Poszt-Bush-világ

„Az események, fiam, az események.” (Harold MacMillan egykori brit miniszterelnök válasza arra, hogy mi jelentette kormányzása idején a legnagyobb kihívást.) „Bárki, aki módszerének az erőszakot nevezi meg, elvének szükségképpen a hazugságot választja.” (Alekszandr Szolzsenyicin)

… Joseph Stiglitz és Edmund Phelps a korábbi kelet-európai privatizáció nagy ösztönzőjével, Jeffrey Sachsszel sürgették az államot minél nagyobb szerepvállalásra.
A neokonoknak végük van. És ezt annyira tudják, hogy prominens képviselőik már saját magukat is letagadják

Franciaország egyik eminens értelmiségije, Emmanuel Todd A demokrácia után címmel megjelent, legújabb könyvében a gyengülő Amerikába kapaszkodó Nicolas Sarkozy francia elnökről, az „amerikai Sarkoről”, a „neokon Sarkoről”, így fogalmaz: „…a francia végrehajtói ág főnöke egy olyan patkány szokatlan képét kelti, amelyik egy süllyedő hajóra kapaszkodik”. Valóban. „Amerika mélyen sebzett állat”, mondta a szingapúri Kishore Mahbubani, Ázsia optimizmustól sugárzó főideológusa a CNN-en tegnapelőtt Fareed Zakariának remekbe szabott programjában, a GPS-ben.
Egyébként a műsor több száz liter hideg vizet öntött nemcsak a neokonok, de a neoliberálisok és a libertariánusok nyakába is, amikor két Nobel-díjas közgazdász, Joseph Stiglitz és Edmund Phelps a korábbi kelet-európai privatizáció nagy ösztönzőjével, Jeffrey Sachsszel egymást túllicitálva sürgették az államot minél nagyobb szerepvállalásra.
A neokonoknak végük van. És ezt annyira tudják, hogy prominens képviselőik már saját magukat is letagadják. A Bush-korszak háborúpárti, erőfitogtató, a nemzetközi közösséget semmibe vevő neokonjai – akik elsősorban nem amerikai érdekeket szem előtt tartva akarták átalakítani a Közel-Keletet – 2001. szeptember 11-e óta tartó hadjáratának egyetlen „sikeres” eleme, hogy országokat tettek tönkre, milliók haltak meg szükségtelenül, vagy váltak nincstelen földönfutókká, miközben az Egyesült Államokat az egész világon meggyűlölték.
Barack Obama elnökségéhez egy olyan kiábrándult globális közvélemény fűzött nagy reményeket, amely abban hisz, hogy a világot nem a megelőző háborúk, az államilag végrehajtott népirtások, gyerekek és asszonyok rakétával történő kivégzése viszi előre, hanem a megegyezés, a kompromisszum keresése, a tárgyalás és az ennek nyomán elérhető békés megoldások. Churchillt idézik, aki szerint jobb tárgyalni, mint háborúzni („it is better to jaw-jaw than to war-war”). De a neokonzervatívok nyilvános „leégésének” eddig nem volt annyira kézzelfogható példája, mint a múlt csütörtökön a washingtoni Nixon-központban rendezett est, amelyen Richard Perle, az egyik fő neokon teoretikus jóformán saját magát is letagadta. Perle Bush elnökségének első éveiben a rendkívül befolyásos védelempolitikai tanácsadó bizottság elnöke volt, ahonnan azért kellett távoznia, mert hatalmas összegű baksist fogadott el. Főszerepet játszott Irak „megelőző” inváziójában és – mintegy illusztrálva a cikk bevezetőjében Szolzsenyicintől idézett tételt – abban, hogy az amerikai hírszerzés hazug adatokat szolgáltatott Szaddám Huszein egyébként nem létező tömegpusztító fegyverkészletéről.
Erről az estéről az amerikai politikai elit kötelező napilapja, a Washington Post írt pénteken szokatlanul gúnyos hangú tudósítást. Pedig a Washington Post igazán nem nevezhető eleve neokonellenesnek: a fővárosi napilap egyik rezidens publicistája az a Charles Krauthammer, aki ma is alig várja, hogy Iránt és Oroszországot néhány jól irányzott atomcsapással térítsék jobb útra.
