Közhelynek számít, hogy a hidegháború idején előbb megosztott, majd 1955-öt követően semlegessé nyilvánított Ausztria egyik legfőbb színtere volt a két szuperhatalom nagyhatalmi játszmáinak. Bécs nemcsak számos csúcstalálkozó színhelye, fontos nemzetközi szervezetek székhelye, hanem a hírszerzési küzdelmek egyik legfontosabb terepe volt annak idején.
Az 1945 és 1955 közötti időszakban a szovjetek által megszállt övezetben – Bécs egyes kerületeiben, Alsó-Ausztriában és a Várvidéken – csaknem száz személyt végeztek ki, és 204 embert ítéltek el kémkedés vádjával. A semlegesség 1955-ös elfogadását követően, miután már nem állomásoztak megszálló csapatok az ország területén, megváltozott az ausztriai kémkedés súlypontjának iránya. Immár nem az alpesi köztársaságban állomásozó ellenséges egységek titkai érdekelték a nagyhatalmakat, hanem elsődlegesen az ellenérdekelt oldal Bécsben akkreditált képviselőire dolgoztak. Ráadásul az osztrák törvények viszonylag elnézőek voltak mindazokkal szemben, akik nem közvetlenül Ausztria ellen kémkedtek. A rossz nyelvek szerint az osztrák elhárítás csak azokat a hírszerzőket volt képes elfogni, akiket feldobott a konkurencia. Vagy ahogyan több átállt kelet-közép-európai hírszerző nyilatkozta – például az 1968-as menekült cseh Ladislav Bittmann –, az osztrák kémelhárításba nem volt nehéz beépülni, több vezető tisztségviselője ugyanis keleti ügynök volt.
A titkosszolgálatok feladatai közé tartozott az adott ország befolyásolása is. Amit megkönnyített a második világháború után nácítlanítás címszóval az osztrák médiában is végrehajtott tisztogatás. Ezt a folyamatot elősegítette, hogy a megszálló hatalmak kezében volt az új lapok engedélyezésének joga. Nem véletlen, hogy akkoriban sokan megvetően csak licencsajtóról beszéltek. Annak emléke mára már elhalványult, hogy a legjelentősebb osztrák bulvárlapot, a Kuriert is az amerikaiak alapították. S még Prága is gondolkodott azon, hogy befolyását kiterjesztendő megkaparintson egy hetilapot. A terv végül elakadt a szocialista országokat már akkoriban is jellemző devizahiány miatt.
Ha hetilap megszerzésére nem futotta is, mint a közelmúltban cáfolhatatlanul bebizonyosodott, az osztrák televízió vezető szerkesztőjét, Helmut Zilket sikerült megvásárolniuk. Az extravagáns viselkedéséről ismert szocialista politikus 1965 és 1968 között a csehszlovák titkosszolgálat ügynöke volt. Az immár a második feleségétől különváltan élő Zilk – az akkori jogszabályok értelmében lehetetlen volt, hogy kisgyermekes szülők törvényesen elváljanak – nem csinált titkot abból, hogy szüksége van pénzre. A nyilvánosságra hozott cseh aktákból világosan kiderült, „Zilk nem titkolja, hogy nem él bőségben”. Majd így folytatódik a feljegyzés: „Zilk a pénzt meglepő módon minden kommentár nélkül elfogadta. Ebből következik, hogy számára igen vonzó a pénz.” Vagy: „Holec (Zilk ügynöki fedőneve) személyes kiadásai figyelemre méltóak.”
A cseh aktákból az is kiderült: három esztendő alatt majd 60 alkalommal találkozott Zilk az StB (a csehszlovák államvédelmi hatóság) ügynökeivel, és az általa az osztrák belpolitikáról szolgáltatott információkért mintegy 70 ezer schillinget – mai vásárlóértékén mintegy 30 ezer eurót – kapott. 1967 márciusában, amikor kinevezték az ORF televízió igazgatójává, óvatosabbá vált, és a készpénzről áttért az ajándéktárgyak elfogadására. Például egy bécsi diplomataüzletben vásárolt tízezer schilling értékű ajándékkosárra, ami akkor nagyjából négyhavi fizetésnek számított.
