Üstben embert főzni politikailag korrekt?

Ha a Financial Timesnak jó az értesülése, Barack Obama az idén egyetlen külpolitikai tárgyú könyvet olvasott el: a Newsweek nemzetközi kiadásának főszerkesztője, az ismert tévéarc, Fareed Zakaria A posztamerikai világ című munkáját.
Kár. Még szerencse mind a megválasztott elnökre, mind a világra nézve, hogy a Nemzeti Hírszerzési Tanács „megajándékozta” Zakaria könyvénél az Egyesült Államok távlati kilátásait jóval realistábban és kevésbé optimistán előrevetítő százoldalas jelentésével, amely a Globális trendek 2005: átalakult világ címet kapta.
Az Amerika globális szuperhatalmi státusának várható alakulását kivetítő elemzés – Obamának is kötelező olvasmány – összhangban van a „hanyatlásipar” legismertebb termékeinek következtetéseivel, ha a tanács elemzése nem is feltétlenül oly mértékben pesszimista. Annyi viszont igaz, lehangoló olvasmány annak, aki nemcsak az Egyesült Államok, de rajta keresztül a világ legfontosabb irányító posztját foglalja el.
Ugyanis kiderül belőle, hogy 17 év múlva az Egyesült Államok már nem lesz az egyetlen meghatározó hatalom a világon, hanem egy a többi közül, elsősorban Kína és India emelkedése miatt. Az egyetlen vigasz: akkor még mindig a legerősebb lesz. De Brüsszelnek sem kellemes olvasmány a jelentés, amely szerint az Európai Unió továbbra is erősen függ majd az orosz energiaszállítástól, és ez a helyzet nem változik 2025-re. Más szavakkal: Obamának a következő négy évben sem lesz könynyű dolga a magukat Moszkvával „megértő” európai szövetségeseivel (Berlin, Párizs, Róma, Madrid és a többiek), akár jobboldali, akár szociáldemokrata vezetés alatt állnak.
A jelentés már az amerikai hegemóniában eddig vakon és feltétlenül hívőkben is a tőrszúrás fájdalmával érezteti azt a tényt – azért elsősorban, mert az általuk csodált ország erre leghivatottabb szervezete készítette azt –, hogy vége Amerika szuperhatalmi státusának. És azt a tényt, hogy jön fel a Kelet. Amelynek legerősebb hatalma, fittyet hányva a nyugati közgazdászok szinte mindegyikének, évtizedeken át hangoztatott dogmájának, bebizonyította, hogy egy kommunista, parancsuralmi rendszer nemcsak hogy tökéletesen össze tudja hangolni a szabad vállalkozást és a modern kapitalizmus gyakorlatilag minden elemét, hanem a versenyben még első is tud lenni.
Sok teória született arról, hogy Amerika hatalma miért csökken, méghozzá egyre rohamosabban. A jól megalapozott és egyben tetszetős magyarázatok nyilvánvalóan helytállók, kezdve a birodalmi túlnyújtózkodástól egészen a legújabb pénzügyi és gazdasági válságig. Az Amerika politikáját bírálók pedig abban azonos állásponton vannak, hogy a washingtoni politika szinte gyártja az ellenséget és ellenséges érzületet.
De az ellenszenv keltésének és az amerikai küldetéstudat visszájára fordulásának közös és talán leginkább alapvető eleméről, a kettős mérce bántó és állandó alkalmazásáról még nem született könyv, sőt – tudomásom szerint – alaposabb tanulmány sem. Amerika második legbefolyásosabb külpolitikai folyóirata, a Foreign Policy internetes portálja októberben e kettős mércéről írt egy rövidebb cikket, majd megkérte mintegy félmillió olvasóját, hogy válaszoljon: „Melyik kettős mérce irritálja önt a leginkább?”