Érdemes idézni a cikkből: „A való életben Perle az iraki háború és a megelőző támadás Bush-doktrínájának ideológiai értelmi szerzője. De a külpolitikai értelmiségiek tegnapi külpolitikai fórumán egy fantáziavilágot kreált, amelyben: 1. Perle nem neokonzervatív; 2. a neokonzervatívok nem léteznek; 3. még akkor is, ha a neokonzervatívok léteznek, semmiképpen nem okolhatók az elmúlt nyolc év katasztrófáiért.” Mire megkérdezték Perle-t, vajon nem ő volt-e az egyik szerzője a neokonzervatív (agresszív, háborús) külpolitika alapkövének tartott 1996-os jelentésnek, Perle kijelentette, hogy „csak jóváhagytam, de nem olvastam”.
„Hm-hm”, írja a Washington Post, amely idézte Perle-től azt is, hogy szerinte ötvenmillió összeesküvéselmélet-hívőnek sincs igaza, mert nem is létezett neokonzervatív külpolitika. Amire az Oxfordi Egyetemről érkezett Stefan Halper – akinek a Cato-intézetnél kutatóként dolgozó Jonathan Clarke-kal írt könyve a legjobb iránytű a neokon világhoz – annyit jegyzett meg: „ehhez a »mítoszhoz« ön mintegy ötezer lábjegyzettel járult hozzá, valamint az ön által aláírt dokumentumokkal”.
De hagyjuk ezt az estét, és térjünk rá az „eseményekre”. Az igaz, hogy máris sokan csalódtak Obamában, elsősorban a muzulmán világban, mert egy szava nem volt a Gázai övezet elleni offenzívához, holott a palesztin megszállás a legvészterhesebb globális konfliktusok forrása. De más területen a „MacMillan-i események” viharsebesen formálják Amerika lépéseit, és a szemünk előtt formálódik a világ pontosan ellentétes irányban, mint ahogyan azt a neokonok szerették volna.
Hillary Clinton Pekingben máris takarékra állította az emberi jogok és Tajvan ügyét a világ két legfontosabb hatalma közötti párbeszéd érdekében, amit jól tesz az a kormány, amelynek eddig nem tűnt fel az sem, hogy Szaúd-Arábiában nincsenek emberi jogok. Obama Iránban már tárgyalópartnert lát, nem megbombázandó célpontot. Venezuelával szemben az új amerikai adminisztráció messze visszafogottabb. Lugar szenátor pedig tegnapelőtt kérdőjelezte meg Amerika Kuba ellen ötven éve tartó embargóját, amelynek eredményeként a Castro fivérek Amerika-ellenessége hazai népszerűséget hozott, de nem demokratizálódást.
Az Obama-kormány egymás után tesz békülékeny nyilatkozatokat Moszkvának címezve, beleértve a nukleáris fegyverek leszerelésének folytatására irányuló tárgyalásokat és annak lebegtetését, hogy az egyébként nyakig eladósodott Amerika nem építené ki a nem létező iráni atomfegyverek elleni rakétavédelmi rendszerét Lengyelországban és Csehországban. Eközben a Fehér Ház új ura rájött arra, a Nabucco földgázvezeték is neokon fából vaskarika, hiszen vagy lesz benne orosz és iráni gáz, vagy nem lesz Nabucco. Márpedig a neokonok éppen azért erőltették e vezeték megépítését, hogy „diverzifikálják” Európa orosz földgáztól való függését, miközben Iránt Moszkvánál is jobban gyűlölik.
Ami pedig a török „eseményeket”, vagyis Ankara friss, hatalmas fordulatát illeti, az végleg felborított minden neokon álmot. A törökök nemcsak uniós csatlakozásuk zálogává kívánják tenni a még tervezőasztalon se igen létező, a Kaszpi-tenger földgázát rajtuk keresztül Európába szállítani hivatott Nabucco vezetéket, de az egyre inkább Amerika- és Izrael-ellenes választói kegyét kereső Erdogan miniszterelnök a davosi világgazdasági fórum egyik vitarendezvényén Perez izraeli elnököt gyilkosnak nevezve onnan kirohant, miközben Ankara a Hamász-kormányt kívánja képviselni nemzetközi tárgyalásokon.
Mindezt csak azért írtuk le, hogy kis örömet szerezzünk olvasóinknak: a világon erősödni látszik a béke esélye.