Sok-sok történetből pedig összeáll egy kor története. A történelem, amikor nem tudományként határozzuk meg, történet. S mivel minden történet formába öntés, a történet ebben a felfogásban forma, szellemi forma, amelyben felfogjuk a világot. A múltban, a múlt által akarjuk megérteni a világot. Fel akarjuk fogni annak az értelmét, ami történt.
A történelem és az irodalom között sokszor nehéz meghúzni a határt. A XIX. század regényírói a történészekkel vetekedtek, s ha meg akarjuk érteni Franciaország történelmét, célszerű Balzacot, Stendhalt olvasni. Oroszország történelmét is mélyebben értjük, ha Puskinra, Tolsztojra vagy Dosztojevszkijre hagyatkozunk. Alekszandr Szolzsenyicin ilyen értelemben XIX. századi indíttatású író, aki szembe találta magát a XX. század borzalmaival. A leninizmus lényegét megértve, történészeket megelőzve írta le az elvaduló sejtet, az évszázadot megfertőző, roncsoló kórt, amelynek neve ideológia. A bolsevik katasztrófa előzményeit kereste, és meg is találta a francia forradalomban. A Franciaországban uralkodó baloldali történelemírás is erre a végeredményre jutott, de mint Alain Besançon találóan megjegyzi, csak azért, hogy mindkettőt felmagasztalja, a bolsevik forradalomban a francia forradalom kiteljesedését látva. Mindkét forradalom csak hatalmas és folyamatos összeesküvésként tudta felfogni a vele szemben tanúsított valódi vagy képzelt ellenállást, amelyet meg kell törni, ki kell irtani, bármi áron. A jakobinus-vérfürdőt, a mészárlást beindító „forradalmi” felszólítások – „Tisztítsátok meg a szabadság földjét ettől az átkozott fajtától!”, „Romboljátok le Vendée-t!” – 1918-ban a lenini óhajban vernek visszhangot: tisztítsuk meg az orosz földet „minden kártékony rovartól”. Tisztogatás nélkül nincs forradalom. A terror a legbiztosabb kormányzati eszköz.
Hóhért magasztaló áldozatok
Hatvannyolc után a Cause du peuple ugyanezt a hangot üti meg: „Szemét burzsoák! Jobb lesz vigyázni! Elfogunk benneteket, a pofátokba köpünk, felakasztunk, először a lábatoknál fogva, s ha utána is nagy a pofátok, a nyakatokba vetjük a kötelet!” (1969. október 31.). Ezt az épületes újságot a párizsi körutakon Jean-Paul Sartre és Simone de Beauvoir árulta, s hogy nem tévedésből, arról meggyőz Sartre nyilatkozata: „Egy forradalmi rendszernek meg kell szabadulnia azoktól, akik fenyegetik, és én erre nem látok más eszközt, csak a halált. A börtönből ki lehet szabadulni.” Kevesli a francia forradalom vérengzéseinek áldozatait. „Az 1793-as forradalmárok nem gyilkoltak eleget.” A forradalmi cél szentesíti a gyilkosságot, hirdeti. Lesz, aki tanul tőle. Párizsban egyetemista ezekben az években az a csenevész kambodzsai fiatalember, akit később Pol Pot néven ismert meg a világ.
Napjainkban konfliktus támadt egy bizonyos emlékezés és a történész (irodalomtörténész) munkája között.
Amikor koporsó mellett állunk, óhatatlanul végiggondoljuk halottunk történetét. De mit ragadjunk meg egy életből? Mit emeljünk ki, mit tartsunk mellékesnek vagy elhanyagolandónak egy hosszú élet megítélésében? Mint maradandót, mit öntsünk formába?