Zilk kapcsolata a cseh titkosszolgálattal megszakadt azután, hogy hivatalosan a csehszlovák hírügynökség munkatársaként dolgozó tartótisztje, Ladislav Bittmann a prágai tavaszt elfojtó Varsói Szerződés csapatainak 1968. augusztusi bevonulását követően disszidált, és politikai menedékjogot kért nyugaton. Arról megoszlanak a vélemények, hogy mi motiválhatta Zilket. Egyes vélemények szerint egyszerűen pénzt akart keresni, s mivel akkoriban még a televízióban a sok közül egy szerkesztőnek, az SPÖ-n belül is csak kis halnak számított, így az általa feltupírozott pletykákon, kiszínezett újságcikkeken kívül aligha szolgálhatott valóban izgalmas hírekkel az osztrák politikai életről. Mások szerint ennél összetettebb titkosszolgálati játszmáról lehetett szó. Ez utóbbi feltételezést alátámasztja, hogy az osztrák elhárítás legkésőbb 1969 óta tisztában volt Zilk tevékenységével. Az osztrák államrendőrség akkori értékelése szerint nem volt ügynök, hanem politikai területen tevékenykedő beszélgetőpartner. Ennek ellentmond Markus Wolf, a Stasi felderítésvezetőjének 1998-as nyilatkozata. (Wolf annyira kötődött Ausztriához és az oda csempészett pártállami vagyonhoz, hogy a német újraegyesülés elől az alpesi köztársaságba menekült, és ott politikai menedékjogot kért.) Ebben az évben az osztrák sajtó részletesen foglalkozott állítólagos ügynökmúltjával, amit akkor Zilk hevesen tagadott. Wolf elmondta, hogy ők elsősorban a cseh hírszerzés megbízásából foglalkoztak az ORF akkori szerkesztőjével, aki a legértékesebb ügynökök közé tartozott, s az információi 24 órán belül ott voltak a megbízó szolgálat asztalán.
Az ellentmondások tovább folytatódnak, hiszen az osztrák államrendőrség 1998-ban tényfeltáró delegációt küldött Prágába, de az erről az útról készült beszámoló éppúgy eltűnt a belügyminisztériumból, mint az elhárítás Zilkről és kihallgatásairól 1969-ben készített aktáinak túlnyomó többsége: amint azt a belügyi tárca elismerte, ezeket 1990-ben „kiemelték”.
Érdemes külön foglalkozni az osztrák elhárítás és a belügyminisztérium az ügyben betöltött sajátos szerepével. Hiszen látható, hogy Zilk politikai karrierjének egyáltalán nem ártott hírszerző tevékenysége, semmilyen büntetésben sem részesítették, ahogyan az egyik elemzésben leírták, esetében az osztrák elhárítás feltűnően „félrenézett”. Ez a kiemelkedő érdektelenség máig tart, hiszen Rudolf Gollia, a belügyminisztérium szóvivője elévülésre hivatkozva kijelentette, nem látják okát, hogy utánajárjanak annak a híresztelésnek, miszerint a titkosrendőrség magas rangú tisztviselői is segítették eltussolni Zilk ügynökmúltjának bizonyítékait. Szintén nehezen magyarázható, hogy 1998-ban, amikor a Süddeutsche Zeitung írásai nyomán felmerült Zilk titkosszolgálati kapcsolata, miért biztosított számára hamis „alibit” Franz Soronics néppárti politikus, aki 1968–70 között osztrák belügyminiszter volt.
Mindezen tények alapján nem zárható ki az a változat sem, amelyet először a cseh sajtó vetett fel a Zilk-ügy kapcsán. Nevezetesen, hogy az ORF szerkesztője nemcsak a csehszlovák titkosszolgálatnak dolgozott, hanem a CIA-val is kapcsolatban állt. Az egyik cseh lap odáig ment, hogy feltételezte, Zilk az amerikaiaknak dolgozó kettős ügynök volt, az ő védelmük alatt állt, s ezzel elsődlegesen a csehek megtévesztésében jeleskedett.
Az eddig nyilvánosságra hozott tények nem teszik lehetővé, hogy végleges bizonyossággal eldöntsük, mi igaz az utóbbi feltételezésből. De sokat mond róla, hogy a 2008 őszén elhunyt Zilk több ismerője minden további nélkül el tudja képzelni a volt főpolgármester CIA-ügynöki mivoltát.
origo.hu
Gál Kinga: Az EP Patrióták frakciója szavazatával nem támogatja az új, Ursula von der Leyen vezette Európai Bizottságot
