Capomaestro

A középkorban egy építész számára nem volt sem szokatlan, sem meglepő, hogy hadjáratban kellett részt vennie. Az Opera del Duomo nemcsak a firenzei székesegyház építését irányította, de a köztársaság területén zajló minden katonai jellegű építkezést is. A Santa Maria del Fiorét ugyanazok építették, akik Firenze és a szomszédos városok erődfalait, bástyáit és sáncárkait, írja Ross King Brunelleschi kupolája – A firenzei dóm építésének története című könyvében arról, hogy Filippo Brunelleschit 1430-ban a Lucca ellen vívott háború harcmezejére vezényelték.
A firenzei székesegyház alapkövét még 1296-ban tették le. A XIII. század végére Firenze, főként a textilkereskedelemnek köszönhetően, szinte dúskált a pénzben, így korántsem tűnt kivitelezhetetlennek ilyen ambiciózus építészeti vállalkozás. Bár az első építőmester, Arnolfo di Cambio néhány évvel az építkezés megkezdése után meghalt, a falak tovább emelkedtek, körülöttük pedig egész negyedeket romboltak le. A város azonban csak 1418-ban írta ki a pályázatot a kupola felépítésére. A verseny győztese az elismert ötvösmester, mechanikai zseni és a kupolák építésének megszállottja – egy igazi reneszánsz ember, Filippo Brunelleschi lett. Öröme azonban nem lehetett felhőtlen, hiszen régi vetélytársát, Lorenzo Ghibertit vele egyenrangú építésvezetővé, capomaestróvá nevezték ki, így együtt kellett működniük. Brunelleschi élete ettől kezdve egybeforrott a kupola építésével. King magával ragadóan mesél az építkezés történetéről könyvében, miközben a templomépítészet szakmai részletei sem sikkadnak el. Megismerhetjük a kupoladobra nehezedő erőket, az alátámasztást nem igénylő, halszálkaszerűen egymásba fűződő téglaelrendezést és a homokkő abroncstól az ökrös emelőig számos olyan technológiai újítást, amelyet Brunelleschi alkalmazott elsőként a Santa Maria del Fiore kupolájának építésekor.
A korábbi kupolákat általában zsaluzat mentén építették. Ekkora alkotást azonban képtelenség lett volna állványzat fölött elég gyorsan építeni ahhoz, hogy a már elkészült részek ne vetemedjenek el, így ezt a lehetőséget már a kezdet kezdetén elvetették. Zsalu nélkül viszont a visszájára fordult a probléma. Minden téglasor lerakása után egy hetet kellett várni, hogy a habarcs elegendően megkössön, és elbírja a következő téglákat. Így havonta alig harminc centiméterrel növekedett a kupola.
A firenzei székesegyház építése munkavédelmi szempontból is áttörést hozott. Az építkezés tizenhat éve alatt mindössze hárman haltak meg, amely akkoriban nagyon jó adatnak számított. Pedig a zsaluzat hiánya miatt a kőművesek sokkal nagyobb veszélyben falaztak a magasban, különösen az építkezés végső szakaszában, amikor a kupola oldala már nem függőlegesen magasodott, hanem közelített a vízszintes felé. A munkások hanyatt dőlve dolgoztak a vékony vesszőből font állványokon. Brunelleschi előírta munkásainak, hogy bőrhevederekbe kössék magukat, megtiltotta nekik, hogy megpróbálják elkapni a kupola réseiben fészkelő galambokat (amelyek kivételes csemegének számítottak), de legfőképpen utasításba adta, hogy a magasban dolgozó kőművesek borát egyharmad rész vízzel kell hígítani. Általában csak a várandós asszonyok ittak akkoriban ilyen gyenge keveréket.
A Brunelleschi kupolája talán az utóbbi évek egyik legizgalmasabb építészeti könyve, amely nemcsak a szakemberek, de minden kultúratörténet iránt elkötelezett olvasónak érdekes élményt ígér.
(Ross King: Brunelleschi kupolája – A firenzei dóm építésének története. Park Kiadó, Budapest, 2008. Ára: 2500 forint)