A XIX. század nihilizmusa (emlékszünk még Nietzsche sikolyára? „Isten meghalt!”) kitermelt két rendszert, a nácizmust és a kommunizmust. Egy tőről fakad mindkettő: a történelmi nihilizmust szentesítik, politikai cinizmussal, az erkölcsi rend határain kívül. A jövő érdekében feláldozzák a jelent. E két romlott és ördögi társadalmi rend egyeseket – némi haladékkal – biztos halálra ítél, mások előtt megcsillantja a túlélés lehetőségét. A nácizmus kész elpusztítani mindazokat, akiket az emberi nem ellenségeként jelöl meg. A kommunizmus célja, hogy biztosítsa azok hatalmát, akik önmagukat az egész emberiség felszabadítóinak tartják. Albert Camus a két totalitarizmus közül a kommunizmust tartotta veszélyesebbnek: „Nincs igazuk azoknak, akik egy kalap alá veszik a fasizmust és az orosz kommunizmust. A fasizmusban a hóhér a hóhért magasztalja. A kommunizmus drámaibb: az áldozat magasztalja a hóhért.”
Tény, hogy a XX. század forradalmai a bűnt szentesítették.
Ezért megkerülhetetlen a kérdés, amikor a XX. század történelmét elemezzük: hogyan viszonyulunk a bűnhöz?
Augusztus elején, nyolcvankilenc éves korában elhunyt Alekszandr Szolzsenyicin. Elment a nagy író, a XX. század tanúja, aki nélkül ma más történelmet írnának. A rá következő napokban szerte a világon tévécsatornák, rádiók, újságok, magazinok, honlapok vezető híre volt Szolzsenyicin halála. „Elment a XX. század egyik óriása”, „Meghalt a nagy író”, adták hírül a címlapok. „Történelmi sors.” Új időszámítás kezdődött: „Amikor Szolzsenyicin elment…” A világ fejet hajtott a nagy ember és a nagy író előtt, akit 1962-ben egy csapásra ismertté tett az Ivan Gyenyiszovics egy napja. Irodalmi rangját a szamizdatban közreadott írásai, majd a nyugaton megjelent regények alapozták meg, A pokol tornáca, a Rákosztály és az elbeszélések sora, köztük olyan remekművek, mint a Matrjona háza. 1973-ban, miután a KGB elkobozta a kézirat egyik példányát, az író a párizsi emigráns orosz kiadónál jelentette meg a nagyszabású Gulag-szigetcsoportot, a megrázó dokumentumregényt, amely ugyan fejlődésregénynek is felfogható, az író, a narrátor fejlődésrajzának és történetének, de a nyers történelem, a történelem meghatározta sors brutalitása szinte eltörli az elbeszélőt, hangja a sok millió áldozat hangja lesz, akiket elnémított, névtelenül sodort a megsemmisülésbe a bolsevik terror újabb és újabb hulláma. Szolzsenyicin regényei szétrobbantották a kommunizmusnak nevezett embertelen világot, ripityára tört a nagy hazugságépítmény, a sok mese a „dicső szovjet honról”, a boldog jövőről daloló szovjet emberek életéről.
A világ megrendült, mint mindig, ha rendkívüli egyéniség, köznapi mércével nem mérhető ember távozik. Tisztelettel emlékeztek az íróra, aki régi fényében ragyogtatta fel az értelmiségi feladatát. Az írástudó a szellem embere, s mivel az általánosra néz, felülkerekedik a tények és esetlegességek hálóján, hittük évszázadokon át, képes normákat állítani. Az igazságot mindennél fontosabbnak tartja, az életénél is fontosabbnak. Aztán megjelent egy másik fajta értelmiségi, aki az életet tartja fontosabbnak az igazságnál, meghunyászkodva mindent az életnek rendel alá, az igazságot is. És a XX. században feltűnt egy harmadik típus, akit Lenin egyszerűen „hasznos idiótának” nevezett, az úgynevezett „haladó” értelmiségi, az útitárs, aki az igazságnál többre tartja a misztifikációt, az ideológiát.
