Hét év magány

Gyurcsány Ferenc, a Magyar Szocialista Párt elnöke újra magára talált. Hosszú és kalandos (az ország népének legalábbis mindenképpen az volt) utat tett meg, s mire kiderült, hogy hiába, már mindegy is volt. Az út hosszú volt, mégsem vezetett sehová: a végén ott állt önmagával szemben, éppen úgy, ahogyan elindult. Magányosan, szeretetlenül, a hiábavalóságtól rángatózó ajkakkal és végtagokkal. Akik még vele voltak, azok is inkább a félelem, mint az együttérzés vagy az egyetértés miatt. Mert jó, hogy ez az út, ezzel a Ferivel nem vezetett sehová, gondolták, s most újra ott állnak, ahol a part szakad, de minél tovább tartottak ki mellette, annál kevésbé tűnt lehetségesnek a menekülés, az elszakadás vagy valamiféle másik út keresése. Most már együtt kell vagy szakadékba ugraniuk, vagy lábukat megvetve kitartani mindhalálig.
Gyurcsány Ferenc tehát megtalálta önmagát, azt az egyetlen kis ösvényt, amelyen emlékei szerint még eljutott valaha valahová. Az egyetlent, amelyben a sikernek legalább az emléke fölsejlett előtte. Mert hát, ha szétnézett maga körül a világban, mit látott? Kudarc volt szinte minden perce, amit az utóbbi években élt lázas szelesen. Hiába ugrált, mint egy túlmozgásos gyerek az ország egyik végéből a másikba, hiába nem fogta be lotya száját, mindhiába. Amihez hozzányúlt, az tönkrement, megsavanyodott, szétmállott. Az ország romokban hever, mintha valami hosszú évekig húzódó nagy háború után lennénk. Csődben a gyárak, a vállalkozások, a bankok sem adják már úgy a bankot, mint régen, háborognak a vasutasok, a tűzoltók, a rendőrök, a tanárok, a… Sztrájkolnak, tüntetnek, „Elkúrtad!”, „Gyurcsány, takarodj!”, „Táncolj, Feri!” – ezt skandálják a budai úri hölgyek meg a józsefvárosi cigány gyerekek is. Minden sarokból egy nyugdíjas vagy munkanélküli ugrik elő, befizetetlen csekkeket, közüzemi számlákat lobogtatva Gyurcsány szemei előtt. A forint olyan gyenge, hogy a vak koldus se hajolna le érte az utcán, a világ csúfjára a haveri Audikat is vissza kell adni olykor, s ha mindez nem lenne elég, még „anyám, Katus” postaládáját is minduntalan telefirkálják aljas szövegekkel. Hiába, mégiscsak igaz volt, hogy „kurvaország” ez.
De még ez semmi. Hogy Magyarország ilyen, az hagyján. Hiszen fasiszta népség lakja ezer éve, nemhiába kellett többször is az oroszoknak rendet tenni itt a fejekben. De hogy Európa is! „Kurvaunió!” Pedig milyen jó ötletei voltak, megmenthette volna az egész kócerájt. S ahelyett, hogy pajzsra emelték, s diadalmenetet szerveztek volna a tiszteletére az összes fővárosokban, ez a Merkel meg a Sarkozy csak a száját húzta. Meg mind a többiek. Hálátlan népség. Hányszor hagyta magát megmenteni pedig, hiszen ő már elment volna rég ki…ott jó könyveket írni, de ezek nem hagyták. Erősködtek, hogy Feri így, meg Feri úgy. Most meg benne hagyták. Előtte szakadék, mögötte szakadék, hát mi ő, légtornász, hogy itt egyensúlyozzon?
Pedig volt neki száz programja is, ha kellett, naponta előhúzott egyet, mint bűvész a nyulat a cilinderből. Ha úgy hozta a sors, délelőtt már volt véleménye bármiről, s ha kellett, délután már nem értett vele egyet. Ha arra volt szükség, táncolt, ha kellett, könnyeit nyelte, s úgy kapott el estében ájuldozó szóvivőt, hogy egy hős lovag sem különbül valami nyálas lányregényben. Gyereket talált és pátyolgatott, kutyát simogatott (igaz is: mi van Totóval?), futni hívta híveit. Ha kellett, szigorú volt, mint egy damaszkuszi penge, vagy megértő, mint egy paprikás krumplin felnövő pápai gyerek. Volt, hogy naponta bérmálkozó ájtatosnak mutatta magát, máskor meg a klerikális reakció inkvizítori szigorúságú ellenségének. Ha úgy tetszett, szemeket lövetett ki réveteg rendőrökkel, vagy diákokat térdepeltetett a rádió udvarának kövein, papokat botoztatott, nagymamákat bilincseltetett, de máskor meg szelíd volt, mint egy vadgalamb, s szikkadt keblére ölelte az ő országát vagy legalábbis a kiválasztott ölelendőket. Milliókat tömött haveri zsebekbe, csak hogy ne legyen egyedül ebben a nagy színjátékban, hogy egy kicsit szeressék, legalább a látszata legyen meg annak, hogy nincs egyedül, hogy mögötte is ott állnak, s nem is akárkik. Túldíjazott művészek és közírók lesték a szavait, s egyetlen csettintésére kórusban szavalták az ő dicsőségét.
