Bölcsődal

„A zenei nevelést a gyermek születése előtt kilenc hónappal kell elkezdeni.”
Kodály Zoltán

Zeneiskolában végigmenni a folyosón ahhoz hasonlít, mintha egy álombeli koncerten a zenekari árok partján sétálgatna az ember, amikor még csak hangolnak a muzsikusok. Minden teremből más dallamot hall, más tudásfokon, más hangszeren. Benézni vágyik a kulcslyukon, hogy megláthassa, ki hegedül, amott kik énekelnek ilyen összeszokottan, no és egy ajtóval odébb ez a magányos, csak a jobbkéz-szólamot betűzgető dallam még bizonyosan nagyon kicsi gyerektenyér alatt bontakozik, amelyiken az ujjak talán át sem érik az oktávot.
Én benéztem a kulcslyukon. Fiatal, barna hajú, vékony, magas férfit láttam. Valamit magyarázott éppen, nem hallottam persze, és akkor felcsendült az ének. Nem tudtam, mi volt az a zene, talán egy madrigál? Csak megremegtem – tudtam is én, mi az a madrigál!
Aztán hazaszaladtam.
Néhány hét múlva különös kommandó jött be az énekóránkra, ismeretlen tanárok, mindegyikünknek egyenként énekelnie kellett, ők meg jegyezgettek. Az osztályból tíz-tizenkét gyereket kiválasztottak énekkarba, szolfézs- és hangszertanulásra. Köztük voltam én is.
Nem állítom, hogy nem okoztam otthon főfájást a szüleimnek. Olyan szegények voltunk, mint a levert forradalomban megalázott ország. A szó, hogy „hangszer”, nekem varázslatos volt, a szüleimnek egy újabb gond prózája.
Elkezdtem szolfézst tanulni, hangszerhez csak második évben engedtek minket. Megtanultunk szolmizálni. Egy év múlva mindent, a fáról a leveleket is leszolmizáltuk. Mindent. Bármit. Filmzenét, telefonszámot. (A számokat hangfokokkal jelöltük. A kilences számmal bajban voltunk, túlért az oktávon.) Beleszerettem a hangokba. Az a szürke, rettenetes világ, a lódenkabát, a paprikás krumpli és a fürdőszobát jelentő zománcos lavór világa váratlanul megfényesedett. A félelem és a nincstelenség burája kilyukadt. Ömlött be a zene ragyogása. Egy ismeretlen birodalom kapui nyíltak ki előttem. Ahová át lehetett lépni a felnőttek megkeseredett, fásult világából. Szüleim türelmesen várták, hogy ráunok végre a zenetanulásra, és nem kell hangszert vásárolniuk, de túl jók voltak a zenetanáraim, Nógrádi László karnagy, Horváth Ilus szolfézstanár, Meszlényi Edit zongoratanárnő és a többiek. Mind abszolút profik voltak. Én nem hagytam magam. Öt évig mindennap krétával a konyhaasztalra rajzolt billentyűkön játszottam egy órán át, a jobb- és balkéz-szólamokat ujjaim játékához énekeltem. Addig énekeltem, míg csak meg nem vették a szüleim azt a pianínót, amelyik ma is ott áll a nappaliban. Ezen négykezeseztünk a lányommal, zongoratanárnője, Sutarski Györgyi tanította meg nekünk Weiner Bölcsődalát. És én ma is ez elé a hangszer elé ülök, innen merítek erőt, amikor minden kapu becsukódik.
Az a fiatal tanár, akit a kulcslyukon át meglestem, később szolfézstanárom lett. Dobszay Lászlónak hívták. Talán tizenkét éves lehettem, amikor szeptemberben azzal kezdte az órát, hogy egész évben egyetlen művel fogunk foglalkozni. A Varázsfuvolával. Akkor én azt valami mesedarabnak gondoltam. Aztán elkezdtük sorra tanulni az áriákat, duetteket. Szolmizálva persze, hála istennek nem németül. Mutáló Sarastrókká, bicsakló hangú Paminákká váltunk, de jól éreztük magunkat! Dobszay tanár úr állta a szavát, mert tényleg egész évben semmi mással nem foglalkoztunk, de a Varázsfuvolával úgy elvarázsolódtunk, hogy még kevés is volt az egy év. Óráról órára bevettük, mint egy várat. És mint a szerelemben, mire meghódítottuk, addigra meghódoltunk.