Magyarországon 2008. augusztus 5-én az elmúlt évtizedek lexikoncikkeinek legrosszabb stílusában megjelent egy nekrológnak szánt írás a Népszabadságban (ez az a lap, amelyben A pokol tornáca magyarországi megjelenése után a recenzens azon fanyalgott, milyen „poros”, unalmas mindaz, amit a narrátor elbeszél – a letartóztatás, a vallatás, a börtön, a romba dőlt, fiatal élet, s ha belegondolunk, milyen igaz, egyik nap délceg katonatiszt valaki, csaták büszke hőse, ifjú felesége van, másnap meg a „nép ellensége” lesz, utolsó az utolsók között, elvesztett mindent, tényleg dögunalom az egész!). Már az adatok sem pontosak: Szolzsenyicinnek nem három, hanem négy fia volt a második házasságában (első felesége elhagyta a gulágon raboskodó, rákban haldokló embert), de lássuk be, ahol milliószámra tűntek el nyomtalanul az emberek, mit számít, három-e a gyerek vagy négy. A nekrológból arról értesülünk álmélkodva, hogy Szolzsenyicin „erősen megtépázta saját nimbuszát”; „durva hangú polémiát folytatott”, még „egykori barátai” is „Khomeini ajatollahnak, hazugnak, reakciós monarchistának, nagyzási hóbortban szenvedő egoistának” nevezték. A cikkíró szerint még vallásossága is „disszonáns politikai felhangokat kapott”. „Érdektelenségbe fulladt a szereplése”, írja, mintha valami kiérdemesült vándorszínészről volna szó. Az igazság az, hogy Szolzsenyicin lényétől meglehetősen távol állt a szereplési vágy, nyugatra érkezvén éppen azzal haragította magára a médiát, hogy nem állt a rendelkezésére. A munkája volt a fontos, A vörös kerék hatezer oldalán dolgozott, magyarul nem olvasható életrajzi írásainak két vaskos kötetén, sok munkát adott neki az alapítványa, amely bonyolult szervezéssel A Gulag-szigetcsoport bevételeit a Szovjetunióban nyomorúságos körülmények között élő volt raboknak és családjuknak juttatta el; sorban utasította vissza a meghívásokat, a Harvardra három éven át hívták, hiába. De a tények nem számítanak a nekrológ írójának, ítélete sommás: „Nem volt tehetséges író… hősei nem elég árnyaltak, gyakran sematikusak.”
Egy író nézeteivel lehet vitatkozni. Lehet latolgatni, Szolzsenyicin nem terheli-e meg túlságosan a fikciót a sok történelmi ténnyel és adattal; módszerét, ahogy Oroszországot látja és láttatja, össze lehet hasonlítani Hippolyte Taine módszerével (voltak, akik megtették) és így tovább. Lehet elemezni, mi a különbség a történelmi elbeszélés és a szépirodalmi megformálás között, hiszen a modern történelemtudomány tudja, hogy minden történelmi narráció olyan elemeket, jeleket vagy alakzatokat is hordoz, amelyek az olvasót mintegy a szövegen túlra emelik, a szövegen túli valóságra mutatnak, jelezve, hogy az elbeszélés önmagában nem elégséges a valóság megragadására. Lehet azon is vitázni, hogy egy történelmi igazság feltárásában mekkora szerepet kell adni az irodalmi eszközöknek. Lehet műfaji kérdésekről vitatkozni, akár Szolzsenyicinnel is, aki a Lenin Zürichben megjelenése alkalmából azt mondta egy televíziós interjúban: „Célom, hogy az igazságot a maga teljességében tárjam fel. Hogy ezt elérjem, művészi eszközökhöz vagyok kénytelen folyamodni … míg egy történész tényanyaggal, dokumentumokkal dolgozik… Nem regény ez, hanem a rendelkezésemre álló irodalmi eszközök együttese, hogy minél mélyebben ragadjam meg a történelmi események lényegét.” Az is érthető, ha egy író lelkesedést vált ki, netán felháborodást. Egy író boszszanthat, ingerelhet. Lehet vele vitatkozni, műveit lehet elemezni. De senkinek nincs joga rá, hogy valótlanságok alapján rosszhiszeműen elítélje, gyűlölje. Az ideológia sem ad erre felhatalmazást.
Valóban: milyen sematikusak Szolzsenyicin hősei! Mindegyik vagy rab volt, vagy rab lesz. Folyton vad, fegyveres alakok törnek be éjszaka az állampolgárok lakásába; vagy nappal az utcán, a pályaudvaron hívják félre egy szóra az embert, s a jámbor máris a börtönben találja magát, ahol vallatják, s ha nem vall, hiszen ártatlan, hát kiverik belőle a vallomást, ha makacskodik, lecsukják a feleségét, a gyerekeit is. Merő unalom, mindig ugyanaz! Aztán az utazás, vagonokban, hajófenékben, egymás hegyén-hátán a lágerekbe, ahol semmi változatosság, csak a folytonos kényszermunka 40 fokos hidegben, híg löttyön, néhány gramm kenyéren. És van-e „árnyalatlanabb” egy halottnál? Hát húszmilliónál? Van-e sematikusabb sors, mint a szovjet ember sorsa?