A Dél-Koreától Costa Ricáig beérkező válaszokból néhány: az „Egyesült Államok a demokratikus választásokat hirdeti és erőlteti, ugyanakkor figyelmen kívül hagyja a neki nem tetsző eredményeket”; „az izraeli–palesztin kérdésben Izrael sohasem hibáztatható”; „ami a Palesztina/Izrael témát illeti, Amerikában sohasem tűrnénk el, hogy megszálljanak bennünket, sohasem tűrnénk el, hogy csak fehéreknek legyenek külön utak, sohasem engednénk meg, hogy birtokunkat fal vágja ketté, hogy kollektíven büntessenek bennünket, lakásunkra helikopterből lőjenek.”
Ugyanennek a folyóiratnak a legfrissebb, november/decemberi nyomtatott kiadása arról ír: Bush elnök nyolcéves irányítását követően olyan mélyre zuhant Amerika imázsa világszerte, hogy annak megváltoztatására nem néhány hónapra, de egy egész nemzedéknyi időre lesz szükség, immár a korábbinál jóval nehezebb körülmények között. Ugyanis a nemzeti sikerhez vezető amerikai modell már egyáltalában nem az egyedüli vonzó modell. Sőt: „az már nem rezget meg pozitív húrokat a bolygón élő emberek többségében”. 300 millió kínai – akik egyetlen generáció alatt emelkedtek ki szegénységből – azt tapasztalta, hogy az igen sikeres gazdasági növekedés állami irányítása a politikai jogok korlátozása mellett valósult meg. Az oroszok arra jöttek rá, hogy egy tekintélyuralmi vezető sokkal gyorsabban és hatékonyabban hoz gazdasági fellendülést, stabilitást, alapvető biztonságot, és teszi a népet büszkévé nemzetére, mint egy demokratikus szabályok által megkötött intézményi kormányzás.
Afrikában, Latin-Amerikában és Ázsia számos részében azok a százmilliók, akik a szabadsággal, demokráciával és a szabad vállalkozás rendszerével kísérleteztek, ma szegényebbek, betegebbek és nagyobb eséllyel lesznek erőszakos konfliktus áldozatai, mint 30 évvel ezelőtt. „Szép” kilátások. Amelyek nagyon gyorsan és a demokrácia jövőre nézve nem igazán előnyösen változtak fél évtized alatt.
Gondoljuk csak vissza arra, hogy milyen hatalmas a különbség Mark Palmer volt budapesti amerikai nagykövet 2003-ban kiadott könyvében (Megtörni a valódi gonosz tengelyét – Miként lehet kiebrudalni az utolsó diktátort is 2025-re?) és az amerikai Nemzeti Hírszerző Tanács szintén ezen évre felvázolt világképe között. Egyébként, hogy Palmer optimista világképe nem valósulhatott meg, arról ő éppen úgy tehet, mint világszerte nagykövetként és diplomataként száz- és százmilliókat Amerikától elidegenítő társai.
Emlékezzünk: Palmerről az akkor még a Kossuth rádiónál dolgozó Betlen János a New York Times 1989. július 8-i számában azt nyilatkozta, hogy „prokonzulként” viselkedik Budapesten, és az orosz nagykövet soha nem engedett volna meg magának ilyen magatartást. Amiről egyébként a néhai Krassó György tudott volna leginkább mesélni: Palmernek túlzottan sok volt a demokratikus szalonellenzékkel ellentétben hosszú éveken át börtönben lévő és ott is kiemelkedően bátran viselkedő valódi ellenzéki, mint ahogyan Kádá-réknak is, és akit a „rendszerváltó” kommunisták segítségével igyekezett mindenáron elhallgattatni, helyet adva a formálódó SZDSZ-nek.
Miután ezen az oldalon már elég sokszor szó esett arról a kettős mércéről, amelyet az amerikai politika itteni nagykövetein keresztül megjelenít, csak emlékeztessünk arra, hogy míg a jelenlegi misszióvezető nő folyamatosan toleranciára akarja oktatni a magyar jobboldalt (a magyar politikai diskurzusban – és ezt April Foley pontosan tudja – a „tolerancia” narratívája a rendőrségét egyébként fékezhetetlen brutalitással bevető MSZP–SZDSZ „biznisze”), és harcosan áll ki, ha egy jobboldali lapban megjelenő cikket antiszemitának talál, emberi szemek állami kilövetését nem teszi szóvá, és a legdurvább antiszemita jelenségek esetében is néma marad a nagykövetség. Vajon a Szabadság téri épület ugyanolyan mélyen hallgatna egy Az SZDSZ-es zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció című film megjelenése, mint a ténylegesen elkészült film esetében, amely a címében a Fideszt veszi célba?