Hogyan tanított Dobszay? Úgy, hogy nem is tanított. Csak éppen egy volt a zenével. Mi, gyerekek tökéletesen éreztük, hogy mindent tud arról a világról, ahová minket bevezet. Soha nem fegyelmezett bennünket. Egyetlenegyszer fordult elő, hogy éneklésünk közben abbahagyta a zongorázást, megpördült a zongoraszéken, és ennyit mondott: „Én titeket minden alkalommal úgy kísérlek, mintha hangversenyteremben lennék. De ti nem úgy énekeltek.” Kriptacsönd lett abban az Andrássy úti zeneiskolai teremben. Ő visszapördült a zongorához és folytatta. Úgy, mintha hangversenyteremben lett volna. Attól kezdve mi is megpróbáltunk többek és jobbak lenni. Hozzá emelkedni. Szebben, tisztábban énekelni.
Hogy mi minden történt velem az alatt az esztendő alatt, amíg a Varázsfuvolát tanultuk, arra már nem emlékszem, de év végére már nem az voltam, aki év elején. Vizsgára mindenkinek vinnie kellett egy szabadon választott darabot, én az Éj királynőjének áriáját akartam. Biztos, hogy ezt választod? – kérdezte Dobszay tanár úr. Biztos, mondtam makacsul, nem nézve rá. Jó, de nem lesz könnyű dolgod, jegyezte meg.
Milyen igaza volt! De hát a zene a szabadság, a kielégíthető lélekéhség és a kiélhető vágyak birodalma. Valamiért valószínűleg éppen az az ária érintett meg bennem egy húrt. A démonikus erő vonzását éreztem a zene mágiáján át, nem sejtvén, hogy aki ebből részt akar, az egyszer, valamikor ennek a hatalomnak vagy a birtokosa, vagy a birtoka lesz.

Magyarországon a zenetanulás a Kodály-módszernek köszönhetően rendkívül széles körű volt a diktatúra terrorisztikus és enyhültebb, rafinált szakaszában is. Kodályról, akit sokan „a legmagyarabb zeneszerzőnek” tartanak, kevesen tudják, hogy ősei sem anyai, sem apai ágon nem magyarok voltak. De ez nála inkább csak fokozta a magyar kultúra iránti szeretetet, a magyar nép iránti, az ő kifejezésével „viszonozhatatlan szerelem” érzését. Fölmenői apai ágon flamand takácsok voltak (Mathias Kodal), anyai ágon pedig lengyel nemesek (Jalovetzky).
Kodály munkásságának, zenepedagógiai elveinek és módszereinek egyik legszebb megvalósulása volt az 1946-ban megalakult legendás békés-tarhosi énekiskola. (A tanítás csak 1947 januárjában kezdődött el.) Ide a legutolsó tanyasi iskolából is el lehetett jutni. S bár az énekiskolát 1954-ben fölszámolták, a Kodály-módszer a magyar oktatásban egészen a nyolcvanas évekig fontos maradt. A rendszerváltozás után aztán sorra alakultak a magán-zeneiskolák, de már egészen más céllal, üzleti, de legalábbis egyre inkább önfinanszírozó alapokra helyezkedve. Ma az énektanítás az oktatás perifériájára szorult, ének-zene tagozatokon négy, esetenként három énekóra és karének van hetenként, a többi osztályban pedig – iskolától függően – heti egy, de van, ahol havi három énekórában, azaz tíznaponként énekelnek a gyermekek népdalt. Szerencsés esetben eljutnak odáig a tanárok, hogy megtanítsák, milyen a régi típusú, ereszkedő, illetve az újabb, a kupolás fölépítésű népdalszerkezet.
