapotát nem ismerjük, szokásait, tulajdonságait sem. Ő csak egy bácsi. Vagy egy néni. Névtelen öregasszony, akinek lehet hat gyereke, tíz állami kitüntetése, számunkra közömbös alany, akárki. Vagy ahogy a Jóban, rosszban című folytatásosban mondják gyakorta: a parasztja!
origo.hu
Kiszáradt egy népszerű tó a Balaton mellett
