Forradalmi ábrándok és a magyar rögvalóság

Igen különös a magyarországi politikai helyzet. Néhány jobboldali elemző, publicista és értelmiségi is az ellenzéken veri el a port, miért nem csinál végre valamit. Kijelentik, hogy ebben tragikus társadalmi és gazdasági válsághelyzetben nem is igazán kívánja átvenni a hatalmat. Többen a karba tett kéz politikájáról értekeznek, sőt egyes értelmiségiek a forradalmi lobogást kérik számon a Fidesztől. S ilyenkor záporoznak az állítólagos kiváló külföldi példák, a bezzeg odaát, a régi uniós tagállamokban mennyivel jobban működik a demokrácia. Mert ott állítólag a politikai tetteknek mindig van következménye, s mennyivel egyszerűbb kikényszeríteni az előre hozott választásokat egy erkölcsileg lejáratódott kormány esetén. Nos, ez legjobb esetben is csak féligazság, de talán még az se.
Miközben folytonosan azt halljuk, hogy a szomszéd demokráciája mindig zöldebb, érdemes körülnézni, mit mutatnak a tények. A közelmúltban járt le minden idők legnépszerűtlenebb elnökeként számon tartott George W. Bush hivatali ideje, akiről – mint számos elődje esetében – kiderült, hamis ürügy miatt kezdett emberéletek százezreit, dollárok százmilliárdjait felemésztő háborút. Busht a lelkiismeretén kívül fenyegeti valami? Hol látjuk a jól működő demokrácia következményeit azzal a Tony Blairrel szemben, aki annyiból volt ügyesebb, hogy a Britannia nevű süllyedő hajóról időben távozott? S még az is lehet, hogy hála a világméretű recessziónak, ügyefogyott utódja is megússza, csak azért, mert pénzügyminiszteri botlásai közepette ráragadt a gazdasági szakemberség mítosza. Emlékszik még arra valaki, hogy éppen Gordon Brown volt az a tárcavezető, aki szinte mindent elkövetett a brit bankfelügyelet gyengítéséért? Vagy mi a helyzet a kampányában a külvárosi gettók gőzborotvával történő kitakarítását ígérő Nicolas Sarkozyvel, akinek első elnöki esztendejét elsősorban napóleoni allűrjei és szaftos nőügyei jellemezték?
Az alaposabb vizsgálat arra is figyelmeztet, hogy az előre hozott választások kikényszerítéséhez sem elég pusztán egy erkölcsileg lejáratódott kormány. Azt kívülről, az ellenzékből csak abban a rendkívüli esetben lehetett kikényszeríteni, ha legalább a kormány vagy a kormánypártok egy része különböző megfontolásokból érdekelt volt a változásban. 1972 tavaszán az SPD három, az NDK Stasitól származó pénzen megvásárolt kereszténydemokrata képviselővel megakadályozta, hogy a CDU- és számos FDP-képviselő konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal megbuktassa Willy Brandtot. Annak is megvan a bája, hogy ugyanebben az évben megrendezett Bundestag-választásokon a nyugatnémetek nemhogy nem büntették meg a demokrácia szabályait eklatáns módon megsértő SPD-t, de akkor érték el a szociáldemokraták a régi NSZK történetében a legjobb eredményüket. S hiába jött az olajválság utáni radikális gazdasági visszaesés, az ellenzék által hevesen bírált keleti szerződések, a kereszténydemokraták éppen úgy elbuktak az 1976-os, mint az 1980-as Bundestag-megméretéseken. S 1982-ben is csak úgy jutott hatalomra – a már 1976-os választásokat is elvesztő, tehát a baloldali publicisztikában bukott politikusnak számító – Helmuth Kohl, hogy a mind súlyosabb gazdasági válságtünetek okán az FDP-képviselők többsége átmenekült egy a CDU–CSU-val kötendő koalícióba. A történtek után több mint másfél évtizeddel Franz Josef Strausstól, az egyik legbefolyásosabb konzervatív politikustól csak egy rezignált megjegyezésre tellett. Mint írta, a média tematizálásában a baloldal mindig ügyesebb volt.
Azt is kevesen tudják, mire volt képes a pénzben sohasem szűkölködő német jobboldal a közszolgálati médiát jellemző baloldali túlsúly ellen. Az 1983-ban, a gazdasági válság ellenére előre hozott választásokon megerősített Kohl-kormány egy évvel később elindította Németországban azokat a kereskedelmi televíziókat, amelyek többségének színvonala, vagy inkább színvonaltalansága megegyezik a magyarországiakéval. Így ma minden szellemi és erkölcsi megújulásról folyó vitában a legfontosabb ellenérvek egyike, hogy a „konzervatívok szabadították Németországra ezt a kereskedelmi szemetet”.
De nem nélkülözi a tanulságokat az sem, ha néhány pillantást vetünk a 2005-ös németországi és a 2008-as ausztriai előre hozott választások okaira. Gerhard Schröder azért döntött 2005. május 22-én puccsszerűen – hiszen egyedül Franz Münteferinggel, a pártelnök-frakcióvezetővel konzultált az ügyben – az előre hozott választások mellett, mert a szociáldemokrata képviselőcsoport lázadásától kellett tartania. Müntefering ugyanis jelezte, hogy az SPD utolsó fellegvárának számító észak-rajna– vesztfáliai tartományi választásokat követően a szociáldemokrata képviselők körében már nem garantálható a kormány javaslatainak elfogadása. A büntető szavazással számos politikai karrier összeomlott, hiszen a majd 18 milliós tartományt 39 éven keresztül irányították az elvtársak. Számtalan karrier épült arra, hogy valaki fiatalkorában belépett az SPD-be, s az így megszerzett pozíciók valamelyikéből ment élete alkonyán nyugdíjba. Szintén a kormánypárti káderek lázadása vezetett a tavalyi osztrák előre hozott választásokhoz, és nem az ellenzék nyomása. Az SPÖ úgy érezte, az előre hozott választások felgyorsítják a népszerűtlen kancellárjuk leváltását és háttérbe szorítását. Míg Wilhelm Molterer, a néppárt elnöke elérkezettnek érezte az időt, hogy megvalósítsa saját kancellári ambícióit.
Magyarországon csak formálisan lehet kisebbségi kormányról beszélni, hiszen az SZDSZ és az MDF bármit hajlandó az MSZP-nek a parlamentben támogatni, hogy elkerülje a biztos vereséggel fenyegető megméretést. Az előre hozott választásokat csak az MSZP képviselői tudnák kikényszeríteni, de az ő karrierjük, sőt politikai és gazdasági túlélésük szinte kizárólag a pártelnök jóindulatától függ. Ilyen feltételek közepette legfeljebb a megrendítő időközi vereségek sorozata – Ferencváros után Pécsett éppen úgy, mint az EP-választásokon – gondolkodtatja el a szocialista vezetést. De ez is csak személycseréket jelenthet, a hatalomról történő idő előtti lemondásukban nem érdemes bízni, hiszen ezzel politizálásuk célját adnák fel. Ezért a felelőtlen „forradalmi” ábrándok csak e csoportnak szállítanának ideológiát, s legitimálnák a hatalomhoz való görcsös ragaszkodását.

A szerző újságíró-történész