Kezemben egy könyvecske, a címe: Békés-Tarhos, 1946–1954. Végigolvasván úgy érzem, nemcsak a tarhosi zeneiskola történetét ismertem meg, hanem a szocializmus kudarcáról is éles felvételt kaptam. Aki a háború utáni években zenét tanított, csakis a Horthy-érában végezhette el a Zeneakadémiát. Számos zenetanár, aki képes volt plebejus eszményekért dolgozni – hiszen Kodály módszertana plebejus indíttatású volt –, valójában sűrítve képviselte a polgári eszményt. Viselkedésében, kulturális szokásaiban, emberi stílusában. Visszaemlékezések tanúsága szerint a békés-tarhosi énekiskolában volt olyan tanár, akit éjjel elvitt az ÁVH, aztán némi verés után reggel visszaengedték tanítani. Kezdetben a bentlakásos zeneiskolában a gyerekeknek hittant tanítottak, „külön a római katolikus és külön a református vallásúaknak – írja Mező Imre zeneszerző –, negyvenkilencben aztán vége lett a hittannak a második félévtől”. A hatalom urai első lépésben betiltották a hittant, utolsó lépésként bezárták a zeneiskolát. Ami közte mégis élt, az volt a csoda.

Néhány megszállott ember, mindenekelőtt Gulyás György, az énekiskola igazgatója nem sokkal a háború befejezése után már megálmodta ezt az iskolát. Társakra lelt, akik, mint a korai keresztény közösségek, hittek abban, hogy amit ők képviselnek, az megfüröszti a lelkeket, amit ők kitaláltak, az megújítja az oktatást, s Kodály elképzelései mentén az egész magyar népi kultúra pilléreire rá lehet majd építeni bármit, ami értéket akar, mert értékben fogant. Mert a lélek foglyul ejthető, de marasztó erő híján, ha gyenge, rab marad, ha erős, kiszabadítja magát. Ezek a tanárok ott a békés-tarhosi énekiskolában tudták, mi az a marasztó erő. Álljon itt bizonyítékul tanítványaiktól néhány idézet (akad köztük, aki már odaátról üzen):
Szokolay Sándor zeneszerző: „A csodálatos park, az egykori Wenckheim-kastély, mintha a kisgyermekkor mesefantáziájából varázsolták volna elő, mintha díszletek között éltünk volna! Élő díszletek között. Ebben az iskolában vált először valóra Kodály alapfelismerése, mely szerint a gyermekkor minden első élménye egy életre meghatározó jellegű. Meggyőződésem szerint az egész művészetoktatásnak most is erre a gondolatra kellene építenie… Tarhos nemcsak azért vált híressé és elismertté, mert kinevelt jó néhány élvonalbeli és elismert művészt, hanem azért is, és főleg azért, mert az ország minden részébe szétküldte a tehetséges és tanult szakemberek tömegét.”
Bozay Attila zeneszerző: „Egy sereg kompozíciót írtam Tarhoson, melyek természetesen nem remekművek, de fontos lépésnek számítottak pályámon.”
Mező László gordonkaművész: „Az a hét tanév, amit 1947-től ’54-ig Tarhoson töltöttem, kibontakoztatta képességeimet, utat mutatott, feltarisznyázott emberséggel és olyan zenei alappal, amire csak pakolni kellett az újabb és újabb ismereteket.”
Csukás István költő: „Mi a zenével a legmagasabb és legkorszerűbb (-modernebb) fokon ismerkedtünk meg. Előbb énekeltünk, játszottunk Bartókot és Kodályt, mint pl. Bachot vagy Beethovent. Addig érintetlenek voltunk a műveltségtől, hisz az iskola parasztok közül toborzott bennünket országjáró, tehetségkutató körútján… A pentatónia anyanyelvünk volt, és »biflázni« a dúr–moll hangsort kellett. A népdaléneklési és -szolmizáló versenyek, amelyeket Kodály Zoltán személyesen »zsűrizett« és jutalmazott, nekünk játéknak tűntek.”
