Szakítás a hagyományos műveltségfelfogással

A szomszéd kisfiú most megy iskolába. Új hátitáskáját büszkén mutogatva már hetekkel ezelőtt körbejárta az ismerősöket. Szülei és testvérei is aggódó örömmel készülődnek a nagy változásra. Látszik, hogy a család számára igazi ünnep lesz a tanévnyitó, amit legtöbb iskolánkban valóban ünnepséggel, „boldog új évet!” kívánsággal köszöntenek.
Vajon lehet-e országszerte okunk a boldogságra az új tanévet várva? A minisztérium nemrég tájékoztató kiadványt tett közzé 2008/2009 várható eseményeiről és változásairól. Ezt böngészve, valamint pedagógus kollégáimmal beszélgetve a nyár végi napokban úgy vélem, sajnos, nem.
Az oktatási rendszer fenntartása és működtetése sok pénzbe kerül. A sokmilliárdos összeget mi teremtjük elő a munkánkból származó adóforintokkal. Joggal várhatnánk el tehát, hogy pénzünk javát legértékesebb kincsünkre, a gyermekeink tanítására fordítsa az állam. Azonban évek óta nem ez történik. Az oktatásra szánt költségvetési ráfordítások egyre csökkennek. Eközben a miniszteri nyilatkozatok mindig arról szólnak, hogy milyen nagyszerű forrásbővítésekkel számolhat az ágazat, mekkora összegek állnak rendelkezésre pályázatokra, erre-arra. Most éppen a halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek nevelésével foglalkozó pedagógusok 10–100 százalékos és a pályakezdők 32, illetve 20 ezer forintos (bruttó értendő!) kiegészítő illetményét ígérik. Ahelyett, hogy végre az egész pedagógustársadalom anyagi helyzetén javítanának. Amire azért volna égetően szükség, mert a romló társadalmi és családi közegből iskolába érkező gyerekekkel csak olyan nevelők tudnának a korábbinál eredményesebben foglalkozni, akik teljes energiájukat a növendékeiknek szentelhetnék. Ezt azonban lehetetlenség megtenniük akkor, amikor megélhetésük céljából különmunkákkal kell megkeresniük a mindennapi betevőt. Arról már nem is szólva, hogy vajon hol és hogyan tudott a nyáron pihenni és feltöltődni a magyar tanárember? Volt-e rá anyagi lehetősége, hogy akár csak egy-két hetet gond nélkül töltsön el kikapcsolódást nyújtó tengerparton vagy hegyvidéken, esetleg bejárjon idegen tájakat, s az ott látottakkal-tanultakkal gazdagodva többet és jobbat tudjon majd átadni tanítványainak? A legtöbbjük erről álmodni sem mer. Még örül, ha kis tartalék pénzéből kihúzza valahogyan a nyár végéig, és amennyiben gyermekei vannak, ki tudja fizetni a tanévkezdéssel összefüggő tetemes, többször tízezer forintokat. Sokuknak ez sem sikerül. Ők kölcsönöktől és gondoktól terhelten kezdik meg az újabb tanévnyi egész embert igénylő munkát.
Mindegyre nehezebbé válik az egyházi iskolák s az ott dolgozók helyzete is. A kormány egyelőre nem mutat hajlandóságot a tőlük elvett 2,7 milliárd forint megfizetésére, ami pedig az Állami Számvevőszék májusi jelentése értelmében erkölcsi kötelessége lenne. (Az erkölcsi kötelesség kifejezés használata ebben az összefüggésben valószínűleg anakronisztikus.) Azokra az alapfokú művészetoktatási intézményekre is nehéz napok várnak, amelyek a minősítési eljárás kacskaringói következtében fél normatívával lesznek kénytelenek vegetálni.
Szép számmal vannak kollégák, akik meg sem kezdhetik a tanévet. Mert iskolájuk megszűnt, összevonták, átszervezték… Fájdalom: fogynak a gyerekek. A köznevelés mai irányítói szerint, mivel nekik az ágazat pusztán számokkal és forintokkal leírható képlet, az iskolabezárások racionális lépések. Materiális értékrendjüket nem sérti annak a több ezer kis- és nagy gyereknek az életében bekövetkezett komoly változás, aki olyan nagy összevont intézményekben ténfereg, amelyek nélkülözik a biztonságérzetet nyújtó személyességet, családiasságot. Ráadásul naponta órákat utazni kényszerülnek, miáltal hamarabb kifáradnak, és nem tudnak szabadon válogatni az iskola délutáni foglalkozásai között (feltéve, hogy vannak még ilyenek!), mert hát valahogyan csak haza kell érniük az iskolabusszal vagy a menetrend szerinti zsúfolt járattal. Az oktatásirányítás úgy tesz, mintha ez nem volna probléma. Vagy ha el-elszólván magát be is vallja, hogy bizony az iskola-összevonások pedagógiailag kockázatosak, vezetőik széttárják a karjukat, mondván, nincs elég pénz.
Ami nem igaz. Ami van, az persze mindig kevés. Csakhogy nem mindegy, hogy mire fordítjuk. Most például lesz rá pénz, hogy a korábban összevont nagy iskolák élére főigazgatókat nevezzenek ki. Mi több, ők mentesülnek majd a tanítás kötelezettségétől. Az a heti néhány kötelező tanítási óra, amely eddig biztos garanciát jelentett arra nézve, hogy a vezető nem szakad el végérvényesen eredeti pedagógusi hivatásától, már nem illik bele a főigazgatók megálmodott menedzserképébe. A menedzser típusú főnökök vezette iskola pedagógiai arculata megváltozik, leromlik. A gyermeknek második otthont teremtő barátságos kis műhelyek szép lassan átadják helyüket a gépiesen, üzemszerűen működő, nagy mamutintézményeknek. S mindez oly korban történik, amikor gyermekeink növekvő sokaságának már nincs valódi első otthona…
Ám az oktatási rendszer számos súlyos gondja nem anyagi természetű.
