Megsárgult brosúra fekszik előttem, a Nemzeti Parasztpárt kiadványa. Az 1948-ban, tehát közvetlenül a kommunisták teljes hatalomátvétele előtt kiadott füzet a mezőgazdaság problémáival foglalkozik. A hetedik oldalon vastag ceruzával akkurátusan megjelölt bekezdés hívja fel magára a figyelmet. Az egyik mondatot külön alá is húzták a nyomatékosítás kedvéért. E mondatban az áll, hogy a parasztpárt számára végérvényesen eldőlt a kisüzemek-nagyüzemek problémája: mégpedig a kisüzemek javára. Dédnagyapám, a brosúra olvasója életbe vágóan fontosnak találhatta ezt a megállapítást. Úgy kapaszkodhatott bele, mint az utolsó szalmaszálba. Nyolc holdja volt akkor. Az utolsó pillanatig küzdött a saját, önálló gazdaságért. Rákosit túlélte, Kádárt már nem. Az ötvenes évek végén végérvényesen be kellett adnia a földet a közösbe. Amikor ez megtörtént, nem volt tovább maradása. Családjával együtt felköltözött Körösladányból a főváros mellé. Az ő gyökereit is elvágta az utolsó nagy téeszesítés, amelyik ötven évvel ezelőtt nagyban hozzájárult ahhoz, hogy véget érjen a klasszikus paraszti világ Magyarországon.
A téeszesítésről, kolhozosításról ma a legtöbbünknek az ötvenes évek eleje, a beszolgáltatások, a padlássöprések, a kuláklisták világa jut eszébe. Kevesebben tudják, hogy az igazi vereséget a magyar parasztság nem a diktatúra legsötétebb évei alatt, hanem esztendőkkel később, Kádár János hatalmának megszilárdulása idején szenvedte el a kommunistáktól. Majdnem egy évtizedig tartott a küzdelem. Ez idő alatt az egyéni gazdaságok kétszer jutottak lélegzethez. Ami a hatalom szemszögéből nézve azt jelentette – miként az ötvenhatos forradalom leverésében aktív szerepet vállaló Apró Antal fogalmazott 1958 decemberében, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) központi bizottságának (kb) a téeszesítés ügyében sorsdöntőnek számító ülésén –, hogy a mezőgazdaság „szocialista átszervezése” egyik politikai válságból a másikba került.
*
– Amint egy kicsit enyhült a nyomás, országszerte megkezdődött a kilépés a téeszekből – idézte fel lapunknak az utolsó nagy szövetkezetszervezés előzményeit Varga Zsuzsanna, az ELTE új- és jelenkori magyar történeti tanszékének docense, akit a korszak agrártörténetének legjelentősebb kutatói között tartanak számon. – Az első felbomlási hullám az 1953-as enyhülés időszakára esik. Ezt követte 1955 őszén – Nagy Imre elmozdítása és Rákosi visszatérése után – a második kolhozosítás, amely kérészéletűnek bizonyult. A levéltári források azt bizonyítják, hogy a forradalom előtti hónapokban ismét megindult a téeszek szétesése. Volt olyan 1955 őszén alakult termelőszövetkezet, amelyik 1956 tavaszán már meg sem kezdte a munkát. Ennek a folyamatnak további lendületet adott az őszi forradalom. Főként a dunántúli megyékben gyorsult fel a bomlás. Nem véletlenül errefelé, hiszen a földhöz körömszakadtáig ragaszkodó, maga ura paraszti réteg főként ezeken a vidékeken lakott. A kilépők gyakran még azt is vállalták, hogy megterheljék őket a téesz adósságainak egy részével, annyira ragaszkodtak a saját gazdasághoz.
Az sem tartozik a közismert tények közé, hogy 1956 és 1958 között hazánk átmenetileg szinte a kis- és középbirtokos parasztok országává vált. Olyannyira, hogy 1958 elején a földek háromnegyedét már – ahogy akkoriban nevezték őket – az „egyéniek” művelték, és mindössze húsz százalékon, főként állami tartalék földeken gazdálkodtak a téeszek. A fentebb idézett MSZMP-kb-ülésen az is elhangzott, persze vádló éllel, hogy a parasztság e „paradicsomi” időszak alatt 3,5 milliárd forint többletjövedelemre tett szert, ami akkoriban hatalmas összegnek számított. A kisparaszti gazdaságok időszakos felvirágzását azért tette lehetővé a visszatérő diktatúra, mert a forradalom leverése után egy ideig a legkisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy téeszek szervezésével foglalkozzon.