S idekívánkozik egy internetes fórum keresetlen stílusú hozzászólása: „A Kodály-módszer olyannyira kinőtte magát, hogy exportképes áru lett belőle. Hungarikum, ha tetszik. A hülyeség netovábbja, amit műveltek, művelnek a kiszorítása érdekében. Finnország a Kodály-módszer alapján építette fel zenei életét, Japán nemkülönben. Most Kína lenne »piac«, hallatlan igény van az európai zenére. Csak elegendő tanárnak kellene lennie Magyarországon ahhoz, hogy ezt az igényt ki tudja elégíteni, de idióta oktatáspolitikánk gondoskodott róla, hogy ez ne így legyen. Így aztán arathatnak mások, akik bölcsebbek voltak az itteni »mértékadóknál«. A szürkeállománynál, akikről kiderült, hogy nem az agyuk minőségével lettek méltók e névre, hanem a szürke marhával való rokonságuk miatt. Elnézést kérek a szürke marháktól.”

Kodály Zoltán azt jósolta, hogy ha a zeneoktatás ezen a csapáson halad, 2000-re „minden általános iskolát végzett gyermek folyékonyan olvas kottát”.
Tudjuk, nem így lett. Hogy miért, arról Sutarski Konrádné Nagy Györgyivel, a Tóth Aladár Zeneiskola zongoratanárnőjével beszélgetek. Szabadkozik, nála sokkal hivatottabbak tudnának beszélni Kodály módszeréről. De én nem hiszem, hogy témánkhoz létezhet alkalmasabb beszélgetőpartner, mint egy zenetanár, aki évtizedeken át gyerekeket tanított, s tanít ma is, akinek nemzedékek kerültek ki a keze alól. Nagy Györgyi tizennégy éves korában került Tarhosra. Meglep, mennyire meghatározta az ő életét is az a mindössze három ottani esztendő. Az iskola bezárásáig ott tanult. Valójában miért kellett 1954-ben megszüntetni a tarhosi iskolát?
– A hivatalosságok gazdasági okokra hivatkoztak. De mindenki tudta, hogy az igazi ok nem ez volt. A tarhosi énekiskola túlságosan is fontosnak tartotta a népi kultúrát, a nemzeti értékeket. Az ottani szellem olyan erős magyarságtudatot alakított ki a diákokban, ami 1954-ben veszélyesnek, háttérbe szorítandónak bizonyult. Legegyszerűbb volt ezt az iskolát egy tollvonással megszüntetni. Hihetetlen értékeket halmoztak föl az ottani tanárok. Természetesen nem anyagi értelemben, hanem a gyermekek lelkében. Aki Tarhoson tanult, az egész életére útravalót kapott. Egyébként igen szigorú iskola volt, korai keléssel, szoros napirenddel, foglalkozásokkal. Mi ott mégis a szabadságot éreztük. A világ minden részéből érkeztek látogatóink. A tanítás centrumában a magyar népdal állt, de azon keresztül az egész zeneirodalom a látókörünkbe került. Tanáraink különösen fontosnak tartották, hogy olyan gyerekek, akik rendkívül szegény sorból, esetleg a háborús veszteségek miatt félárván nevelkedtek, idekerülhessenek. Lélekőrzés, lélekerősítés is folyt itt, nemcsak zenetanítás. Aki idekerült, nem kallódott el, nem érezte értelmetlennek az életét, nem csavargott, nem kellett neki pszichológus. Belépődíj csak egy volt: tehetséggel párosult jó hallás. Ugyanis nem szabad azt gondolni, hogy ez valami arisztokratikus nevelde volt. Éppen ellenkezőleg: a társadalom hihetetlenül széles rétegeiből merített. Ma egy tanyasi gyerek, akármilyen tehetséges, nem jut el a zeneiskoláig. A zenetanulás ma már elsősorban az elit, de legalábbis az értelmiség gyerekeinek az elég költséges kiváltsága.
– Milyen költségekkel jár jelenleg a zenetanulás?
– Először is van tandíj. Zeneiskolától függően ez tizenkét–tizenötezer forint fél évre. Aztán meg kell vásárolni a kottákat. Egy szonatinaalbum két-háromezer forint. S tudjuk, hogy egy gyereknek négy-öt kotta is kell egyetlen évre, a szolfézsalbumon kívül. A kottákat egy időben, különösen a sokgyermekes szülők kérésére, mi, tanárok időnként lemásoltuk. Aztán ez a gyakorlat megszűnt, nagyon szigorúan ellenőrzik és büntetik is a kották fénymásolását. Hiszen az bevétel a kottagyártóknak, akiket védeni kell. A meghozott áldozatokkal több gyermeküket is zenére taníttató családok védelme, úgy tűnik, ma már nem olyan fontos.