„Dokumentumok alapján, cédulák tízezreivel, aprólékos gyűjtőmunkával megalapozott regényein átsüt az ideológiai-eszmei mondandó…”, s ez „didaktikus”, folytatja a cikkíró. „Didaktikusságra” vall bemutatni, milyen gonosz a szovjetrendszer? Szolzsenyicin könyveinek hitelességét a sokezernyi dokumentum, a sok ezer élettény adja (s talán azon is el lehetne gondolkozni, milyen nehéz volt összeszedni ezt a jegyzetanyagot, áttörni a félelem, a gyanakvás falán, szóra bírni az embereket egy olyan országban, ahol gyermek az apját jelentette fel, milyen emberfeletti feladat volt rejtegetni, megőrizni, majd külföldre juttatni a feljegyzéseket). A cikkíró rosszindulatúan úgy állítja be, mintha a sok dokumentum levonna a regények értékéből; nem tudja, Móricz Zsigmond mekkora könyvtárat és jegyzetanyagot gyűjtött össze és használt az Erdély-trilógia megírásához, Tolsztoj, Thomas Mann és minden komoly író minden komoly történelmi regényhez? Aztán lesújt a vád: „…diszkvalifikálta magát az értelmiség köréből.”
Szibériai fáraó
Most már csak az a kérdés, miféle „értelmiség köréből”. Csak nem Krausz Tamás köréből, aki váltig kitart amellett, hogy a gulág áldozatainak többségét az olcsó kényszermunka érdekében tartóztatták le, és könyvében elfelejti feltüntetni, hogy A kommunizmus fekete könyve magyarul is megjelent? A nácik nyíltan bevallották, hogy céljuk a megsemmisítés. A kommunisták tagadják. A végeredmény ugyanaz: halál. A Szovjetunióban nem voltak gázkamrák, a rabok a termelés színhelyén haltak meg végelgyengülésben, vagy mert agyonverték, lelőtték őket. A tanúk és az adatok szörnyű halandóságról szólnak: haszontalan vasútépítkezés például a Szolovki-szigeten, a sarki égöv alatt. A Balti–Fehér-tenger-csatorna építéséhez nem adtak gépet, a csatorna a letartóztatott, kártevőknek tartott orosz mérnökök leleményességét és tudását bizonyítja: húsz hónap alatt a fáraók piramisépítőinek módszereivel építették meg, a rabszolgamunkában a hitvány koszton hullottak az emberek, mint a legyek. Nem volt talicska, nem volt ásó. A rabok sátrakban, ideiglenes barakkokban vagy a puszta havon aludtak. A csatorna megépült, mert Sztálin egy este unalmában rábökött a térképre, és anélkül hogy ismerte volna a helyi viszonyokat, csak annyit mondott: gyorsan és olcsón! Ki mert ellentmondani? Amikor iszonyú áldozatok árán megépült a mű, kiderült, hogy nem elég mély, tengeri hajók nem járhatnak rajta – fölösleges volt az egész. Szolzsenyicin a szabadulása után ellátogatott a favázas zsilipfalakhoz. Tiltott zóna, sehol egy lélek, csak az ásítozó őrség… Pangó víz, rozsdás szögesdrót, málladozó beton. Negyedmillió halott árán. A kommunizmus emlékműve…
Vagy Szolzsenyicin tán Hegyi Géza köreiből „diszkvalifikálta magát”, aki még ma is arra hivatkozik: igaz, hogy az ukrán éhínség (amelyet az ukrán parasztok megtörésére maga Sztálin szervezett meg) hétmillió áldozatot követelt, de hát napjainkban is több millió ember hal éhen a földön? Ebből Hegyi szerint az következik, hogy ha nem vonják felelősségre a mai éhhalál okozóit, akkor nincs jogunk felelősségre vonni a kommunista bűnök elkövetőit sem. És nem is vonják felelősségre őket. Netán Szabó Miklós köreiből, aki azt írta, hogy a kommunisták nem akartak gyilkolni? Sartre tanítványa, Pol Pot sem akart. Hogy, hogy nem, mégis úgy hozta az élet, hogy kiirtotta Kambodzsa teljes népességének kétharmadát. Vagy bizonyos pesti „mértékadó” értelmiségiek köréből, akik ideológiai meggondolásból, jó esetben gondolati restségből régi fogalmakat húznak rá új jelenségekre, a „fasizmus” újjáéledését vizionálják, s ebben a látomásban a kommunizmus maga a gyönyörű idea, a nevében megvalósult rendszerek örökre eltűntek (valóban?), „haladjuk meg a múltat”, ne emlegessük!