Mindhiába. Hiába a trükkök százai, az előadás véget ért. A színházban felkapcsolták a villanyokat, s ő ott áll magányosan a színpadon, kezében az elárvult cilinderrel, amelyből immár nemhogy nyulakat, de egy árva bolhát sem tudna kiugrasztani. A közönség meg csak nézi, nem mozdul, mert ebből a színházból nincs hova hazamenni, mert ez a színház az otthonuk, nézők és szereplők egyszerre. Itt jegyet annak kell váltani, aki ki akar menni az előadásról.
Ott áll tehát ez a lebukott kontár cézár, ripacs Néró a színpadon, de nem, nem kér bocsánatot az elrontott szerepéért, a romlott szövegekért, az ügyetlen trükkökért. Nem, mert most új szerepre készül, azaz persze nem is újra, csak egy megtalált régire. Amit egyszer már megtapsolt ez a most hálátlan közönség. Mert Gyurcsány Ferenc magára talált. Megtalálta a szerepét. Ha már ez a kormányzói főszerep nem sikerült, akkor most megint mást játszik. Mert valamit mégis játszani kell. Hiába a milliárdok, a kádkő meg az osztalék. Neki ez kevés. Neki a szerep kell, a főszerep. Hát akkor Ő most újra az ellenzék ellenzéke lesz. Vagyis dehogy. Fogalmazzuk meg pontosan a szerepet: Orbán Viktor ellenzéke. Mindegy, hogy kormányon van-e a Viktor, vagy ellenzékben. Abcúg Orbán! Ez már kétszer sikerült. Hazugságokkal, trükkökkel, lejáratásokkal. Miért ne sikerülhetne még egyszer? Forgatókönyvet írni van éppen elég aljas elme.
Mert hát ki is ez az Orbán. Mire föl veri ez magát, hogy Magyarország így meg úgy?! Még az öltözőbe sem ment be, a színpadra sem jött ki, hiába szólították fizetett ügyelők minduntalan. Ő csak jön-megy felelőtlenül, minduntalan kilóg a darabból, mintha nem ismerné a szerepét. No hiszen! Mintha nem tudná, hogy ezt a darabot az IMF, a Világbank, az unió meg a Jóisten se tudja már, hogy ki mindenki jó előre megírta. De ez a szélhámos úgy tesz, mint aki nincs is benne az egészben. Pedig abban a műben, amiben Gyurcsány Ferencnek hívják a főszereplőt, mindenkinek benne kell lenni. Pláne ennek a nagyszájú Orbánnak. Hát mit képzel ez?
Orbán a hibás. Azért is, ami volt, azért is, ami van, s ami eljövendő. Ő okozta a gazdasági válságot Magyarországon a populista szemforgató ígérgetéseivel meg népszavazásaival. Mit Magyarországon?! Miatta omlik össze a nemzetközi pénzügyi rendszer is, még szép. Tán még az iraki meg afganisztáni lázadókat is ő vezérli. Naná, hogy a cigányokat is miatta ölik. De ez az Orbán azért olyan trükkös, hogy olykor cigányokkal ölet cigányokat, hogy mindenkit összezavarjon. Még szép, hogy megteheti. Hát hiszen az ő fajtája. Hallgatnak rá titokban. Meglehet, a benzinespalackokat is az Orbán autójából leszívott üzemanyaggal töltik tele. Majd ezt is bebizonyítja a Szilvásy. Mi az hogy!
Igen. Igen. Hiába ismeri ő, Gyurcsány Ferenc egyes-egyedül a világon ebből a globális dágványból, amit ez a nemzetközi tekergő Orbán okozott, a kivezető utat, ez a bűnöző Fidesz-banda mindig viszszarugdalja a sárba holmi népszavazásokkal, miegyebekkel. De nem baj, mert most rátalált az útra. Teleordítja a világot, hogy Orbán a hibás, hadd tudja meg mindenki.
Gyerünk, barátaim, tegyük a dolgunkat!
Barátaim! Hová tüntetek?