Legendákra épül a szlovák nemzeti önbecsülés

Bajban vannak a szlovák történészek. A politikusok úgy döntöttek, nem várják meg a tudományos feltárómunkát egy-egy történelmi személyiség kapcsán, hanem sajátos eszközeikkel – törvényalkotással – döntik el, ki legyen az, aki köztiszteletnek örvendve erősítse a szlovák nemzetben az önbecsülést.
Amikor januárban Robert Fico meghirdette kormánya idei kiemelt feladataként a nemzeti büszkeség építésének a programját, és az egyik követendő példának Juraj Jánosíkot nevezte meg, aki „az első szociáldemokrata volt”, mert a „gazdagoktól elvette, a szegényeknek szétosztotta” az anyagi javakat, még mosolyogva figyelmeztették a történészek a kormányzó hatalmat arra, ez csak legenda, de megengedték, hogy a „szegény emberek kilátástalan helyzetükben ragaszkodtak a meseszerű Jánosík figurába, a hegyi legények kapitányába, s újra várták eljöttét”. Amikor azonban a legenda szerinti századost hivatalosan posztumusz a Szlovák Hadsereg őrnagyává léptették elő, már felvilágosítómunkába kezdtek, s rávilágítottak, Jánosík köztörvényes bűnöző volt, az útonállók kis számú bandáját vezette, s bár igaz, nemeseket is kiraboltak, de vásári napok alkalmával az egyszerű kereskedőket is, és semmi sem igazolja, hogy ő lett volna „az első szlovák szociáldemokrata”. Dokumentum nem bizonyítja, hogy akárcsak egy krajcárt is a szegényekre költött volna, ellenben megvan a „rendes bírósági peranyaga, amely alapján rablóként végezték ki akasztással”.
Az őrnagyi rang mégis megmaradt Jánosíknak, a kormányfő nemzetébresztő szándékát ezért a Szlovák Nemzeti Párt folytatta, aki törvénytervezetet nyújtott be „a nemzet atyja” meghatározására, akit Andrej Hlinkában vélt felfedezni. A történészek visszakérdeztek, vajon ki lesz akkor „a nemzet anyja”, merthogy Hlinka katolikus pap volt, s bár Csehszlovákia megalakulása után a nemzeti párt élére állt, az egyház kötelékéből sosem lépett ki, s papként halt meg 1938-ban. Közben azonban elvetett mindent, ami baloldali – szociáldemokrata és kommunista – a politikában és a társadalomban. De nem viselte el az evangélikusokat sem, akik legalább annyit szenvedtek tőle, mint a zsidók, a romák és más kisebbségek. Olyannyira intoleráns ember volt, hogy egyszer azt találta nyilatkozni: „Én vagyok a szlovák nemzet Hitlere”. A történészek nem sokra mentek ellenvetéseikkel, csak anynyit értek el, hogy Hlinka tényleg nem lett minden szlovák atyja, ám a törvény róla – a „lex Hlinka” – megszületett, s már készítik is emlékművét, amelyet a szlovák parlament épületében helyeznek majd el. A történészek egyre kevésbé értették, mi történt a szlovák törvényhozókkal, pedig csak a régi mondás igazára kellett volna várniuk – türelem rózsát terem – felvilágosodásukhoz. A rózsa ugyanis szeptemberre megérkezett a parlamentbe Alexander Dubcek személyén keresztül, akiről ugyancsak törvényt terjesztettek elő, benne az „emberi jogokért, a demokráciáért és a szlovák államiságért végzett elévülhetetlen” érdemekkel. A történészek már csak csöndben mondták, hogy igaz, az „emberarcú szocializmus” látomásként Dubcek nevéhez köthető, de azóta tudjuk, kommunistákkal emberarcúvá semmit sem lehet formálni. S felidézték, hogy Dubcek végigjárta a totalitarista párt ranglétráját, mindig megbízható elvtársként viselkedett, és igazi pluralizmust sosem akart, ezért is készítette elő 1968-ban azt az alkotmányt, amely szovjet mintára Csehszlovákiában is kimondta „a kommunista párt vezető szerepét a társadalomban”. Hogy mégis bevonultak az országba a „szövetséges tankok”, az más kérdés.
A történészek bajban vannak. Nem azért, mert halkan szóltak, hanem mert erre a beszólásra végre megkapták a választ. Boris Zala, a Fico vezette Smer ideológusa, a „lex Dubcek” beterjesztője elmagyarázta: a történészekre nem hagyhatjuk, hogy neves személyiségeink munkásságát feldolgozzák, nekünk legendákra van szükségünk, és ezeket a legendákat a politikusoknak kell olyan közkinccsé tenni, amely alapján tudni fogják az emberek, milyen értékeket kövessenek. Merthogy „a történelem nem fekete-fehér”.
Ezt Szlovákiában ez idáig a történészek mondták. Úgy tűnik, roszszul tették: maguknak ártottak vele, most senki nem hallgat rájuk. A politikusok legalábbis nem.