Álomzug

MELIUS ELVESZETT CSONTJAI. Melius Juhász Péter, az istenként tisztelt – egyébként dunántúli születésű – kálvinista püspök nyughelyét meg sem találták. Pedig ez a tudós lelkipásztor bizonyos tekintetben városalapítónak tekinthető, ő alkotta meg a Confessio Debreceniensist, azaz a debreceni hitvallást, megszervezte a református egyházat, iskolát, nyomdát létesített, s tizenkét esztendei áldásos működésével több évszázadra szólóan meghatározta a civitas szellemiségét. Melius tartást adott a feltörekvő polgárságnak, kifejezte gondolkodását, vágyait, miközben vallásilag és kulturálisan homogén közösséggé alakította.
Fél életén keresztül tanulmányozta e kérdéskört a magas kort megért debreceni történész-etnográfus Balogh István, aki példátlan életpályát futott be, hiszen főispánból lett múzeumigazgató, s aki 1992-ben adott interjújában így magyarázta a város autonómiájának vallási-történelmi indítékait: „Még feltáratlan kérdés, hogy miként is lett a Duna–Tisza közi és a tiszántúli kálvinizmus centruma ez a város. Azt viszont tudjuk, hogy a kálvinizmusnak óriási felszabadító hatása volt az emberi lélekre, az ember és a társas közösségek ennek révén az Úristennel valóságos személyes kapcsolatba kerültek. Hogy én egyedül is elegendő vagyok a párbeszédre, nincs szükségem közvetítőre. Vagyis maga fölött a kálvinista egyén és közösség semmiféle földi hatalmasságot nem ismert el, sem társadalmit, sem hatalmit. Még lelki köteléket sem. Majd ezt azután kiterjesztette az autonómiára. Teljes függetlenülést jelentett ez. Függetlenülést a királyi Magyarországtól, védettséget az ellenreformációtól is. Az 1711-es szatmári béke idejére a városnak sajátos közjogi állapota alakult ki, egy teljesen szabad respublika. […] Az uralkodó vallás azonban nemcsak azt jelentette, hogy katolikus, és szemben áll a kálvinizmussal, hanem hogy a lélek szabadsága áll szemben a kötött katolikus dogmával, rituáléval és hierarchiával. […] Az újjászerveződött monarchiában így a kálvinista Debrecen az 1790-es évekig egyebet sem csinált, csak küszködött az államhatalommal, miközben küszködött a katolikus egyházzal, a klérussal is. Ez a klérus nemcsak lelkileg vagy vallásilag akarta hatalma alá hajtani, beleszólt a gyakorlati politikába, a városigazgatásba is. A felfokozott nyomás kényszerítette a XVIII. század végére teljes befelé fordulásra a várost és polgárait.”
Meliust a mai Kossuth (egykor Cegléd) utca végén, a városkapun kívüli temetőben, egy homokdombon temették el 1572-ben. Szinte hihetetlen, de kereken háromszáz év kellett ahhoz, hogy megérjen a gondolat: a nagyszerű férfiú síremléket érdemelne. Meg is alakult 1872-ben a szokásos bizottság, a templomokban buzgón perselyeztek. Időközben aztán felmerült, hogy a síremlék nem elég, Meliusnak köztéri szobor is jár! De egyikből sem lett semmi. Sírját kitartó kutatás után sem találták meg – miként Komáromi Csipkés Györgyét sem, akit Melius közelében temettek el –, a szoborról pedig azzal az indokkal mondtak le, hogy a nagy reformátorról nincs hiteles arckép, hamis, képzeletbeli alakot pedig értelmetlen megmintázni.
A sír után kutatva 1908-ban újra átvizsgálták a kérdéses területet – a mai „Vörös templom” környékéről van szó –, de ismét eredménytelenül. Szétszórt emberi csontok tömege került elő, ezeket azonosítani nem lehetett. „Nincs szükségünk hamis ereklyékre. Inkább nyugodjunk bele abba a hitbe, hogy a debreceni református egyház és református magyarság ez oszlopos emberének hamvai valószínűleg rég összevegyültek már az ő híveinek hamvaival” – írta bölcs beletörődéssel A Város című lap.