– A hatalom ’56 végére nagyon erős kényszerhelyzetbe került – mondja Varga Zsuzsanna. – Nem mert szembeszállni a parasztsággal, amely a kulcsfontosságú élelmiszerkészlet felett rendelkezett. Ezért teljesítette a falvak két legfontosabb forradalmi követelését: a begyűjtési rendszer eltörlését, illetve azt, hogy ki lehessen lépni a termelőszövetkezetből. Bár a párt ebben az időszakban is folyamatosan kiállt a nagyüzemi mezőgazdaság megteremtése mellett, a gyakorlatban, a vidék békéje érdekében, az MSZMP egy ideig nem akadályozta érdemben a bomlás folyamatát, nem bolygatta meg a kialakult helyzetet.
„… Hát, elvtársaim, sokat törődtünk mi 1956 decemberében, hogy szekerekkel meg batyukkal jöttek, és elkezdődött a zsibvásár, nem azt néztük, hogy akármilyen úton-módon jöjjön az élelem a fővárosba? … Én állítom, hogy más politikát akkor mi nem vihettünk” – emlékeztette a központi bizottságot ’58 utolsó napjaiban Kádár János arra, miért kényszerültek rá a magyar kommunisták a történelem során már nem először, hogy a munkásosztály vezető szerepétől idegen parasztbarát politikát folytassanak. Ez „segített a hatalmat megvédeni, segített a termelés beindításában, segített a közellátás folytonosságának biztosításában, segített a pénz szilárdságának védelmében” és még sok minden másban – sorolta a kb első titkára. 1957-ben 280 ezer esetben kellett földet kiadni a kilépőknek – kesergett ugyanezen a tanácskozáson Apró Antal, aki felidézte azt is, „sok esetben álltak a megyei elvtársak tanácstalanul, hogy a bomlási folyamatot hogyan állítsák meg”. Nem lehetett, mert ahogy Kádár fogalmazott, „a történelmi helyzet vette le a napirendről a téeszkérdést”. Hozzátehetjük: egészen addig, amíg a hatalom be nem rendezkedett az országban. Utána újrakezdődhetett a falvakban a szocialista átszervezés.
A történész szerint a fordulópont az volt, hogy a téeszek ügyében a nemzetközi helyzet 1957 őszétől – ahogyan akkor mondták – fokozódott. Varga Zsuzsanna emlékeztet: ekkor nevezetes csúcstalálkozót tartottak Moszkvában, amelyen elfogadtak egy nyilatkozatot. Ez az egész táborban a kisparaszti tulajdon még fennálló túlsúlyára hívta fel a figyelmet, mondván, így nem egészséges a szocialista fejlődés. A bezzegország hamarosan Bulgária lett, ahol már 1958-ban befejeződött a téeszesítés. 1959-ben Csehszlovákia következett, 1960-ban az NDK, 1962-ben Románia: ezt a sorozatot Varga Zsuzsanna szerint senki sem tekintheti véletlennek. A lengyelek ugyanakkor ellenálltak. Náluk megmaradt a kisparaszti világ, nem volt téeszesítés.
Kádárék viszont érezték, hogy fel kell venniük a lépést. „Meg kell hallanunk a nemzetközi munkásosztály kritikáját, enélkül mi jól nem dolgozhatunk” – jelezte az első titkár a kb-nek, milyen kényszerhelyzetbe került a magyar vezetés. Kádár többször felemlítette beszédében, milyen szégyenletes helyzetbe került, amikor az idelátogató elvtársak – például Hruscsov – a termelőszövetkezetek szervezéséről érdeklődtek. „A kérdés fel van téve, kell válaszolni rá.” S mi őszintén válaszolunk: „igaz, kedves elvtársaim, hogy tetűléptekkel haladunk”, de hát mindenki tegye mérlegre a speciális magyar helyzetet. Ami Varga Zsuzsanna szerint főképp abból állt, hogy a kommunista párt nem akart belebukni még egyszer a parasztság átszervezésébe. Elkövetkezett megint az az idő, amikor fel kellett mondani a korábbi ígéreteket, ezért féltek attól, hogy felborul a vidék nyugalma és ezzel együtt az élelmiszer-ellátás, a mezőgazdasági termelés. De a mérleg másik serpenyőjében ott volt Moszkva akarata. Ráadásul ekkor még Rákosiék sem adták fel azt a tervüket, hogy hazajönnek, ezért Kádáréknak az agrárkérdésben is bizonyítaniuk kellett elkötelezettségüket a szovjet vezetésnek.
A már idézett sorsdöntő kb-ülésen – 1958. december 5–7. között – azzal a céllal tűzte napirendre a pártvezetés a téeszek kérdését, hogy elérje a Moszkva által kívánatosnak tartott áttörést. „Rohan előre az egész nemzetközi munkásosztály a szocialista táboron belül … még az albánok is messze előttünk járnak” – gyakorolt nyomást Kádár a kb tagjaira elsősorban azért, hogy felsorakoztassa őket a kollektivizálás elkerülhetetlensége mellett. Szokatlan módon ugyanis a pártvezetés ekkor még éles megosztottságot mutatott a téeszesítés kérdésében.