Lapunk legutóbb egyébként a múlt héten kapott „no comment” választ az amerikai nagykövetség sajtófőnökétől, a budapesti vidám, balliberális körökben jól ismert Jan Krctől arra a kérdésre, hogy mi a véleménye a balliberális Index.hu című internetes portálról, amelyben Daniel Cohn-Benditet, az Európai Parlament zöldpárti frakció- vezetőjét Szily László, a portál Brüsszelbe az SZDSZ-es Szent-Iványi István meghívására érkezett újságírója EU-s tapasztalatairól írt cikkében Tőkés László „zsidó főnökének” nevezte. Mindez – és az, hogy az amerikai kormány az antikommunista magyar jobboldalt, egykori szövetségesét egy életre és talán nemzedékekre előre elidegenítette magától – nyilván eltörpül amellett, ahogyan Amerika a muzulmán világot tette a kettős mérce aktív gyakorlásával ellenségévé.
És itt nem csak a „demokráciát exportálni” kívánó Amerikára gondolunk, amely Guantánamót üzemeltet és azt az Abu Graib börtönt, amelynek szörnyű képeit világszerte ismerik, ahogyan azt a tényt is, hogy Washington bérben kínoztat. Ahogyan amellett is eltörpül, hogy a Libanonban a polgári lakosságot és az infrastruktúrát bombázó, a palesztin területeket évtizedek óta megszálló Izraelt évi hárommilliárd dollár összegű közvetlen és hárommilliárd dollár közvetett segéllyel finanszírozza.
De most nézzünk meg az amerikai kettős mérce jóval kevesebb ismert eseteit, mégpedig a volt Szovjetunió közép-ázsiai tagköztársaságaiét. Sajátos, hogy az Egyesült Államok csak azokat a kommunista vezetésű vagy posztkommunista vezetésű kormányok emberjogi teljesítményét bírálja, amelyeket nem tud stratégiai megfontolásokból szövetségesévé tenni. Sőt, ha egy kommunista ország emberjogi teljesítménye akár a legszörnyűbb, azt nem tartja fontosnak kifogásolni, és ugyanezt nem is várja el szövetségeseitől.
Nem véletlen tehát, hogy a föld ilyen szempontból legszörnyűbb rezsimjének, az észak-koreainak jogsértéseit alig bírálja, holott ott Kim Il Dzsong rendszere milliókat pusztított el, üvegfallal elzárt laboratóriumokban kísérletezik emberek elgázosításának hatékonyságával, míg a kubai börtönökben őrzött mintegy 300 politikai fogolyról szinte naponta hallunk. De Washington nem bírálja sem Szaúd-Arábiát, sem a Közel-Kelet többi, embertelen, de az Egyesült Államokkal együttműködő diktatúráit, amiért ott az emberi jogok gyakorlatilag ismeretlenek.
Míg az Egyesült Államok rendre bírálja Moszkvát és Pekinget, amiért azok megsértik az emberi jogokat (beleértve Garri Kaszparov félórás lefogását), e két országnál jóval diktatórikusabb közép-ázsiai köztársaságokkal – amelyek stratégiai elhelyezkedése, ásványkincsei és szomszédsága Orosz-országgal rendkívül fontossá teszi őket – szemben legtöbbször néma marad.
Kirgizisztán 1994-ben csatlakozott a NATO Békepartnerség programjához, és 2001. szeptember 11-e után a kirgiz hadsereg amerikai erőkkel együtt tartott hadgyakorlatokat. Azt is megengedte, hogy az amerikai és a NATO-erők a Biskek melletti Manasz légitámaszpontot használják afganisztáni hadjáratukhoz. Washington Aszkar Akajev elnököt – a Legfelsőbb Tanács volt képviselőjét – egészen 2005. februárig nem bírálta, amiért terrorizálta a lakosságot, amely akkor a „tulipános forradalomban” elzavarta.