A ZÁRADÉK. Az államhatalom soha nem nézte jó szemmel a debreceni kálvinista „tömböt”, amely ráadásul jól működő egyházi és világi intézményrendszerrel, tekintélyes főiskolával, valamint nyomdával rendelkezett. Folyamatosan próbálkoztak a tömb összezúzásával, s attól reméltek sikert, ha katolikusokat telepítenek a városba. A kísérleteknek az lett a következményük, hogy Debrecen általában minden kezdeményezést, mely a központi hatalom felől érkezett, gyanakvással fogadott, és passzív rezisztenciával próbált hatástalanítani.
A város 1915-ben ünnepelte volna szabad királyi városi rangra emelésének 200. évfordulóját, csakhogy a világháborús viszonyok miatt ez elmaradt. Egyébként pedig I. Lipót magyar király és német-római császár diplomája 1693 tavaszán íródott, így aztán valami sántít az évfordulóval. Sántít bizony, hiszen a diplomát a legközelebbi, 1708-ban összehívott pozsonyi országgyűlésen lehetett volna törvénybe iktatni, azonban a karok és rendek a törvénycikktervezethez záradékot illesztettek, mely arra kötelezte a várost, hogy engedélyezze a katolikus vallás szabad gyakorlását, jelöljön ki telket a katolikus templom építésére. Ez már a sokadik kísérlet volt.
A debreceni követek felháborodottan tiltakoztak, mondván, a záradék értelmetlen, hiszen az országos törvények garantálják a szabad vallásgyakorlást, s ez Debrecenre is érvényes, a templomépítés pedig felesleges, ugyanis egyetlen katolikus vallású polgár sem él a városban. Hosszú meddő vita alakult ki, a követek szaladtak fűhöz-fához, hogy ügyük mellé állítsák, még III. Károly királynál is jártak kihallgatáson, a végén aztán az orruk alá dörgölték az igazságot: tűrhetetlen, hogy a város katolikus vallású embernek nem ad polgárjogot, sőt a magisztrátus pénzbírsággal sújtja azokat, akik katolikust akár csak cselédnek fogadnak fel. Ez bizony igaz volt. A katolikusoknak a reformáció kora óta tilos volt a városban letelepedniük.
A király végül 1715. április 25-én jóváhagyta a felterjesztett törvénycikket, mégpedig a kifogásolt záradékkal együtt. Debrecen nem először lett szabad királyi város: már Nagy Lajos királyunktól megkapta ezt a rangot. Hogy mikor és miért vesztette el, azt senki nem tudja, pedig kutatták elegen. Koncz Ákos és Herpay Gábor debreceni levéltárnokok 1915-ben százharmincnyolc adomány- és kiváltságlevelet találtak és tanulmányoztak át a város titkos levéltárában, de ők sem leltek rá magyarázatot. Úgy látszik, ez is része a debreceniségnek!
A katolikus templomot egyébként 1719-ben kezdték építeni, de majd csak 1746-ban szentelték fel. Aztán 1811-ben leégett.

FERENC JÓZSEF LÁTOGATÁSAI. A szabadságharc bukása után Debrecen társadalmán sokáig égett a megbízhatatlanság bélyege. Kíváncsi voltam, vajon okot adtak-e erre Ferenc József valamelyik látogatásakor. A császár meglepően hamar, 1852 júniusában tisztelte meg először a rebellis fészket. A fogadási ceremónia szempontjait az udvar írta elő, azt például, hogy az üdvözlő szónokok kerüljék a politikát, a lakosság pedig ne vonuljon ki az utcára, maradjon otthon, de azért viseljen ünneplőruhát. Példátlan intézkedés! Nem is történt kellemetlenség, abból azonban értett, aki akart, hogy kollégiumi látogatásakor a diákság olyan kitörő lelkesedéssel éljenezte az apostoli felséget, ami felért egy tüntetéssel.
A felséges császár és király másodszor 1857 májusában látogatott Debrecenbe. A tekintélyes polgárokból álló városi bandérium nem volt hajlandó kivonulni az ünnepségre, sőt a csinnadratta közepette kihallgatást kért három cívis nemzetes úr – jegyezzük fel a nevüket: Jámbor Ferenc, Harsányi Gábor és Zöld János –, akik tiltakoztak őfelségénél a debreceni polgári jogok és javadalmak megnyirbálása ellen. A császár egyébként a városházán szállt meg, ugyanott, ahol nyolc évvel korábban Kossuth.
Idézzünk fel egy kevésbé ismert Habsburg-látogatást is: Baltazár Dezső 1918 októberében áldotta meg IV. Károlyt és Zita királynét a Nagytemplomban, „ahová e nagyságos alkalommal a viszonos engesztelődés fátyola száll” – miként a református püspök oly árnyaltan fogalmazott. Persze addigra a cívisellenzék is esélytelennek látta a teljes magyar önállóság kivívását. Ezzel kapcsolatban írta Irinyi Károly történész: „Az állami függetlenség tekintetében képviselt dezilluzionizmus kohéziós erőként homogenizálta a város kormánypárti és ellenzéki táborát. A nemzeti függetlenség lehetőségét és célszerűségét az ellenzék is – miközben függetlenségi igehirdetéssel sarkantyúzgatta a nemzeti büszkeséget – valójában rögeszmés önámításnak tekintette. Debrecenben is megtörtént a nemzettudat gerinctörése.”