A világ, talán azért, mert nem olvassa a Népszabadságot, nem „diszkvalifikálta” az írót. Hogy erről meggyőződjünk, elég átlapozni a vezető lapok, folyóiratok augusztusi, szeptemberi számait. Ezek a lapok ugyanis, akár jobboldaliak, akár baloldaliak, pontosan tudják, ki volt Szolzsenyicin: „nagy írónak”, a XX. század lelkiismeretének tartják, s bár nem felejtették el, hogy a Szovjetunióból 1974-ben kiutasított író nemegyszer meghökkentette a balliberális újságírókat, mert nem azokat a kliséket szajkózta, amelyeket elvártak tőle, most, a halála után, elemezni próbálják a félreértések okait.
Amikor A Gulag-szigetcsoport megjelent, Franciaországban néhány hét alatt 700 ezer példányt adtak el belőle. Ekkor már nem lehetett úgy viselkedni, mint 1949-ben, a Kravcsenko-per idején, amikor párizsi „értelmiségiek”, a Nouvelle Revue Française szerkesztői és írói (a „hasznos idióták”) üvöltözték a sztálini táborokból szabadult volt foglyok képébe, hogy hazudnak. Ezután több disszidens, volt táborlakó könyve is megjelent nyugaton, felbolygatva a közvéleményt, de irodalmi rangra egyik sem emelkedett, mert nem írók, hanem emlékező emberek írták őket. „A rémálomról, melyet az orosz nép átélt, Szolzsenyicin nyújt páratlan áttekintést, amelyben a tények hitelessége felülmúlja az elemzés mélységét. Ez az óriás nyitja fel azoknak a szemét, akik eddig nem voltak hajlandóak hinni a valóságnak” – írja Jean Sévillia Az értelmiség terrorizmusa című, magyarul is olvasható könyvében.
Szolzsenyicin kiutasítása után a hatvannyolcas francia értelmiség azt várta, hogy megérkezik egy ismert író a Szovjetunióból, s majd eltársalognak vele a Sztálin elkövette „hibákról”, ami már múlt, de nem kell szovjetellenesnek vagy antikommunistának mutatkozniuk. Ám a Szovjetunióban 1974-ben még több ezer tábor működött, ötmillió bebörtönzött emberből a hivatalos adatok szerint is húszezer halt meg minden évben. Erről nem akartak hallani. Arra is rájöttek nagyon hamar, hogy A Gulag-szigetcsoport nem csak hatvanmillió áldozatról szóló tanúságtevés, nem csak a sztálini totalitarizmus vádirata. Szolzsenyicin antikommunista, ugyanakkor hívő keresztény és hazafi: visszautasítja a modern materializmust, és hitet tesz a lélek mellett. Rosszallja, hogy a Nyugat a Szovjetuniót támogatta a második világháborúban Németország ellenében. A Le Monde rögtön kollaboránsnak bélyegzi, majd hírül adja, hogy Szolzsenyicin Chilébe utazik. Micsoda? Szolzsenyicin Pinochet elé járul? Szolzsenyicinnek esze ágában sem volt Chilébe utazni, de mire ez kiderült, bántó feltételezések láttak napvilágot.