Ahogyan nem bírálta az emberi jogok megsértéséért sem Szaparmurat Nyijazov türkmenisztáni diktátort, sem utódját, az ugyanolyan vaskézzel uralkodó Gurbanguli Berdimukhamedovot, pedig Nyijazov a középkorba vitte vissza országát: bezáratott színházakat, könyvtárakat, iskolákat, korlátozta a külföldi utazást, valamint drasztikusan csökkentette az emberek fizetését és nyugdíját. Utódja nemigen nyúlt elődje „reformjaihoz”.
Üzbegisztán elnöke és az amerikai kormányok között ugyancsak hasonlóan szívélyes, bírálat nélküli volt a viszony, mint Washington és a többi közép-ázsiai zsarnok között. Iszlam Karimov elnök viszonozta is a jóindulatot: ő is lehetővé tette egy nagy amerikai haditámaszpont működését, amelynek fejében jelentős amerikai segélyt kapott.
2003 áprilisában az Egyesült Államok Kari-movval, a közép-ázsiai volt szovjet tagköztársaságok kiemelkedő vezető szörnyetegével, hosszú távú együttműködési megállapodást írt alá. Emberjogi szervezetek ekkor éppen arról adtak hírt, hogy üzbég börtönökben tizenegy embert kínoztak halálra, miközben az amerikai külügyminisztérium szerint az ország „haladást ért el” az emberi jogok területén. Az országot 2004 februárjában meglátogató volt amerikai hadügyminiszter, Donald Rumsfeld az egekig magasztalta Karimovot és azt „a csodálatos együttműködést, amelyet kaptunk Üzbegisztán kormányától”. Rumsfeld még további pénzügyi segélyt is ígért. Érdekes módon az amerikai kormányt még az sem zavarta, hogy Karimov ekkor záratta be valamennyi nyugati nem kormányzati szervezetet, beleértve Soros Nyílt Alapítványát. Ez nem sokkal azután történt, hogy két politikai foglyot, Muzafar Avazovot és Huznyidin Alimovot 2002. augusztus 8-án egy fortyogó vízzel teli üstben főzték meg.
Jellemző, hogy Craig Murray, az akkori taskenti brit nagykövet állását vesztette – sokak szerint amerikai nyomásra –, amiért nyilvánosan elmondta, hogy Üzbegisztánban 7000–10 000 embert tartanak börtönökben politikai és vallási okokból; a legtöbbjüket hamis vádak alapján. Murray ezt egy meghallgatáson az Európai Parlamentben is elmondta, és hozzátette, hogy az élve megfőzött Avazovnak először a körmeit tépték ki. A hangos dicséret csak akkor szűnt meg, amikor 2005. május 14-én Karimov Taskentban mintegy 1500 tüntetőt öletett meg. Washington két napig ekkor is csöndben maradt. Noha a kényszerű bírálat miatt az amerikaiak 2006-ban el is vesztették ottani támaszpontjukat, Taskentban az Amerikai–Üzbég Terrorizmus Elleni Központ még ma is működik.
A világos globális látásáért világszerte tisztelt szingapúri exdiplomata és politológiaprofesszor, Kishore Mahbubani új könyvében (A globális hatalom ellenállhatatlan Keletre tolódása) azt írja: az amerikai politikusok nyilvánvaló gyávasága és némasága a Közel-Kelet ügyeiben éles ellentétben áll azzal, amint világszerte az embereket arra biztatják, hogy bátran mondják az igazságot a hatalom szemébe.
Mély tisztelet azoknak, akik kiszolgáltatottan, életük árán ezt megteszik, amikor egy szuperhatalom politikusainak a félelemtől akad torkukon a szó. De azt ne kívánják, hogy rendszerükre jellemző gyávaságuk követendő minta legyen.
Nem is az.