MAJ’ HA A VERÉB LÍPÍST MEGYEN! Talán az is a debreceniségből következik, mert más magyarázata aligha lehet, hogy a város cíviseiről, szokásrendjéről, vásárairól, céhes iparáról, a földművelő polgárok kétlakiságáról, hihetetlenül gazdag és izgalmas néprajzáról soha nem készült olyan monográfia, összefoglaló alapmű, mint amilyen például Bálint Sándor A szögedi nemzet (A szegedi nagytáj népélete) című munkája. Debrecen legalább akkora aranybánya, mint Szeged.
A cívisszótár viszont 2005-ben végre könyv alakot öltött, noha a helyi szókincs összegyűjtésének gondolata már nyolcvan éve felvetődött. Amikor Kálnási Árpád nyelvész 1980-ban munkához látott, még módjában állt szavakat gyűjteni néhány, cívisparasztcsaládban született idős adatközlőtől. A cívisszótárra legalább nem érvényes a régi jó debreceni „kiszólás”: maj’ ha a veréb lípíst megyen! Vagyis: soha nem lesz abból semmi!
Ez a mondás még az 1960-as években is járta!

KÚT MÉLYÉRŐL ZENGŐ SZAVAK. A város körül terültek el a belső legelők, a ház után való és béres földek, a hatalmas zálogos puszták: Macs, Ebes, Ondód, Elep, Álomzug, Zelemér, Cúca, Szepes, Nagyhegyes, Kishegyes, Látókép, Köselyszeg; a kaszálóval vegyes erdők: Fancsika, Nagycsere, Pac, Haláp, Pallag, Savósgut; legtávolabb pedig a hortobágyi külső legelők: Ohat, Máta, Zám. A belső legelők között zöldelltek a szőlőskertek: Sesta, Vén, Boldogfalvai, Tócós, Köntös, Csige. És az ősrégi debreceni utcanevek: Kádas, Kismester, Hal, Tizenhárom város, Hüvelyes, Serház, Görbe, Bundi, Ajtó, Bádogos, Kandia, Agár, Pereces, Meszena, Könyök, Nyomtató, Szappanos, Nyíl, Csap, Vendég, Tanító, Cserepes, Kereszt, Bárány, Liba, Késes. Törzsökös cíviscsaládnevek: Árva, Bajdó, Bekecs, Bussi, Csanak, Csire, Dári, Deli, Dragota, Fene, Gorsás, Háló, Hallgató, Hüse, Jóvér, Kakucska, Körhöny, Kucik, Luci, Szutor, Takaró, Tegze, Vésztő, Villás, Zagyva, Zong, Zsupos.
Kút mélyéről zengő szavak.
Egy álomszép vers összetört cserepei.

HOLTIG HAZA. A függöny legördült, az előadás már régen véget ért, a díszleteket évtizedek óta bontják. Hosszú darab volt, valamikor a XVI. században kezdődött. És a vége? Tudjuk, a történelem nyomására a parasztpolgár s vele az imádott civitas sündisznóállásba vonult. Mindkettejükön ott ragyogott a maradiság bélyege, mert a XX. század elején már csak ez jelentette a debreceniséget. Aztán ez is elmúlt, új korszak kezdődött, Debrecen kikerült önnön bűvköréből, s miként a többi város, arctalanná vált. Az új kor kíméletlenül feltépte a zárt közösségeket.
„Nem tudom összeszámolni, mit kaptam ettől a várostól, alighanem mindent. Persze sebeket is, nem is egyet, nem is könnyűt. Csakhogy a sebeket emberek adták, nem a város. A végeredmény mégis akkora tartozás, amit nyilván holtig nem tudok letörleszteni Debrecennek” – írta Szabó Magda, aki egész életében a szívében hurcolta a várost. Fejér Ferenc kálvinista basagazdát nyolcvanöt éves korában gázolta halálra egy motorkerékpár a debreceni Nyíl utcán. Nem volt hajlandó kitérni előle. A gyűlölt gép végzett vele. Van ebben valami jelképes.
Vége