Cseremiszek

Létezik egy immár húszéves makacs hagyomány: kétévente összegyűlnek a finnugor népek, hogy kongresszuson adjanak számot a nyelvrokonság pillanatnyi állapotáról. Furcsa nyelvcsalád ez, hiszen a finnek és most már a szovjet igából szabadult észtek is Európa gazdag nációi közé tartoznak; mi, magyarok ismert okokból a kapaszkodó nemzetek sorába csúsztunk vissza; míg az orosz medve ölelésében élő keleti testvéreink számára az előbbi három nép maga a megtestesült Nyugat. S mi tagadás, a magyarság önmagában többet számlál, mint a maradék finnugor etnikumok együttvéve: ez az a mezőny, ahol egy közepes lélekszámú nemzet is lehet nagy testvér.
A jubileumi, tizedik finnugor kongresszust szeptember elején Joskar-Olában, a Mari Köztársaság háromszázezer lakosú fővárosában rendezték. Ez nem is olyan jelentéktelen település például a hatvanezres Egerhez képest, amely szintén adott már helyet e vándorló rendezvénysorozatnak. A tízfős magyar delegációban féltucatnyi író is helyet kapott, s odafelé menet nagy sikerű estet tartottak a moszkvai magyar kulturális intézetben: annyian voltak a programon, mint az oroszok. Ezután következett egy tizennégy órás vonatozás, amelynek során például L. Simon László és Turczi István két elegáns, hatvanas orosz dámával közösen térhettek nyugovóra a parfümillattól súlyos levegőjű, négyszemélyes hálókocsiban. A boldogult NDK-ban vadidegen embereket ültettek közös éttermi asztalhoz, hogy barátkozzanak; Oroszhonban össze is fektetik őket. Probléma azonban nem adódott ebből, ám ez a kupénként két rendőrnek és a szigorú tekintetű gyezsurnajáknak is tulajdonítható.
A kalandtúra a cseremisz fővárosban folytatódott – önelnevezésük a mari –, ahol az állomáson sóval, kenyérrel és folklórműsorral fogadták a magyar rokonokat a népviseletet öltött helybéliek. Az ötvenes évek szocreál építészeti skanzenjének tetsző Joskar-Olában a menzeli hangulatú városnézés során az utcasarkokat nemigen lehetett megkülönböztetni egymástól, ám az idegenvezető a Gagarin- és Lenin-szobrok örvén kimerítő életrajzi fejtegetésekbe bocsátkozott. Magára a kongresszusra az elegáns Sztálin-barokk állami színházban került sor. Az oroszul és angolul folyó előadások feledhetők voltak; az előadott cseremisz kórusmű emlékezetes. A városban még a mari nyelvű utcaneveket is cirill betűkkel írják ki; mindenki oroszul beszél. Nem úgy a vidéki kis falvakban, ahol nemcsak anyanyelvi oktatás folyik, de a cseremisz költőknek, akiknek hallatlanul nagy az ázsiójuk, még külön iskolai tárlat is dukál. A magyarokért mindenütt rajonganak, s rögvest a speciálisnak mondott mari vodkával kínálják őket. (Ami alapos tanulmányozás után sem különbözik semmiben az orosz vodkától.) Kiváló gasztronómiai csemege a volgai hal minden formában: füstölve, olajosan, mindenhogy. A magyar „delegáciját” az ott töltött hét során egész napos kozmogyemjanszki kirándulásra is elvitték: a Volga e festői tájon annyira kiszélesedik, hogy nem látni a túlpartot. Az itteni skanzen egy komplett néprajzi stúdiummal felér, de akinek mindez kevés volt, annak akár egész éjszaka „varázsoltak” a vajákos cseremisz öregasszonyok.
A moszkvai központosított irányítás általános, a rendőri felvezetés és kéretlen díszkíséret természetes, s hogy az európai vendégek szabadon mozoghassanak, akár fél órára is lezártak egy-egy útkereszteződést. Akadt magyar író, aki ballonkabátos titkos ügynöknek nézte a tatár írószövetség elnökét. Utóbbinak természetesen szolgálati autó jár hivatásos sofőrrel. Jócskán van még felzárkóznivalójuk a művelt – de koldus – nyugati irodalmi viszonyokhoz képest…