– Meszlényi Edit zongoratanárnő nekem gyakran ideadta a kottáit, én meg otthon puha grafitceruzával lemásoltam őket. Közben félig meg is lehetett tanulni így a darabokat. Hiszen a kottaképet „hallja” az ember.
– Ez is a Kodály-módszer egyik nagy eredménye: a kottaolvasás, kottaismeret. Bizonyos életkorban a gyerekek rendkívül gyorsan megjegyzik mindazt, ami a kottaolvasáshoz szükséges. Kodály nagy találmánya valójában a „mozgó dó”, vagyis az, hogy az ő módszerével tanított gyerekek az eléjük tett kottából bármit le tudnak szolmizálni. Népdalt, madrigált, oratóriumot. A költségek említésekor ne feledkezzünk meg a hangszerről. Azt is meg kell venni. Ahol több gyerek van, ott a kiadások még akkor is megsokszorozódnak, ha a kottákat át lehet adni. Csakhogy családon belül a gyerekek rendszerint különböző hangszereken tanulnak.
– Vajon a rendszerváltozás utáni kormányok kultusztárcáinak miért nem fontos legalább annyira a külföldön elismert Kodály-módszer, mint amenynyire Rákosiéknak az volt egy ideig?
– Ezt nem tőlem kellene megkérdezni. Tény, hogy az iskolákban egyre kevesebb tér jut az énektanulásnak. A művészeti tárgyakat a legtöbb iskola igyekszik „lespórolni”. Egyre kevesebb helyen szerveznek énekkart, inkább csak a zeneiskolákban. Nekem úgy tűnik, Kodály módszere iránt ma külföldön nagyobb az érdeklődés, mint idehaza. Japánt említeném, de tanítványaimtól tudom, hogy Kínában is létesülnek Kodály-módszerrel tanító zeneiskolák. San Francisco közelében, az oaklandi egyetemen is van Kodály Zenei Központ.
– Mitől más az a gyerek, aki zenét tanul?
– A zenetanulás sosem pusztán darabok megtanulását jelenti. Ízlést, kultúrát, stílust, a magyar zenei tradíció megismerését és önkifejezést is tanít. Zenét tanulni fegyelmezettség nélkül nem lehet. Olyan belső rendezettségre szoktat, amilyet alig tud más tantárgy megadni ennyire természetesen, észrevehetetlenül. A zenélés részvétel, aktivitás, ajándékozás másoknak és önmagunknak. Néha az én elrejtése, máskor a megmutatása. El kell igazodni a stílusokban, tehát a társművészetek megértésében is fontos útravaló. Másképpen foglalkozik képzőművészettel, irodalommal az a gyerek, aki zeneoktatásban vesz részt.

Aki gyermekkorában kamarazenélt vagy négykezesezett, az emlékszik rá, milyen hihetetlenül koncentrált állandó egymásra figyelés szükséges az együtt zenéléshez. Tanulni kell ezt is, gyakorolni az egymásra figyelést. Szükség lesz rá későbbi, felnőtt életünkben. Nem mindegy, hogy a másodperc azonos töredékében szólal-e meg a zongora meg a hegedű, avagy éppen a zongorán két szólam. Nem mindegy, miként hangolódik egymásra két szubjektum, két lélek. (Lásd még erről Tolsztoj Kreutzer-szonátáját.) E nélkül az összehangolódás nélkül nem létezik kamarazenélés. Növendékkoncerteken visszatérő kép, hogy a felnőtt, a szülő, a tanár ül a zongora alsó regiszterei elé, a nagyobb tudású zenész vállalja a kíséretet, ő marad a háttérben, a fiataloké a csillogás. A zene tanulásának minden mozzanata esztétikai és etikai értékekkel telített. Mert nem a rideg törtető a polgár, hanem az, aki odaáll egy hétéves zongorázó gyerek mellé akkor is, ha nem a sajátja, figyeli vele a kottát, és tudja, mikor kell lapoznia.