Nézzük először az új tanév üdvöskéjét, az úgynevezett nem szakrendszerű oktatás kötelezővé tételét az ötödik (jövőre már a hatodik) évfolyamon. Ez a nyakatekert szakkifejezés sokak számára magyarázatra szorul. A minisztérium hivatalos közleménye szerint „az adott tanulócsoport szintjén egységes, ám differenciált, egyénre szabott tanulási követelmények, ellenőrzési-értékelési eljárások alkalmazása”. Valójában azt jelenti, hogy a tanítási órák legalább 25 százalékában nem tanítunk semmit, csak kompetenciákat fejlesztünk. Szövegértést, matematikai gondolkodást. S hogy ezt eredményesen tehessük, ki is tiltották ezekről az órákról a szaktanári diplomával rendelkező kollégákat. Illetve, hogy mégis betehessék oda a lábukat, elvégeztettek velük többnyire tartalmatlan, színvonaltalan tanfolyamokat. Átlagban 100-120 ezer forintért. Amire természetesen megint csak volt pénz. Mindezt tették azzal az indokkal, hogy a magyar tizenöt éveseknek a PISA-mérések szerint alacsony a kompetenciaszintje, meg hogy túlterheltek a gyerekek. Meg hogy az esélyegyenlőséget a műveltségbeli tartalomnál jobban szolgálja a kompetenciák fejlesztése. Kilóg viszont a lóláb. Mivel a tízévesek eredményei nemzetközi összevetésben kimagaslók. Nem az alsó tagozatot kellett volna tehát meghosszabbítani, amely kiválóan végzi a dolgát, hanem a felső tagozat elhibázott tanterveit és tankönyveit lecserélni, minél hamarabb.
Úgy tűnik azonban, hogy az oktatásirányítás évek óta nagyon is tervszerűen cselekszik. A terv célja a hagyományos műveltségfelfogással való szakítás, amelynek eredményeképpen a gyerekek tömegei elsivárosodott lelkületű, egyenkompetenciákkal rendelkező termelő és fogyasztó gépezetté lennének átprogramozva. A terv jól kitalált lépései: a tananyagnak a Nemzeti alaptantervből történő öt évvel ezelőtti száműzése, az érettségi feladatlapok kompetenciaalapúvá tétele, most pedig a nem szakrendszerű oktatás bevezetése. A mindent elszürkítő és elgépiesítő uniformizálási szándékról árulkodik az említett minisztériumi tájékoztató több ponton is. Ilyenek az évfolyam-ismétlési tilalom hatodik osztályig történő kiterjesztésének terve, az iskolai fejlesztő foglalkozásokhoz előírt egységes kompetenciaalapú feladatlapok, a körzethatárok újbóli átrendezése, az intézményi azonosító szám után a tanulói és az alkalmazotti azonosító bevezetése, az angol nyelv tanításának két év múlva esedékes kötelezővé tétele vagy a szóbeli felvételi vizsga eltörlése a nyolc- és hatosztályos gimnáziumokban.
Ez utóbbi a személyességet kívánja száműzni az egyik legkomolyabb pedagógiai döntésből. A személyességet, amit az ötlet szószólói kártékony szubjektivizmusnak tekintenek, s mint ilyent, emberi rosszindulatként kezelik. Két és fél ezer év óta tudjuk, hogy a személyesség megszűnése a nevelés halálát jelenti. A szóbeli felvételik eltörlése elfogadhatatlan, mert a tehetségkiválasztást mechanikus alapokra helyezi, és megvonja a bizalmat azoktól a pedagógusoktól, akik majd e korai tehetségeket nevelik.
A köznevelés legsúlyosabb gondját napjainkban éppen a nevelés megnehezülése jelenti. A 2008-as év első hónapjainak történései megmutatták, hogy nagyon nagy a baj. Gyermekbűnözésről, tanárverésekről érkeztek riasztó hírek. A miniszteri bizottság pedig megállapította, hogy magukat a pedagógusokat terheli a felelősség az őket ért bántalmazások miatt. (Nem tévedés!) Miközben az iskola kétségbeesetten tapasztalja, hogy az értékteremtő, szorgalmas munkát nem ismerő, segélyekből élő és azt követelő közegből iskolába érkező gyerekek növekvő tömege lassan lehetetlenné teszi az eredményes pedagógiai munkát. Azokban az intézményekben is, ahol pedig a tanítók még kitartanak a kötelességteljesítésen alapuló hagyományos értékrend mellett. Veszélyesen meggyengültek a társadalomban működő pedagógiai erők. „Szakembereink” persze elképesztő ötletekkel képesek előállni: például az uniformizált mérések szaporítását ajánlják gyógyírként. Mosolyogni vagy sírni való például egy közoktatási szakértő publikált javaslata, amely szerint a növekvő agresszió megfékezésére „mérni kellene a gyerekek sikerhez jutását vagy kudarcait, az örömök övezte iskolába járást vagy a félelmet…”
Mi nyújthat mégis reményt ezen a 2008. évi tanévnyitón? Az, hogy a százszor lekicsinylett tanártársadalom többsége – minden racionális ok-okozati összefüggés ellenére – mint a történelem során annyiszor, most sem fogja elvtelenül kiszolgálni a reformköntösbe bújtatott rombolási szándékokat. És hogy hamarosan jobb idők jönnek az egész országra, az iskolaügyre.

A szerző egyetemi docens, országgyűlési képviselő (KDNP)