Belgrádi egyezmény: lépés Trianon felé

Kilencven évvel ezelőtt, 1918. november 13-án Belgrádban a magyar kormány és az antant balkáni haderőinek képviselői 18 pontos fegyverszüneti egyezmény írtak alá. A dátum mára szinte teljesen kiveszett a közemlékezetből, noha november 13. volt az ország első lépése a Trianonig vezető úton.

Trianon kemény előszele volt a belgrádi egyezmény, ám még közel sem volt olyan durva és drasztikus, mint az 1920-as békediktátum – fogalmazott Für Lajos volt honvédelmi miniszter, történész. Kifejtette: az egyezményt később lényegében nem tartotta be egyik, Magyarország körül létrejött új szomszédos ország sem; Délvidéken a Szerb–Horvát–Szlovén állam számos helyen egyszerűen lecserélte a magyar közigazgatást, és deklarálta a megszállt megyék elszakadását, a folyamat pedig oda vezetett, hogy december elején Gyulafehérvárott a románok kimondták a „három román fejedelemség újraegyesítését”. Eközben Csehszlovákia külügyminisztere, Eduard Benes is mindent elkövetett a belgrádi konvenció érvénytelenítéséért.
Kérdésünkre, hogy miért veszett ki történelmi emlékezetünkből az ország későbbi sorsát lényegében determináló belgrádi egyezmény, Für Lajos megjegyezte: lassan már az ország kétharmadának elvesztése is kiesik a közemlékezetből. – Nézze meg, mit művel a magyar politikai élet a dunaszerdahelyi eset kapcsán! Miféle világot élünk? Visszajön a Kádár-rendszer? – fakadt ki a volt miniszter.
1918 novemberének elején Victor Weber tábornok az – akkor egyébként de facto már nem is létező – Osztrák–Magyar Monarchia nevében fegyverszüneti egyezményt írt alá az antanttal Padovában, amely a Dráva mentén jelölte ki a demarkációs vonalat. A Monarchia széthullása miatt azonban nem volt világos, hogy Magyarországra mennyiben vonatkozik ez az egyezmény. Ezért volt szükség egy másik fegyverszüneti megállapodásra is, amit már kizárólag hazánkkal kötöttek.
A dokumentum rögzítette a déli és keleti demarkációs vonalakat, valamint foglalkozott a kiürített területek közigazgatásával, továbbá az antantcsapatok magyarországi mozgásával. A megállapodás előírta Magyarország számára, hogy haderejét vonja vissza a Szamos felső völgye–Beszterce–Maros–Baja– Pécs–Dráva képzeletbeli vonala mögé, és kitért arra is, hogy Magyarország mekkora haderőt tarthat, továbbá szükség esetén biztosítania kell az antant csapatainak átvonulását az ország területén Szovjet-Oroszország felé. Ám ekkor a kiürített déli területek közigazgatását még a magyar kormány kezében hagyta, sőt az egyezmény leszögezte: a szövetségesek nem avatkozhatnak bele az ország belügyeibe.
Az őszirózsás forradalomban alakult új magyar kormány képviseletében november 7-én utazott küldöttség (Károlyi Mihály miniszterelnökön kívül tagja volt Jászi Oszkár nemzetiségügyi miniszter és Csernyák Imre a katonatanács képviseletében) Belgrádba, hogy a szövetségesek keleti hadseregeinek parancsnokával, Louis Félix Franchet d'Esperey tábornokkal megtárgyalja a fegyverszüneti feltételeket. A Károlyi vezette küldöttség azzal próbált érvelni, hogy a háború a „feudális Magyarország műve”, ám az államforma már megváltozott. – Most vagyunk először abban a helyzetben, hogy az Entente közvéleménye előtt a magyar nép igazi akaratát hirdethessük – állították az idealista Károlyiék.
Franchet d'Esperey ridegen viselkedett a magyarokkal, a kútfők szerint csak ennyit kérdezett a küldöttektől: „Ilyen mélyre süllyedtek?” Ugyanakkor hajlandó volt több ponton is módosítani a szerződés szövegét, és a küldöttek kérésére táviratban közölte a francia kormánnyal, hogy a magyarok csak akkor írják alá a megállapodást, ha az antant a béketárgyalá-sokig biztosítja az ország határait, és meghagyja a magyar közigazgatást. Az egyezményt ennek értelmében írták alá a két fél képviselői és egy szerb tábornok november 13-án.
– Károlyi Mihály 1945 után divatba jött, és tulajdonképpen még a mai napig divatban maradt – mutatott rá a helyzet fonákságára Katona Tamás történész. Hozzátette: Károlyi több baklövést is elkövetett, de az egyik legnagyobb hibájaként az róható fel, hogy miután feloszlatta a frontról hazatérő hadsereget – mert véleménye szerint a katonák kommunisták voltak –, az ország védtelen maradt, mert a tervezett nemzetőrséget soha nem állították fel. – A nem rosszindulatú, de kétségkívül dilettáns Károlyi Mihály politikai mélyrepülése Belgrádban kezdődött, a kommunista hatalomátvétellel és Trianonnal folytatódott, majd a Benes dekrétumokkal végződött – szögezte le Katona Tamás.
Vezércikk a 7. oldalon