– Elsősorban Fehér Lajos – aki az MSZMP-kb agrárügyekkel foglalkozó osztályát vezette – állt szemben Dögei Imre földművelésügyi miniszterrel – mondja Varga Zsuzsanna. – Az előbbi, hivatkozva a korábbi kudarcokra, elutasította a mechanikus kolhozosítást, és inkább a hazai sajátosságokra alapozva kereste a téeszszervezés lehetőségeit, míg a miniszter egyértelműen az ötvenes évek eleji példát vallotta szentírásnak, a parasztság erőszakos „legatyásítását”, bekényszerítését tartotta járható útnak.
Kádár, híven az általa más kérdésekben is alkalmazott gyakorlathoz, egyszerre igyekezett leszámolni mindkét oldallal. Fehér Lajos megkapta a jobboldali elhajló bélyeget, aki a politikai célokkal szemben „túlságosan fetisizálja a terméseredményeket”. Dögei nézetei pedig a szektás jelzőt érdemelték ki. Fehér a vita során nyilvános önkritikával bújt ki a szorítóból. Dögei viszont nem volt hajlandó erre, amit Kádár sosem bocsátott meg neki. 1960 februárjában Losonczi Pált, a fekete bárányként emlegetett, sajátos utakat kereső barcsi Vörös Csillag Tsz elnökét ültette a helyére, a földművelésügyi minisztérium élére, ami a téeszesítés akkori folytatása szempontjából is jelzésértékű volt.
A párt központi vezetése mindkét szemben álló irányzatból merített. Kádár egyszerre várta el az újabb téeszesítés során a cukor és a korbács alkalmazását. Az ideológiai háttér egyértelmű volt: a paraszt már csak olyan, hogy „munkás, amikor izzad meg dolgozik”, de rögtön burzsujjá válik, „amikor a termés bent van a padlásán, a raktárban” – adott útmutatást az egyénileg végzett mezőgazdasági munka megítéléséről Kádár, ami nem sokban különbözött a Rákosi-korszak felfogásától. S abban sem lelhetünk fel sok újdonságot, amikor a kb első titkára azt mondja: „Ha mi arra várunk, hogy önmagában a paraszt a saját spekulációja alapján mikor szánja el magát arra, hogy na most megcsinálom a szocializmust, megmondom, soha, amíg a Föld gömbölyű, addig szocializmus nem jönne létre.” Itt következik tehát a munkásosztály vezető szerepe – vonta le a következtetést Kádár: rá kell ébreszteni a parasztokat arra, hogy hiába elégedettek sorsukkal, a téesz az, ami jó nekik. „De ne hagyjuk rá, hogy önként jöjjön rá, hogy ideje már a szocializmus” (sic!) – hangzott a főtitkári utasítás, majd a buzdítás: „Mert azért ne felejtsük el, elvtársak, harmadszor kapaszkodunk az emelkedőnek. … Ugye, a mese szerint mindig háromszor volt szabad megkísérelni a feladat megoldását! Igaz? … Hát ezt nem viccből mondom! Én azt hiszem, hogy negyedszer kísérletet tenni, ahhoz nagyon-nagyon szörnyű dolgokon kell átmenni, ne kelljen negyedszer kísérletet tenni!”
Nem kellett. A kb-ülés után egy-másfél hónappal már ezerötszáz–kétezer, ideológiailag jól képzett aktivista állt rajtra készen. Az első agitációs hullám eredményessége felülmúlta az előzetes várakozásokat. Ötven évvel ezelőtt, 1959 első három hónapjában megduplázódott a téeszek tagsága – mutatta ki a korabeli adatokból Varga Zsuzsanna. S ami meglepetésnek számított: elsősorban a jó termőhelyi adottságokkal rendelkező, fejlettebb dunántúli régiókban adta fel a küzdelmet a parasztság már az első körben. Tehát azok – tehetjük hozzá –, akik korábban a végsőkig reménykedtek és kitartottak, ötven évvel ezelőtt általában először léptek be a téeszekbe.
Vajon teljesült volna Kádár álma, és a falvak lakói „önként” rájöttek, hogy mégiscsak jobb dolog a szocializmus? Nem így volt, más okok álltak a háttérben. A nemzet fenntartó erejének is oly sokszor nevezett társadalmi csoport, a magyar parasztság ereje végéhez érkezett. A falvakban megváltozott a világ, s elkezdődött egy másik időszámítás.
Folytatjuk
Fenyő Miklós
Deutsch Tamás: „Egy legenda, az örök kamasz vagány távozott”
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!