Ekkortájt minden száj „enyhülést” rebeg: a hidegháború lecsengett, vége az indokínai háborúnak is, a Nyugat a fogyasztás bűvöletében, a szabad idő lázában ég, s akkor előáll egy ember, és azt mondja: bűn átengedni Dél-Vietnamot a kommunistáknak, a térség újabb gulág lesz. Miket beszél ez? Tisztára „Khomeini ajatollah” az ilyen! A történelem Szolzsenyicint igazolta: 1975 tavaszán támadásba lendülnek a kommunisták Kambodzsában és Dél-Vietnamban, április 17-én a vörös khmerek ostromzár alá veszik Phnom Penht. A francia baloldalnak rosszkor érkezett Szolzsenyicin és a prófétasága. Rosszkor érkezett a sok beszéd a szovjet koncentrációs táborokról. „Miatta fogjuk elveszíteni az önkormányzati választásokat…” Szolzsenyicin megbontotta a baloldal szép egységét. A Gulag-szigetcsoport után a marxizmust már valóban nem tarthatták „korunk meghaladhatatlan lehetőségének”. Megjelent Pierre Daix könyve (Amit Szolzsenyicinről tudok), Claude Lefort, Jean-Marie Domenach írásai, s vészesen megfogyatkoztak a Francia Kommunista Párt hívei.
A baloldali történészeknek az sem tetszett, hogy Szolzsenyicin elment Vendée-ba, ott a forradalom ellen harcoló parasztokra emlékezett, és felidézte, hogy „a Lenin-féle kommunisták és az internacionalista szocialisták előszeretettel alkalmazták a francia forradalom számos kegyetlen eljárását Oroszország testén”. De a balliberális értelmiséget a legjobban az bosszantotta, hogy Szolzsenyicin nyugaton is önmaga maradt. Sokakat irritált mély vallásossága. Szolzsenyicin hitt a lélekben, rettenetes tapasztalatai ellenére is hitte, hogy létezik emberi jóság. Hogy túlélte a megtorlást, és túlélte a rákot, mintha azért kellett volna életben maradnia, hogy a sok millió néma és névtelen halott helyett szóljon, szinte csoda, s vannak, akik megijednek a csodától.
Szolovka, te csodás!
A Harvardon 1978. június 8-án nem azt mondta, amit vártak tőle. Azt hitték, hogy köszönetet mond az amerikaiaknak. Ő meg hálálkodás helyett a nyugati világot kárhoztatta. Minden baj gyökere a felvilágosodás, a racionalista humanizmus, a tévhit, hogy az ember a középpontja minden létezőnek, mondta. A nyugati világ vallásellenes humanizmusa és a kommunizmus egy tőről fakad. Az „emberi jogok” mértéktelen hangoztatásával szétzúzzák a közösség jogait és szétzúzzák a közösséget. A sajtó azt hiszi, bármit megengedhet magának, ellenőrizetlen befolyásra és hatalomra tett szert. Az úgynevezett szabad sajtóban nem az igazi véleményszabadság uralkodik, hanem a politika diktátuma, amely sokszor a vélemények meglepő uniformizálódásához vezet (a liberális újságírókat ez bőszítette fel a legjobban). A társadalom szerkezete nem teszi lehetővé, hogy rendkívüli emberek a hatalomnak akár csak a közelébe is kerüljenek. Az Amerikában tapasztalt „kereskedő bazár” semmivel sem ér többet az „ideológiai bazárnál”. Az uralkodó ideológia az anyagi javak halmozását helyezi mindenek elébe; a korlátlan kényelem, a korlátlan „szabadság” gyengíti a jellemet, az ember elveszíti bátorságát, képtelen a védekezésre. „Az emberek elfeledkeztek Istenről.” Nem érzik, hogy felelősséggel tartoznak Istennek és a társadalomnak, a közösségnek, amelyben élnek. „A gonosz erők támadásba lendültek.” Így próféták beszélnek. És amikor 1994-ben teljesült a régi álom, Vlagyivosztokon át visszatért Moszkvába, elszörnyedve látta, hogy Oroszország is a merkantil szellem, a liberalizmus martaléka lett.
A Népszabadság „nekrológja” drámainak szánt kérdéssel zárul: „egy tolerancia híján lévő író vajon tolerálható?”
„Nem toleráns.” Égő bélyeg ez a politikai korrektség farizeusainak korában. Hát igen, Szolzsenyicin valóban nem „tolerálta” a hazugságot, az életét mentendő sem „tolerált” egy önmagából kivetkőzött, gyilkos rendszert. Bezzeg Gorkij! Szolovkán például nem volt gyógykezelés, már ha az agyonlövést nem tartjuk orvosságnak. A mocsarakon át építettek utat, a rabok nyáron vízbe fúltak, télen megfagytak. Itt az őrség különösen kegyetlen volt, szórakozott a rabokkal, felrobbantotta, télen vízzel leöntötte és megfagyasztotta őket. Valakinek fantasztikus körülmények között sikerült egy angol hajón megszöknie, és Londonban elmesélnie a borzalmakat. Hogy a világ száját befogják, Sztálin egyenesen Gorkijt, a Sorrentóból épphogy hazaérkezett, világhírű írót kérte meg, látogasson el Szolovkára. A tábor vezetősége felkészült, felhizlalt néhány rabot, kitakarított egy-két körletet, de Gorkij hamarabb érkezett, mint várták. Több száz zsákba öltözött, csont-bőr fogoly dolgozott a sárban, nem volt hová rejteni őket, arra se volt idő, hogy valamennyit a tengerbe hajítsák, nagy ponyvát borítottak hát rájuk. Az író nem csodálkozott el a hirtelen támadt mozgó halmokon, továbbsétált, hófehérbe öltözött orvosok és ápolók kettős sora fogadta. A cellákban jól táplált foglyok üldögéltek, újságot olvasgatva. De összebeszéltek: az újságot mindenki fordítva tartotta. Gorkij odalépett az egyikhez, és megfordította az újságot. Észrevette! A gyermektelepen egy tizennégy éves fiú felkiáltott: „Ide figyelj, Gorkij! Minden, amit látsz, hazugság.” Az író másfél órán át beszélgetett a kamasszal, szeme könnyben úszott, amikor kilépett a barakkból. Moszkvába érve aztán a nagy humanista megírta, s a nyugati lapok szóról szóra átvették, hogy hazudnak Szolovkáról, ott csodálatos javító-nevelő munka folyik. Így viselkedik egy „toleráns” író, aki tudja, minden az ideológia, mindent ennek kell alárendelni. E hasznos tudásból jól meg lehet élni. A bátor fiút meg agyonlőtték.
Szolzsenyicin írásaihoz a viszonyulásunk nem csupán intellektuális, esztétikai, hanem mindig erkölcsi viszonyulás is. Ebből támad a katarzis, a jó irodalom csalhatatlan ismérve. Fel kell tennünk a kérdést: hogyan viszonyulunk az igazsághoz? Hogyan viszonyulunk a bűnhöz? Van min töprengenünk Nyerzsinnel (A pokol tornáca): mitől jó az ember? El lehet-e dönteni a földön, kinek van igaza? „Ki a bűnös? Ki tudja ezt megmondani?” S a félvak ukrán paraszt, a vén Szpiridon, aki soha semmi mást nem akart, csak egyszerű örömök között élni, boldogulni, mindig azt csinálta, amit mondtak neki, amit „lehetett”, a sztálini úthenger mégis mindig maga alá gyűrte, hol „kulák” lett, hol „szabotőr”, a német hadifogság után meg egyenesen „hazaáruló”, tudja a választ. Bűn megölni a lelket. Bűn megölni az embert.
S tegyük hozzá: bűn, bármely magasztos ideológia jegyében, erre felmentést adni.
És hinnünk kell, hogy a szó, az igazak szava mellett az áldozatok csendje – azoknak a névtelen millióknak a csendje, akiknek a csontja beleőrlődött a Balti–Fehér-tenger-csatorna porladó betonjába, örökre beleégett a szibériai vasút nyomvonalába, az északi bányák minden egyes rögébe – messzehangzóbb és zengőbb minden hazug és fennhéjázó szónál.
origo.hu
Újabb harckocsikkal bővült a dandár – képeken mutatjuk a high‑tech páncélos szörnyeket
